On Birinci Şuâ/hu

A Denizli börtön gyümölcse

Ez a Risale-i Nur védelmezése az ateizmussal és abszolút hitetlenséggel szemben. Ez a valódi védőbeszédünk bebörtönzésünk idején, mert csak ez az, amin dolgozunk.

Ez az értékezés a Denizli börtön gyümölcse és ajándéka, és két péntek termése.

Said Nursi

A Hit Gyümölcsei

بِس۟مِ اللّٰهِ الرَّح۟مٰنِ الرَّحٖيمِ

فَلَبِثَ فِى السِّج۟نِ بِض۟عَ سِنٖينَ () Az ája egyik belső jelentése szerint József próféta (a.s.) a rabok támogatója, és a börtönt „József iskolájának” is nevezhetjük. Mivel másodszor fordult elő, hogy a Risale-i Nur diákjait nagy számban küldik börtönbe, ezért tanulnunk és tanítanunk kell ebben az iskolában, amely megnyílt, hogy ezt a nevelést adja néhány téma rövid összefoglalóját a Risale-i Nurból, amelyek a börtönnel kapcsolatosak, és teljes mértékben ki kell használnunk ezeket. Ötöt vagy hatot fogunk kifejteni ezekből az összefoglalókból.

Az első téma

Ahogy azt a Negyedik Szóban elmagyaráztuk, Teremtőnk minden nap az élet 24 órájának tőkéjét bízza ránk, hogy segítségével megszerezhessünk mindent, ami a két életünkhöz szükséges.

Ha 23 órát erre a múlandó evilági életre szánunk, és nem ügyelünk arra, hogy a fennmaradó röpke, egyetlen órát, amely elegendő az öt kötelező ima elvégzésére, a nagyon is hosszú túlvilági életre szánjuk, megérthetjük, milyen ostoba hibát követünk el, és milyen nagy veszteség lesz az elme és a lélek csapásait szenvedni el e hiba büntetéseként, és rosszul viselkedni a csapások miatt, és az, hogy nem javítjuk ki viselkedésünket, mivel kétségbeesésben élünk – sőt, éppen ellenkezőleg, rontunk rajta.

Arra kell gondolnunk, hogy milyen hasznos tevékenység ez – ha az egy órát az öt kötelező imára szánjuk – a rabság nehéz idején minden egyes óra akár egy egész napnyi istenszolgálatot érhet, és egyetlen múlandó órája számos maradandó órává válhat, és szívük és lelkünk szomorúsága és kétségbeesése részben tovatűnhet, és vezeklés lehet a hibákért, amelyek a börtönbe vezettek, és a megbocsátásuk oka. Tanulhatunk és fejlődhetünk, ami a bebörtönzés célja, arra kell gondolnunk, hogy a nevelésünket szolgálja, és kellemes és vigasztaló találkozás társainkkal a bajban.

Ahogy a Negyedik Szóban is olvashatjuk, teljesen ellentétes az ember érdekeivel az, hogy 24 lírányi pénzéből öt vagy tíz lírát áldozzon lottóra, amelyben ezer ember vesz részt, hogy az ezerlírás díjat megnyerje, ugyanakkor sajnáljon a huszonnégyből egyetlen lírát a gyémántok soha ki nem fogyó kincsestáráért cserébe, hogy igyekezzen az elsőre, de meneküljön a másodiktól – bár az esélye arra, hogy ezer lírát nyerjen az evilági sorsoláson, mindössze egy az ezerhez, mert ezren vesznek részt benne.

Míg az emberi végzet lottóján, amely a Túlvilágra tekint, a boldog halált megtapasztaló hívők esélye a nyerésre ezerből kilencszázkilencvenkilenc, ahogy azt a 124 ezer próféta kijelentette, és megerősítette az igaz tájékoztatók megszámlálhatatlan tömege Allah barátai és a tiszta tudósok közül, igaz látomásaiknak köszönhetően.

A börtönigazgatóknak és főfoglároknak, sőt, az ország vezetőinek és a közrend védelmezőinek hálásnak kellene lenniük a Risale-i Nur leckéjéért, mert a kormánynak sokkal könnyebb megfegyelmezni ezer hívőt, akiknek állandóan a Pokol börtöne jár a fejében, mint tíz olyat, aki nem hisz, nem végzi el a kötelező imákat, csak az evilági börtönre gondol, nem tudja, mi tilos és mi megengedett, és részben hozzá van szokva, hogy fegyelmezetlen életet éljen.

A Második Téma összefoglalása

Ahogy elmagyaráztuk a Risale-i Nur Kalauz fiataloknak című írásában, oly magától értetődően bizonyos, hogy a halál el fog érni minket, ahogy az éjszaka követi a mai napot, és a tél ezt az őszt. Ahogy ez a börtön csak ideiglenes vendégháza mindazoknak, akik folyamatosan érkeznek és távoznak, úgy a föld is csak ideiglenes szállás az úton sebesen haladó karavánok számára, amelyek egy éjszakát itt töltenek, aztán mennek is tovább. Bizony, a halál, amely már százszor a temető küldte minden város teljes lakosságát, többet követel, mint az élet. A Risale-i Nur megoldotta ennek a félelmetes igazságnak a rejtélyét, és felfedezte válaszait. Ennek rövid összefoglalása a következő:

Mivel a halált nem lehet megölni, sem a sír ajtaját bezárni, ha van menekvés a kijelölt óra hóhérától és a sír magánzárkájától, akkor ez fontosabb az ember számára, mint bármi más. Igen, van ilyen megoldás, és a Kegyes Korán misztériuma által a Risale-i Nur tökéletes bizonyossággal felfedte azt. Röviden így foglalhatjuk össze:

A halál vagy örök megsemmisülés, olyan akasztófa, amelyre az embert és minden rokonát, ismerősét felakasztják, vagy pedig elbocsájtó levél egy másik, örökkévaló birodalomba, ahol a hit útlevelével a boldogság palotájába léphetünk be.

A sír vagy feneketlen üreg, és a magány sötét helye, vagy az evilág börtönéből az örökkévaló ünnep fénnyel teli palotájára és kertjére nyílik. A Kalauz fiataloknak egy hasonlat segítségével mutatta be ezt az igazságot.

A példa szerint egy börtön udvarán akasztófákat állítottak fel, a mögött pedig megnyílt egy hatalmas lottózó, ahol a sorsoláson az egész világ részt vesz. Azt az ötszáz embert, akik a börtönben vannak, elkerülhetetlen módon egyenként az akasztófához fogják szólítani, ettől semmiféleképpen nincs menekvés. Minden irányból kihirdetik: „Gyertek, és vegyétek át a kivégzésről szóló rendeletet, és lépjetek az akasztófa alá!” Egyeseknek azt mondják: „Jó hír van számodra! A tiéd a sok milliót érő nyertes szelvény, gyere, és vedd át!”

Saját szemünkkel látjuk, egyik ember a másik után lép az akasztófa alá. Látjuk, hogy egyeseket felakasztanak, mások pedig ellépnek az akasztófa alól, és továbbmennek a fal túloldalán lévő lottózóba. Ekkor pedig, mintha csak a magas rangú hivatalnokok tájékoztatásából tudnánk meg, két csoport lépett a börtönbe.

Az egyik csoport zeneszerszámokkal érkezik, bort és látszólag ízletes, édes süteményeket hoznak magukkal, amit nekünk is próbálnak kínálni. De azok az édességek valójában halálosak, mert az emberi formát öltő sátánok megmérgezték őket.

A második csoport tanulságos írásokat, megengedett ételeket és áldott innivalót hoz magával. Megkínálnak minket, és a legnagyobb komolysággal mondják: „Ha elfogadjátok az első csoport ajándékait, amelyet azért kínálnak nektek, hogy próbára tegyenek, akkor benneteket is felakasztanak az akasztófára, ahogy a szemetek láttára a többiekkel is történt. Míg ha tőlünk fogadjátok el az ajándékokat, amit az ország Uralkodójának nevében mi hoztunk el nektek, és elmondjátok a tanulságos írásban található imákat és fohászokat, akkor megmenekültök a kivégzéstől. És olyan bizonyosan hihetitek, mintha a saját szemetekkel látnátok, hogy királyi kegyként mindannyian meg fogjátok kapni a több milliót érő nyertes szelvényt! Azt mondják az ország törvényei, és mi magunk is azt mondjuk, hogy ha megeszitek azokat a tiltott, kétséges és mérgező édességeket, szörnyű fájdalmakat fogtok elszenvedni a mérgektől, míg csak fel nem akasztanak benneteket!”

Ehhez a példához hasonlóan a hit és istenszolgálat népe számára az örökké tartó és kimeríthetetlen kincsestárra szóló szelvény jár az emberi sors lottóhúzásán, a kijelölt óra folyton szemünk előtt lévő akasztófáin túl. Azok pedig, akik kitartanak a gonoszságban, törvénytelen cselekedetekben, hitetlenségben és bűnben, az örök megsemmisülésre ítéltetnek (azok, akik nem hisznek a Túlvilág létezésében), vagy pedig örökkévaló, sötét magánzárkára (azok, akik hisznek a lélek halhatatlanságában, és mégis a gonoszság útját választják), és örök kitaszítottságra. Minderről bizonyos hírt adott a 124 ezer próféta,() megszámlálhatatlan csodájával, amelyek megerősítik őket; és Allah több mint 124 millió barátja, és a bölcs tudósok, törvénymagyarázók és igazak ezermilliói,() akik látomásaikban látják – akárcsak egy képernyőn – mindannak lenyomatát és nyomait, amit a próféták mondtak, logikusan és tökéletesen bizonyítva, hogy mindaz, amit az előbbi két csoport mondott, igaz, és saját aláírásukkal hitelesítve azt. Ezért hát annak a helyzete, aki nem fogadja meg azokat a híreket, amelyek a valóság népének három hatalmas és emelkedett csoportja útján jutnak el hozzá, akik az emberiség napjai, holdjai és csillagai, és áldott vezetői, és nem az általuk megmutatott egyenes utat választja, és figyelmen kívül hagyja a félelmetes, 99 százalék veszélyt, és a másik utat választja, csak azért, mert egyetlen ember azt állítja, hogy az az út veszélytelen – nos, az ő helyzetét a következőképpen írhatnánk le:

A szerencsétlen elhagyta azt az utat, amely számtalan jól tájékozott megfigyelő hírei alapján végül is a könnyebb és rövidebb a kettő közül, és amely száz százalékos bizonyossággal a Paradicsomba és az örök boldogsághoz vezet, helyette pedig a legnehezebb, leghosszabb utat választotta, amely csapásokkal teli, és kilencvenkilenc százalékos bizonyossággal a pokoli rabságba és az örökkévaló nyomorúságba vezet. Elhagyja a könnyebbik utat, mert azon egyetlen tájékoztató hamis hírei szerint egy százaléknyi veszély és egyhónapnyi börtönbüntetés leselkedhet rá, és a hosszú, nehéz utat választja, amelynek semmiféle előnye nincs, de nem tartogat veszélyeket – ez a szerencsétlen ember olyan mértékben elvesztette valódi ember voltát, eszét, szívét és lelkét, hogy figyelmen kívül hagyja a rettenetes sárkányokat, amelyeket már messziről láthat, és amelyek kerülgetik őt, hanem inkább a szúnyogokat próbálja elhessegetni, csak azoknak tulajdonítva fontosságot.

Mivel ez a valódi helyzet, azért, hogy megmeneküljünk a börtön nehézségeitől, nekünk, raboknak el kell fogadnunk azt az ajándékot, amelyet a második, áldott csoport hoz el nekünk. Úgy is mondhatnánk, hogy ahogyan egy-két percnyi vagy órányi bűnért két, három, tíz vagy tizenöt évre börtönbe juttatott minket, és világunkat börtönné tette, azzal szembeszegülhetünk úgy, hogy börtönbéli életünk egy-két óráját egy vagy kétnapnyi istenszolgálattá változtatjuk, és két vagy hároméves ítéletünket – az áldott csoport ajándékai által – húsz vagy harmincévnyi örök életté változtatjuk, húsz-harminc börtönévünket pedig megbocsátássá, és felmentéssé a sokmillió évnyi bebörtönzés helyett, amely a Pokolban várna ránk. Evilági életünk zokogása mosolyt jelent örökkévaló életünkben. Az evilági börtönt a tanulás és képzés helyének kell felfognunk, és meg kell próbálnunk közösségünk és országunk jó magaviseletű, megbízható és hasznos tagjainak lenni. A börtön őreinek, vezetőinek, irányítóinak pedig a gondjaikra bízott embereket nem raboknak, gonosztevőknek és országukra ártalmasnak kell tartaniuk, hanem diákoknak, akik a fejlődés, nevelés áldott helyén tanulnak, és büszkén kell hálát adniuk Allahnak.

A harmadik téma

Ez egy tanulságos történet összefoglalása, amelyet a Kalauz fiataloknak című könyvben írtam le.

Egyszer az ablakom mellett ültem az eskişehiri börtönben, amikor a Köztársaság Napján rendezett ünnepségek zajlottak. Velem szemben a középiskolás, idősebb lányok nevettek és táncoltak az iskolaudvaron.

Hirtelen megjelent előttem ötven évvel későbbi állapotuk, mintha csak a mozivásznon láttam volna. Láttam, hogy az 50-60 diáklány közül 40 vagy 50 már porrá vált a sírjában, és kínokat kellett elszenvednie. Tízen közülük rút 70-80 éves öregasszonyok lettek, akiket a várt szeretett helyett inkább megvetettek és utáltak, mert nem őrizték meg az erényességüket fiatalkorukban. Tökéletes bizonyossággal láttam ezt, és zokogtam szomorú helyzetükön. Néhány társam meghallotta sírásomat, és odajöttek hozzám. Én azonban azt mondtam nekik: „Hagyjatok most, mert most egyedül akarok leni!”

Igen, amit láttam, az a valóság volt, nem képzelődés. Ahogy a nyarat és az őszt tél követi, úgy az ifjúság nyarát és az öregkor őszét is követi a sír és a Köztes Birodalom tele. Ha lenne olyan mozi, ahol megnézhetjük az ötven év múlva történő dolgokat, úgy, ahogy ma láthatjuk az ötven évvel ezelőtti események megfilmesítését, és a tévelygés népének megmutatnák 50-60 évvel későbbi állapotukat, zokognának a borzalomtól és a tiltott cselekedeteik iránt érzett undortól, és mindazon dolgok miatt, amin ma csak nevetnek.

Miközben ezen tűnődtem az eskişehiri börtönben, egy gonoszságot és tévelygést terjesztő, emberi sátánhoz hasonló kollektív személyiség öltött alakot előttem, és azt mondta:

- Meg akarjuk tapasztalni az élet minden örömét és élvezetét, és másoknak is meg akarjuk mutatni, ne avatkozz közbe!

Így feleltem:

Mivel nem emlékeztek a halálra, és az örömök és élvezetek kedvéért bűnbe és tévelygésbe vetitek magatokat, tudnotok kell, hogy tévelygésetek miatt számotokra a múlt halott és nem létezik – elhagyott sírkert, amely bomló tetemekkel van teli. A számtalan elválásból, barátaitok örökkévaló halálából származó szenvedés, az emberiségért és a bűneitek miatt való aggodalmatokkal együtt elborít benneteket, és szíveteket – ha van még egyáltalán, és nem halott teljesen – hamarosan elpusztítják a jelen lényegtelen, megrészegült élvezetei.

Hitetlenségetek miatt számotokra nem létezik jövő sem – csak egy fekete, halott, elhagyatott pusztaság. És mivel a jelenben megálló szerencsétlenek fejét, alighogy átdugják ebbe a létezésbe, már le is csapja a kijelölt óra hóhérjának kardja, és a nemlétbe taszítja őket, elmétek folyamatos szorongása miatt egyfolytában nyugtalanság és aggodalom sújtja hitetlen fejeteket, és tönkreteszi kicsinyes, céltalan örömeiteket.

Ha felhagytok a bűnnel, és beléptek a bizonyos hit() és jóravalóság körébe, a hit fénye által látni fogjátok, hogy a múlt valójában létezik, és nem egy sírkert, amely porrá bomlaszt mindent, hanem valódi, fénnyel teli világ, amely jövővé változott, és a halhatatlan lelkek várótermévé, amelyek egyszer majd az örökkévalóság otthonába fognak lépni. Mivel így tűnik, nem vált ki fájdalmat, hanem a hit erősségének mértékében egyfajta paradicsomi örömöt. A hit szemével nézve a jövő sem tűnik sötét pusztaságnak, hanem olyan helynek, ahol a Dicsőséges és Bőkezű Kegyelmes, Irgalmas örökkévaló örömöt tartalmazó palotáiban vendégséget tartanak, és az Ő ajándékait állítják ki. Az Övét, Akinek kegyelme és bőkezűsége végtelen, és Aki a tavaszt és a nyarat az ajándékok bőkezűen megrakott asztalává teszi. Ha az ember ezt látja a hit képernyőjén, és tudja, hogy ő is erre a helyre küldetik majd egyszer, bizonyos értelemben megtapasztalhatja annak az örökkévaló birodalomnak az örömeit. Mindenki a saját szintjének megfelelő mértékben élheti át ezt. Úgy is mondhatnánk, hogy a valódi, fájdalomtól mentes örömet csak az Allahba vetett hitben lehet megtalálni, csak a hit által lehetséges.

Témánkhoz kapcsolódóan a több ezer előnyből és örömből, amit a hit jelent ezen a világon, csak egyet magyarázunk el egy hasonlat segítségével, amelyet egy lábjegyzetben leírtunk a Kalauz fiataloknak című könyvben is.

Például képzeljük el, hogy szeretett, egyetlen gyermeked éppen a halál görcseit szenvedi el, és te kétségbeesetten gondolsz arra, hogy örökre el kell válnod tőle. Aztán hirtelen érkezik egy orvos, aki olyan, mint Khidr, vagy a bölcs Lukman, és egy csodálatos orvosságot hoz magával. Kedves, szeretett gyermeked kinyitja a szemét – megmenekült a halál szorításából! Megértheted, micsoda örömöt és boldogságot éreznél ekkor.

Akárcsak ez a gyermek, számtalan ember, akiket őszintén szeretsz, és akik miatt aggódsz, a te látásmódod szerint a múlt temetőjében porladnak, és a megsemmisülés küszöbén állnak, amikor hirtelen a hit valósága, akárcsak a bölcs Lukman, a szív ablakán keresztül egy fénysugarat bocsájt a temetőbe, amit a kivégzés mezejének képzeltél. A holtak életre kelnek általa. Természetük nyelvén azt mondják: „Nem vagyunk halottak, és nem is fogunk meghalni – újra találkozni fogunk veled!” És érzed azt a végtelen örömöt, amelyet a hit ad meg ebben a világban is, bizonyítva, hogy az Allahba vetett hit olyan, mint egy mag, amely, ha kicsírázna, a saját Paradicsomodat teremné meg, egy csodálatos liliomfa hajtana ki belőle.

Ezt feleltem annak a kollektív személyiségnek, ám ő makacsságában így felelt:

„Legalább úgy élhetünk, mint az állatok, örömök és élvezetek közepette tölthetjük el életünket, és az élvezetekbe merülve nem kell ezeken a súlyos témákon gondolkodnunk!”

Azt válaszoltam:

Nem lehetsz olyan, mint egy állat, mert az állatok számára nincs múlt és nincs jövő. Nem éreznek sajnálatot, és nem bánják meg a múltat, nem aggódnak és félnek a jövő miatt. Az állat megéli a tökéletes örömöt; alszik, felébred, és hálát ad Teremtőjének. Még ha az állatot a mészárszékre vezetik is, akkor sem érez semmit. Megérzi, ahogy a kés belévág, de aztán ez az érzés is eltűnik, és megmenekül a fájdalomtól. Ez azt jelenti, hogy az isteni kegyelem és irgalom hatalmas megnyilvánulása nem fedi fel a Láthatatlant, és eltakarja azt, ami érni fog valakit. Ez pedig még jobban igaz az ártatlan állatokra. De ember, a te számodra intelligenciád miatt a múltad és jövőd valamennyire felsejlik a Láthatatlan birodalmából, ezért te soha nem maradhatsz iránta olyan közömbös, mint az állatok! A múltból származó megbánás és fájdalmas elválás, és a jövő miatti aggodalom megsemmisítik jelentéktelen örömeidet – százszor kevesebbé teszik, mint amiben az állatok részesülnek. Mivel ez a valóság, vagy dobd el intellektusodat, válj állattá és menekülj meg, vagy pedig térj észre a hit által! Hallgass a Koránra, és már ebben a világban százszor élvezetesebb, tisztább örömben részesülhetsz az állatoknál!

Ezekkel a szavakkal elhallgattattam őt, de mégis, ez a homályos kollektív személyiség ismét hozzám fordult, és így szólt:

- Akkor legalább úgy élhetünk, mint azok a nyugatiak, akiknek nincs vallásuk!

Azt feleltem rá:

Nem lehettek olyan sok, mint a vallástalan európaiak. Mert ők, még ha egy prófétát tagadnak is, hisznek a többiekben. Vagy ha nem ismerik a prófétákat, legalább hisznek Istenben. És még ha nem is hisznek Istenben, rendelkeznek olyan személyes tulajdonságokkal, amelyek által beteljesedésre találhatnak. De ha egy muszlim ember megtagadja az Utolsó Prófétát (s.a.w.), aki a végső és legnagyobb a próféták között, és akinek vallása és ügye univerzális, és elhagyja vallását, nem fogad már el semmilyen prófétát, sőt, talán magát Allahot sem. Mert ő az Utolsó Prófétán (s.a.w.) keresztül ismeri a többi prófétát, Allahot és minden tökéletességet – ezért nélküle ezeknek sem lehet helye a szívében. Ezért van az, hogy már a legkorábbi időktől kezdve minden más vallásból jöttek emberek az Iszlámba, de egyetlen muszlim sem lett igazi keresztény, zsidó vagy más hitű. Azok a muszlimok, akik vallásukat elhagyják, hitetlenek lesznek, jellemük megromlik, és ártalmassá válnak országuk és közösségük számára.

Ezt bizonyítottam, és a makacs kollektív személyiség nem talált másik szalmaszálat, amelybe kapaszkodhatott volna, így hát eltűnt, és a Pokolba távozott.

Barátaim, akik együtt tanultak velem József iskolájában! Mivel ez a valóság, és a Risale-i Nur a Napnál is világosabban és egyértelműen bizonyítja, hogy húsz éven keresztül törte meg a kemény szívűek makacsságát, és a hitre vezette őket, ezért a hit és a helyes viselkedés útját kell követnünk, amely könnyű és biztonságos, és előnyös világunk és jövőnk, túlvilági életünk, országunk és közösségünk szempontjából is. Szabadidőnkben a Kegyes Korán szúráit kell olvasnunk, ahelyett, hogy elkeserítő képzelődésbe bonyolódnánk, és meg kell ismernünk jelentésüket olyan barátainktól, akik megmagyarázzák nekünk. Be kell pótolnunk a múltban esetleg kihagyott imáinkat, és egymás jó tulajdonságaiból tanulva ezt a börtönt áldott kertté kell alakítanunk, ahol a dicséretes jellem csemetéi nőnek. Ehhez hasonló jótettekkel kell elkövetnünk mindent, hogy a börtön igazgatója és őrei ne olyanok legyenek velünk, mint a Pokol őrei, akik a bűnösök és gyilkosok felett állnak, hanem igazságos uralkodók és kedves őrzők, akiknek az a feladat adatott, hogy József iskolájában a Paradicsom népét neveljék, felügyelve képzésüket és oktatásukat.

A negyedik téma

Ezt is elmagyaráztuk már a Kalauz fiataloknak című könyvben. Egyszer a következő kérdést tette fel az egyik testvér, aki segít nekem:

- Már ötven napja – és már hét év telt el() – semmit nem kérdeztél erről a szörnyű világháborúról, amely káoszba taszította az egész világot, és szorosan kötődik az iszlám világ sorsához, és nem voltál kíváncsi rá. Vannak azonban olyan tanult, vallásos emberek, akik elhagyják a gyülekezetet a mecsetben, és sietnek hallgatni a rádiót, van-e lényegesebb esemény a háborúnál? Vagy valamilyen értelemben káros, ha valaki ennyit foglalkozik vele?

Azt feleltem:

Az életünk tőkéje nagyon kevés, és nagyon sok munkát kell elvégeznünk. Egymásba épülő koncentrikus körök vannak, az ember szívétől, gyomrától kezdve, aztán a testének és otthonának köre, lakóhelyének és városának köre, szülőföldje és országa, a földgolyó és az emberiség, az élőlények és a világmindenség köre. Minden egyes embernek számtalan feladata lehet az egyes körökben, de a legfontosabb és a leghuzamosabb ideig tartó éppen a legszűkebb körben vár rá. Legjelentéktelenebb és legideiglenesebb feladatait pedig éppen a legnagyobb körökben tölti be. E szerint a hasonlat szerint a legnagyobb és a legkisebb fordított arányban állnak egymással.

De a legnagyobb kör, mivel oly vonzónak tűnik, arra készteti az embert, hogy elhanyagolja fontos, szükséges kötelességeit a legkisebb szférában, szükségtelen, kicsinyes, mellékes dolgokkal foglalja el helyette. Semmiért cserébe pusztítja el az evilági élet tőkéjét. Értékes életét érdemtelen dolgokra fecsérli el. Előfordulhat, hogy valaki, aki a háború küzdelmeit figyelemmel kíséri, őszintén támogatni kezdi az egyik felet. Kedvezőnek ítéli meg zsarnokságukat, és partnerré válik benne.

A válasz az első pontra: igen, van fontosabb esemény, mint ez a világháború, és lényegesebb kérdés, mint az evilági uralomé, mindenki számára, de kiváltképpen a muszlimoknak, olyannyira, hogy ha mindenkinek rendelkezésre állna a németek és angolok minden pénze és hatalma, és még józan esze is lenne, habozás nélkül arra áldozná mindent, hogy abban az egyetlen ügyben győztes legyen.

Ez az ügy pedig nem más, mint hogy a világmindenséggel rendelkező Birtokosának ezer ígéretére hagyatkozzunk, amiről a legkiemelkedőbb emberek ezrei, megszámlálhatatlan csillaguk és vezetőjük egybehangzóan hírt adtak – és egyesek közülük ténylegesen látták is – hogy mindenki részt vesz egy csatában, amelyben vagy hitéért cserébe megnyerheti, vagy pedig elveszíti örökkévaló birtokát, amely olyan széles, mint a föld, és palotákkal és kertekkel van tele. És ebben a korban sokan vesztik el ezt a csatát a materializmus betegsége miatt. A valóság egyik felülvizsgálója, az igazság megfigyelője egy helyen leszögezte, hogy negyven ember közül, akik mind meghaltak, csak nagyon kevés nyert – a többiek mind vesztettek. Van-e bármi is, ami kárpótolhatna ezért a veszteségért, még ha akár az egész világ ura is lehetne valaki?

Mivel mi, Risale-i Nur diákok tudjuk, hogy puszta őrültség lenne felhagyni azokkal a kötelességekkel, amelyek segítségével megnyerhetjük ügyünket, és elfordulni a csodálatos ügyvédtől, aki az emberek kilencven százalékát megmenti attól, hogy elveszítsék, és mindattól a munkától, amit az ügyvéd bíz ránk, és mindezek helyett lényegtelen ostobaságba bonyolódni, mintha csak örökké ebben a világban akarnánk maradni. Biztosak vagyunk benne, hogy még ha százszor annyi eszünk lenne is, mint amennyi van, akkor is csak ezen feladatok végrehajtására használnánk fel.

Új testvéreim itt, a nehézségek börtönében! Ugyanúgy láttátok a Risale-i Nurt, mint a régi testvéreim, akik velem együtt kerültek ide. Őket idézve, és diákok ezreit hívva tanúnak, mondom, bizonyítom és bizonyítottam, hogy a Risale-i Nur az, ami száz emberből kilencvennek segít nyerni ebben a legfontosabb ügyben, bizonyos, igazolt hitet ad nekik, ami az a dokumentum, az az igazolás, amely húsz év alatt húszezer embernek segített nyerni ezen a tárgyaláson. A Kegyes Korán csodálatosságából fakad, és a legjobb védőügyvéd ebben a korban.

Bár az elmúlt 18 évben ellenségeim és az ateisták és materialisták ellenem kitervelt rendkívül kegyetlen összeesküvéseikkel megtévesztették a kormány egyes tagjait, és börtönbe küldtek minket, hogy végezzenek velünk – a múltban is és most is csak a Risale-i Nur acélerődjében található százharminc épületből csak egynek vagy kettőnek tudtak ártani. Ami azt jelenti, hogy a Risale-i Nur elegendő azoknak, akik ügyvédet keresnek.

És ne féljetek, a Risale-i Nurt nem lehet betiltani! Két-három kivétellel minden írása szabadon kering a Köztársaságot szolgáló kormány tisztviselői és vezetői között. Ha Allah úgy akarja, egyszer majd boldog kormányzók és őrök fogják megosztani ezt a fényt a raboknak, mint kenyeret és orvosságot, és a börtönöket olyan helyekké teszik, ahol valóban, hatékonyan meg lehet változni.

Az ötödik téma

Ahogy leírtuk a Kalauz fiataloknak című könyvben is, kétségtelen, hogy a fiatalság el fog múlni; öregséggé és halállá fog változni, éppolyan bizonyosan, ahogy a nyár átadja helyét az ősznek és a télnek, a nappal pedig estébe és éjszakába fordul. Minden kinyilatkoztatott Írás tartalmazza a jó hírt, hogy ha valaki múlandó, gyorsan tovaszálló ifjúságát jótettekkel, erényesen és a szép viselkedés határain belül tölti el, azzal elnyerheti az örökkévaló fiatalságot.

Ha viszont fiatalságát bűnben tölti el, akkor, ahogy az egyetlen pillanatnyi haragból eredő gyilkosság miatt is pillanatok millióit kell börtönben töltenie, úgy a túlvilági elszámolást, a sír kínjait, a megbánást, az evilágban elszenvedett büntetést tekintve is a fiatalság tiltott élvezeteiben több a fájdalom, mint az öröm – ezt minden fiatal, akinek esze van, saját tapasztalataiból is alátámaszthatja.

Például a féltékenység, elválás és viszonzatlan szerelem fájdalma a tiltott szerelemben rejlő részleges örömet mérgezett mézzé változtatja. Ha meg akarod tudni, hogyan végzik egyesek kórházban rosszul eltöltött ifjúságukban összeszedett betegségek miatt, vagy börtönben azért, mert túllépték a határokat, vagy kocsmákban, a bűn barlangjaiban vagy temetőkben a fájdalom miatt, ami abból származik, hogy a szívük nem kapott semmilyen táplálékot, és lelkük nem a neki megfelelő szerepet töltötte be, akkor menj, és kérdezd meg a kórházakat, a börtönöket, a kocsmákat és a temetőket! És szíved még ezek hangjánál is hangosabban fogja hallani a megbánás zokogását és sóhajait az egykori ifjaktól, akik csapásokat szenvednek el azért, mert nem jól használták fel értékes ifjúságukat, és túlzásaik és a tiltott örömök miatt.

Elsősorban a Kegyes Korán számos ájájával, és minden más kinyilatkoztatott Írás és Könyv jó hírt mond arról, hogy az ifjúság, ha a mértékletesség határain belül telik el, a legszebb és legértékesebb isteni ajándék, és a jótettek kellemes és hatékony eszköze, amely fényes, halhatatlan ifjúságot eredményez a Túlvilágon.

Mivel ez az igazság, és mivel a megengedett dolgok keretein belül is elég élvezetet találni, és mivel egyetlen órányi élvezet néha egy- vagy akár tízévnyi börtönbüntetéshez vezethet, bizony, elengedhetetlen, hogy fiatalságunkat erényesen és az egyenes úton haladva töltsük el, ezzel is hálát adva ezért az ajándékért.

A hatodik téma

Ez egyetlen, rövid bizonyítékot tartalmaz a hit egyik oszlopára, az Allahba vetett hitre, amelynek alátámasztására már számos más bizonyítékot hoztunk fel a Risale-i Nur több helyén.

Kastamonuban egy csoport középiskolás diák odajött hozzám, és azt mondta: „Beszéljen nekünk a Teremtőnkről, mert a tanáraink nem beszélnek Allahról!”

Azt feleltem nekik:

Minden tudomány és minden tanulmányotok egyfolytában Allahról beszél és a Teremtőt ismerteti meg veletek, mindegyik a maga külön nyelvén. Ne hallgassatok a tanáraitokra, hallgassatok inkább ezekre!

Például egy jól felszerelt gyógyszertár, amelynek minden edényében és üvegében életadó italok és orvosságok rejlenek jól kimért arányban, kétség nélkül utal egy rendkívül képzett, gyakorlott és bölcs gyógyszerész létezésére.

Hasonlóképpen, amennyivel nagyobb, tökéletesebb és jobban felszerelt az egyszerű gyógyszertárnál a földgolyó gyógyszertára, eleven gyógyitalaival és orvosságaival, amelyek a négyszázezernyi növény- és állatfaj edényeiben és üvegeiben találhatók, olyan mértékben mutatják meg még a vak szemeknek is az általatok tanult tudományok a Dicsőséges, Bölcs Egyetlent, Aki a Föld hatalmas gyógyszertárának gyógyszerésze.

Vagy egy csodálatos gyár, ahol egyetlen egyszerű alapanyagból ezernyi színes kelmét szőnek, egyértelműen bemutatja a kiemelkedő képességű technikust és gépmestert.

Ugyanígy, amennyivel nagyobb és tökéletesebb ez az utazó gépezet, amelyet Föld néven ismerünk egy egyszerű, ember készítette gyárnál, az általatok tanult mérnöki tudományok nyelvén az is bemutatja és hirdeti Teremtőjét és Birtokosát.

És egy raktár, vagy egy bolt, ahol szabályosan és rendben ezeregy féle élelmiszert gyűjtöttek össze és halmoztak fel, kétségkívül megismerteti csodálatos tulajdonosát, birtokosát és felügyelőjét.

Ugyanígy, amennyivel nagyobb ennél a Kegyelmes hatalmas raktára, boltja, amely nem más, mint a földgolyó, ez az isteni hajó, királyi raktár és bolt, amelyben mindenféle áru megtalálható, és amely egyetlen év alatt 24 ezer évnyi utat jár be, és olyan csapatokat szállít, amelyeknek mind más és más ellátásra van szükségük. Mégis áthalad utazásának minden egyes évszakán, és a tavalyt ezerféle különböző élelmiszerrel tölti meg, mintha csak hatalmas kocsin hozná el a szerencsétlen teremtményeknek, akiknek az ellátása télen megfogyatkozott. A közgazdaságtan nyelvén, amelyet ti is tanultok, a földnek ez a raktára megismerteti és megszeretteti velünk Igazgatóját, Szervezőjét és Birtokosát.

Vagy például képzeljünk el egy hadsereget, amely négyszázezer nép képviselőiből áll, és minden népnek másféle ellátásra van szüksége, más fegyvereket használ, másféle egyenruhát visel, más kiképzésen vesz részt, és más módon szerelik le a szolgálatból. Ha ennek a hadseregnek és tábornak vagy egy csodákra képes parancsnoka, aki egymagában gondoskodik a mindezeknek a népeknek az ellátásáról, fegyvereiről, egyenruhájáról és felszereléséről anélkül, hogy elfelejtené vagy összekeverné bármelyiket, akkor bizony a hadsereg és a tábor bemutatja és megszeretteti ezt a csodálatos parancsnokot.

Ehhez hasonlóan a fölfelszín tavaszi tábora, ahol minden tavasszal összeáll az isteni hadsereg a négyszázezer növény- és állatfaj képviselőiből, és megkapják különböző egyenruhájukat, fejadagjaikat, fegyvereiket, kiképzésüket, és a legtökéletesebb rendben mozgósítja őket egyetlen Főparancsnok, aki nem feledkezik el róluk, és nem keveri össze őket. Amennyivel az egész földgolyó hatalmasabb és tökéletesebb, mint egy emberi hadsereg, az az általatok tanult katonai tudományok nyelvén megismerteti a figyelmes és értelmes vizsgálódóval Uralkodóját, Fenntartóját, Intézőjét és áldott Parancsnokát, elismerést és csodálatot keltve, és arra késztet, hogy szeressük, dicsérjük és magasztaljuk Őt.

Vagy ha egy másik példát nézünk, milliónyi elektromos fény, amelyek ide-oda mozognak egy csodálatos városon keresztül, üzemanyaguk és energiaforrásuk soha nem merül ki, egyértelműen bemutat nekünk egy csodatévő és rendkívül tehetséges villanyszerelő mestert, aki az elektromossággal bánik, elkészíti a mozgó lápmákat, az energiaforrást és az üzemanyagot. Mindenki gratulál neki és dicséri őt, és szereti.

Ugyanilyen módon, bár a világ városának tetején, az égen mozgó égitestek némelyike több ezerszer is nagyobb a Földnél és hetvenszer gyorsabb a kilőtt golyónál, nem borítják fel a rendet, nem ütköznek egymással, nem alszanak ki, és nem fogy ki belőlük az üzemanyag.

Az általatok tanult csillagászat tudománya szerint ahhoz, hogy Napunk, amely milliószor régibb és nagyobb, mint a Föld, és a Kegyelmes egyik vendégházának lámpája és kályhája, tovább világítson, kevés lenne annyi olaj is, mint az összes tengerünk, annyi szén, mint az összes hegyünk, és annyi fa, mint tízszer maga a Föld.

És amennyivel nagyobbak és tökéletesebbek ennél a példánál a világmindenség égboltján található hatalmas lámpások, amelyek fényujjukkal egy végtelen hatalomra mutatnak, amely olaj, fa vagy szén nélkül fényt ad a Napnak és a többi hatalmas csillagnak, nem engedi, hogy kihunyjanak vagy egymásnak ütközzenek, az elektronika tudománya olyan mértékben tanúskodik és beszél nektek a világmindenség kiállításának hatalmas Uráról, Megvilágítójáról, Rendezőjéről és Létrehozójáról, és arra késztetnek, hogy szeressük, dicsérjük és imádjuk Őt.

Vagy például vegyünk egy könyvet, amelynek minden sorában aprólékos betűkkel egy teljes könyv van leírva, annak pedig minden egyes szavába a Kegyes Korán egy egész szúrája. A jelentéssel teli, egymást alátámasztó témákat felsorakoztató könyvből láthatjuk, hogy írója páratlan képességű és ügyességű, bemutatja minden tökéletességét és művészetét, és megismerteti őt velünk.

Arra késztet, hogy csodálatunkban felkiáltsunk: Áldott legyen Allah, milyen csodákat teremtett! Pontosan ilyen a világmindenség hatalmas könyve, saját szemünkkel látjuk a tollat, amely a föld felszínére ír, ami csak egyetlen számos lapja közül, és a tavaszt írja meg, amely csak egyetlen oldal, és a háromszázezer különböző növény és állatfajt, amelyek mindegyike egy-egy külön kötet, együtt és egymáson belül, hiba vagy hiányosság nélkül, anélkül hogy összekeverné őket, tökéletesen és teljes rendben. Néha egy egész költeményt sűrít egyetlen szavába, például egy fába, és a teljes könyv tartalomjegyzékét egy tűhegynyi magba. Amennyivel tökéletesebb és jelentőségteljesebb a példában említett könyvnél a világmindenség egésze, és a világban megtestesült hatalmas Korán, amely végtelen jelentéssel teli, és amelynek minden szavában a bölcsesség számos példája rejlik, olyan mértékben ismerteti meg az iskolában tanult természettudományok nyelve a világmindenség könyvének Íróját és Szerzőjét az Ő végtelen tökéletességén keresztül. Megismerteti velünk, miközben azt hirdeti: Allah mindennél nagyobb! Olyan kifejezésekkel írja le, mint a „Dicsőség Allahnak!” Megszeretteti Őt velünk a „Hála legyen Allahnak!” hangoztatásával.

Így hát ehhez hasonlóan más tudományok százai mutatják be a világmindenség dicsőséges Teremtőjét és az Ő neveit, mindegyiket hatalmas mértéke, saját tükre, messzire látó és kutató tekintete által, így ismertetik meg az Ő tulajdonságait és tökéletességét.

Azért, hogy ebben a témában, ami az isteni egyedülvalóság fényes és magasztos bizonyítéka, tanítson minket, a Kegyes Korán a leggyakrabban ezekkel az ájákkal tanít minket Teremtőnkről:

„Aki megteremtette az egeket és a földet”()

„az egek és a föld Ura”()

Ezt mondtam az iskolásoknak, és ők teljes egészében elfogadták, és azt mondták megerősítésként:

„Végtelen hála Allahnak, mert teljességgel igaz és áldott tanítást kaptunk! Allah legyen elégedett tanítónkkal!”

Én pedig azt feleltem:

Az ember eleven gépezet, akit ezerféle bánat szomorít, és ezerféle örömben részesülhet. Végtelen tehetetlensége és kiszolgáltatottsága ellenére számtalan ellensége van, fizikai és spirituális is, és végtelen szegénysége dacára számtalan szükséglete, külső és belső egyaránt, és nyomorúságos teremtmény, akinek folyamatosan a halál és elválás csapásait kell elszenvednie. Azonban ha az igaz hit és istenszolgálat által kapcsolatba kerül egy ilyen Dicsőséges Uralkodóval, támogatást talál minden ellenségével szemben, és segítséget minden szükségében, és büszkeséget annak az Úrnak a rangjára és magasztosságára, akit szolgál. Saját magatok is összehasonlíthatjátok, hogy milyen hálás és büszke lesz az ember, ha a hit által kapcsolatba kerülhet egy végtelenül Hatalmas és Kegyelmes Uralkodóval, ha az Ő szolgálatába léphet az istenszolgálat által, és a kijelölt óra halálos ítéletét a szolgálatból elbocsájtó levéllé változtathatja!

Azt ismétlem most a nehézségektől sújtott raboknak, amit azoknak az iskolásoknak mondtam:

Aki megismeri Őt, és engedelmeskedik neki, az szerencsés, még ha börtönben van is. Míg az, aki elfelejti Őt, nyomorult rab, még akkor is, ha palotában lakik!

Egyszer egy igaztalanul vádolt, de szerencsés ember azt mondta a szerencsétlen zsarnoknak, aki kivégeztette őt:

Nem kivégeznek most, hanem elbocsájtanak a szolgálatból, leszerelnek, és olyan helyre távozom, ahol boldogságot fogok találni! De látom, hogy téged viszont örökké tartó kivégzésre ítéltek, így hát tökéletes elégtételt vettem rajtad.” És azt kiáltva: nincs más istenség, csak Allah, boldogan adta életét.

سُب۟حَانَكَ لَا عِل۟مَ لَنَٓا اِلَّا مَا عَلَّم۟تَنَٓا اِنَّكَ اَن۟تَ ال۟عَلٖيمُ ال۟حَكٖيمُ

„Dicsőség Neked! Nincs más tudásunk, csak amit Te tanítottál nekünk. Bizony, Te vagy a mindent Tudó, a Bölcs.”()

A hetedik téma

[Egy péntek gyümölcse a Denizli börtönben]

وَمَٓا اَم۟رُ السَّاعَةِ اِلَّا كَلَم۟حِ ال۟بَصَرِ اَو۟ هُوَ اَق۟رَبُ ۝ مَا خَل۟قُكُم۟ وَلَا بَع۟ثُكُم۟ اِلَّا كَنَف۟سٍ وَاحِدَةٍ ۝ فَان۟ظُر۟ اِلٰٓى اٰثَارِ رَح۟مَتِ اللّٰهِ كَي۟فَ يُح۟يِى ال۟اَر۟ضَ بَع۟دَ مَو۟تِهَا اِنَّ ذٰلِكَ لَمُح۟يِى ال۟مَو۟تٰى وَهُوَ عَلٰى كُلِّ شَى۟ءٍ قَدٖيرٌ

Allah, a Kegyelmes, az Irgalmas nevében. „És az Óra parancsa csak egy szempillantásra van, vagy még közelebb.”() „A ti megteremtésetek és feltámasztásotok nem lesz másmilyen, mint egyetlen léleké.”() „Nézd csak Allah kegyelmének nyomait, hogyan ad életet a földnek annak halála után. Bizony, életet fog adni a halottaknak is. És Ő mindenek felett Hatalmas.”()

A Denizli börtön rabjai, akik kapcsolatba tudtak lépni velem, elolvasták a Hatodik téma leckéit, amelyeket egykor Kastamonuban tanítottam a tudomány nyelvén a középiskolás diákoknak. Mert ők arra kértek, hogy beszéljek nekik a Teremtőjükről, és miután szilárd hitre tettek szert, vágyakozni kezdtek a Túlvilág után. Azt kérték tőlem: „Taníts nekünk valamit a Túlvilágról, hogy ne vezessen félre az alsóbb énünk és ennek a világnak a sátánjai, és ne legyenek ismét az okai bebörtönzésünknek!” A börtönben lévő Risale-i Nur diákok és a Hatodik téma olvasóinak kedvéért szükség volt a hit egyik pillérének, a Túlvilágba vetett hitnek a magyarázatára is, és én ezt kínáltam nekik a Risale-i Nur különböző részeiből összegyűjtve.

A Hatodik témában Teremtőnkről kérdeztük az egeket és a földet, és a tudományok nyelvén a napnál is világosabban leírták nekünk. Most ehhez hasonlóan megkérdezzük először Urunkról, Akiről tanultunk, a Túlvilágról, majd a Prófétánkról, aztán a Kegyes Koránról, és a többi prófétáról is isteni írásokról, majd az angyalokról és a világmindenségről.

Az első lépésben a Túlvilágról kérdezzük Allahot. Ő válaszol minden elküldött prófétája, az Ő parancsai és nevei által: „Igen, a Túlvilág létezik, és oda foglak küldeni benneteket”. A Tizedik Szó 12 ragyogó, döntő igazsággal bizonyította a választ, amelyet egyes isteni nevek adnak a Túlvilággal kapcsolatban. Elegendőnek ítéljük azt a magyarázatot, és itt csak röviden utalunk rá.

Igen, mivel nincs olyan uralom, amely ne jutalmazná azokat, akik engedelmeskednek neki, és büntetné a lázadókat, az örökkévaló uralom, amely a hatalom abszolút fokával bír, megjutalmazza azokat, akik kapcsolatot alakítanak ki vele a hit által, és engedelmeskednek parancsainak, és olyan módon fogja megbüntetni azokat a hitetlen lázadókat, akik tagadják büszke uralmát, amely méltó kegyelméhez és szépségéhez, méltóságához és dicsőségéhez. Így felelnek a Világok Ura és az Igazságos Uralkodó nevek a kérdésünkre.

Valamint a napnál is világosabban láthatjuk a föld felszínén megnyilvánuló általános kegyelmet és átfogó irgalmat. Például minden tavasz, amelyet ez a kegyelem feldíszít a Paradicsom kertjének leányaihoz hasonló viruló fákkal és növényekkel, megtölti kezüket mindenféle gyümölccsel, amelyet nekünk nyújtanak át, azt mondva: „Tessék, egyetek!” Hasonlóképpen, a mérges csípésű méhekből édes, gyógyító mézet ad nekünk, és a legfinomabb selyembe öltöztet minket egy kéz nélküli rovar segítségével, egyetlen aprócska magba egy fontnyi élelmiszert helyez letétbe számunkra, készleteket halmozva fel ezekben az apró raktárakban.

Ilyen hatalmas kegyelem és irgalom bizonnyal nem végezné ki a szerető, hálás, engedelmes hívőket, akiket oly kedvesen táplál. Inkább elbocsátja őket szolgálatukból az evilági életben, és a kegyelem még ragyogóbb ajándékaival halmozza el őket, ami által a Kegyelmes és Irgalmas nevek válaszolnak kérdésünkre.

És a saját szemünkkel látjuk, hogy a bölcsesség keze működik minden egyes élőlényben a földön, és igazságosság van érvényben megfelelő mértékeivel, aminél magasabb rendűt az emberi elme el sem képzelhet. Például az öröktől fogva létező bölcsesség az ember memóriájában, amely a bölcsességnek csak egyetlen megnyilvánulása a számtalan emberi képesség és fizikai rendszer közül, és olyan apró, mint egy kis mag, beleírja az ember teljes élettörténetét, és minden vele történt eseményt, egész kis könyvtárrá téve. Aztán elméjének zsebébe teszi, mint cselekedeteinek feljegyzéseit, amelyek majd nyilvánosságra lesznek hozva a legnagyobb Gyűlésen, hogy folyamatosan emlékeztesse őt.

És örök igazságosság adja meg a teremtményeknek minden testrészüket a legfinomabb egyensúlyban, és valamennyiüket, a baktériumtól az elefántig, a légytől a sasig, egyetlen virágtól az egész, ezer virágot bontó tavaszig művészi szépséggel és egyensúllyal látja el, hogy semmi nem vész kárba a kölcsönös arányokon, egyensúlyon, renden és szépségen belül. Tökéletes egyensúlyban adja meg minden teremtménynek az élethez való jogát, és a jó dolgoknak jó eredményt teremt, a rosszaknak pedig rosszat. És már Ádám próféta ideje óta megnyilvánítja magát azokon a csapásokon keresztül, amelyeket a lázadókra és zsarnokokra mér.

Kétségtelen és bizonyos, hogy ahogy a Nap nem létezhet fényesség nélkül, úgy ez az öröktől fogva létező bölcsesség sem létezhetne a Túlvilág nélkül. A Bölcs, az Igazságos, a Viszonzó nevek soha nem engednék meg azt a hatalmas igazságtalanságot, egyenlőtlenséget és logikátlanságot, hogy az elnyomó és az elnyomott egyenlő legyen a halálban, és így döntő választ adnak kérdésünkre.

Valamint, mivel ha az élőlények természetes vágyaikat keresik, amelyek túl vannak saját erejükön, velük született képességeik és alapvető igényeik nyelvén, ami egyfajta fohász, minden szükségletüket megadja egy irgalmas, mindent halló, kedves láthatatlan kéz. És mivel tíz emberi fohászból hat vagy hét, amelyek önkéntesek, kiváltképp a próféták és a kiválasztottak fohászai, olyan módon fogadtatik el, amely ellentétes a dolgok normál folyásával, teljes bizonysággal megérthetjük, hogy a Láthatatlan fátyla mögött van valaki,

aki figyel, és meghallja a szenvedők sóhajait és a szükséget látók fohászait, és válaszol rájuk. Ő látja a legkisebb élőlény legapróbb szükségletét is, és szeretetteljesen megválaszolva kielégíti azt.

Kétségbevonhatatlan hát, hogy aki fohászaiba foglalja a legfontosabb teremtmény, az ember legfontosabb, általános fohászait, amelyek kötődnek az összes Isteni Névhez és tulajdonsághoz, és örökkévalóak, és maga mellé állítja az összes többi prófétát, akik az emberiség napjai, holdjai, és vezetői, és áment kiáltanak fohászaira, és akire fohászokat mondunk napjában többször is, és akinek fohászaira egész közössége áment mond, akinek fohászában az összes teremtmény részt vesz, azt mondva: „Igen, Urunk, add meg neki, amit kér! Mi is azt akarjuk, amit ő kér!” – minden ok közül, amely a feltámadást szükségszerűvé teszi, Mohamed Próféta (s.a.w.) egyetlen fohásza a Túlvilágért és az örökkévaló boldogságért elegendő ok lenne a Paradicsom létezésére és a Túlvilág megteremtésére, amelyek olyan könnyűek az isteni hatalom számára, mint egyetlen tavasz megteremtése – ezt elkezdve a fohászok Meghallgatója, a mindent Halló, az Irgalmas nevek válaszolják meg kérdésünket.

Valamint, mivel a napnál is világosabb, hogy a fátyol mögött van Valaki, Aki rendelkezik a halál és az újjáéledés felett az évszakok változásának folyamatában, és a hatalom tolla olyan könnyen írja meg a hatalmas földgolyót, mintha csak egy kert vagy fa lenne, és a tavaszt, mint egyetlen virágot, és a növény- és állatfajokat, mintha csak háromszázezer könyv lennének, amelyek a feltámadás háromszázezer példáját tárják elénk, egyik a másikban, keveredve egymással, és mégis zavar vagy rendetlenség nélkül, amelyek mindegyike hasonlít egymásra, anélkül, hogy hiba, hiányosság vagy zavar lenne közöttük, tökéletesen, szabályosan és jelentőségteljesen. És mivel a hatalmas bőség ellenére Ő határtalan kegyelemmel és végtelen bölcsességgel cselekszik, és mivel alávetette, feldíszítette és berendezte a hatalmas világmindenséget az emberiség számára, mintha csak egy ház lenne, és az embert helyettesévé tette meg a földön, reábízva a legnagyobb felelősséget, amitől még a hegyek, az ég és a föld is megriadt, és minden más élőlény parancsnokának rangjára emelte, megtisztelve őt az isteni kinyilatkoztatással és megszólítással, és mivel mindezzel a legnagyobb rangot adta az embernek, és minden kinyilatkoztatott írásban örök boldogságot és halhatatlanságot ígért neki a Túlvilágon,

bizonyosan és kétségtelenül meg fogja nyitni ezt az örömteli birodalmat a nemessé tett és megtisztelt embernek, ami olyan könnyű az Ő hatalmának, mint a tavasz, és elő fogja hozni a holtak feltámadását és az Utolsó Ítéletet – ezt kijelentve az élet és a halál Adója, az Élő, Önfenntartó, Mindenható és mindent Tudó nevek válaszolnak Teremtőnkkel kapcsolatban feltett kérdésünkre.

Igen, ha azt az erőt nézzük, amely minden tavasszal feltámasztja az életet minden egyes fa és növény gyökerében, és háromszázezer példát állít a Feltámadásra, és ha elképzeljük Mózes (a.s.) és Mohamed Próféta (s.a.w.) közösségének ezer évét, látni fogjuk, hogy a kétezer tavasz() ezer példát és ezer bizonyítékot kínál a Feltámadásra. Ezerszer is vakság és ostobaság lenne az, ha a testi feltámadást nehéznek gondolnánk egy ilyen hatalom számára.

Valamint a Mindenható Allah ezer ígéretére támaszkodva, és a huszonnégyezer prófétára, akik a legjobban az emberek közül, és egybehangzóan állították és bizonyították csodáikkal, hogy a túlvilági örök boldogság és halhatatlanság igaz. És hasonlóképpen, Allah barátainak megszámlálhatatlan aláírása is bizonyítja ezt az igazságot, látomásaikon és megnyilvánulásaikon keresztül. Mivel ez az igazság olyan nyilvánvaló, mint a Nap, ostobák mindazok, akik kétségbe vonják.

Igen, egy vagy két szakértő véleménye és ítélete egy adott tudományban vagy művészetben megcáfolja tíz ember ellenvéleményét, akik nem értenek ahhoz a területhez, mg akkor is, ha azok a saját területükön szakértők. Hasonlóképpen, ha két ember megerősít valamit, például azt, hogy látták a Ramadán kezdetét jelző holdsarlót, vagy azt állítják, hogy láttak egy kertet, ahol tejesdobozhoz hasonló kókuszdiók nőnek, legyőz ezer tagadót is. Mert aki a pozitív állítást mondta, annak elég, ha megmutatja azt a kertet, ahol a tejesdobozok nőnek, és már meg is nyerte az ügyet.

Aki pedig tagad, annak végig kell járnia az egész világot, és így tudja csak bizonyítani, hogy ilyen kókuszdiók nem léteznek. Tehát aki a Paradicsom kertjéről számol be, és a boldogság otthonáról, és megerősíti létezését, megnyeri az ügyet azzal, ha egy látomáson keresztül csupán árnyékát vagy visszfényét mutatja meg, mintha csak a moziban látnánk, míg az, aki tagadja, csak úgy bizonyíthatja tagadását, ha átkutatja az egész világmindenséget, és minden idejét, az örökkévalóság kezdete előttől az örökkévalóság utánig, és bebizonyítja.

Ezért van az, hogy a kutató tudósok egyetértenek abban az alapelvben, hogy „feltéve, hogy nem önmagában képtelenség, az olyan tagadásokat, amelyek nem specifikusak, hanem az egész világmindenségre irányulnak, mint például a hit igazságaira, nem lehet bizonyítani”, és alapelvként fogadják el.

E határozott igazság következményeként, míg ezer filozófus ellentétes gondolatai sem vetik a legkisebb kételyt vagy gyanút sem a hit kérdéseiben egyetlen megbízható beszámolóra sem, megértheted, milyen ostobaság kételkedni egy maroknyi filozófus tagadása miatt, akik a hit oszlopaival kapcsolatban nem értenek mást, csak amit a szemük lát, nincs szívük, vakok, és eltávolodtak a spirituális dolgoktól. Mert a hit oszlopaival kapcsolatban egyetért százhuszonnégyezer szakértő és igaz tudósító pozitív megerősítésükkel, és a valóság területének megszámlálhatatlan specialistája és kutató tudósa.

És világosan, saját szemünkkel látjuk saját magunkban és magunk körül is az átfogó kegyelmet, mindent magába foglaló bölcsességet és a kegyek folyamatosa kiáradását. Egy félelmetes uralom megnyilvánulásának jeleit is látjuk, pontos és emelkedett igazságosságot, büszke és dicsőséges kormányzást. Valójában az a bölcsesség, amely egyetlen fába a bölcsesség annyi megnyilvánulását foglalja, amennyi gyümölcseinek és virágainak száma, és a kegyelem, amely annyi ajándékot ad minden embernek, amennyi a képességeik, testrészeik és érzékeik száma, és a büszke, de kegyelmes igazságosság, amely csapásokkal sújtja az olyan lázadókat, mint Noé, Húd vagy Szálih próféta népe, és Ád és Thamúd és Fáraó népei, és megvédi minden élőlény jogait, és az ája: „És az Ő jelei között van, hogy az egek és a föld az Ő parancsára állnak. Aztán, amikor szólít benneteket egyetlen szólítással, a földből, íme, mind előjöttök.”() mind a következőket jelentik ki, fenséges tudatossággal:

Ahogy a parancsnokuk szavára és a kürt riadójára a két barakkban állomásozó, fegyelmezett katonák fegyverükhöz kapnak és kötelességükre sietnek, amikor megszólal Iszrafil harsonájának szava, és szólítja az egeken és a földön – amelyek olyanok, mint az örökkévaló Uralkodó két barakkja – mindazokat, akik meghaltak, ők is azonnal magukra öltik testüket, mint egy egyenruhát, és feltámadnak. Ezt alátámasztja és bizonyítja a föld barakkjának minden élőlénye, amelyek hasonlóképpen támadnak fel tavasszal a Vihar Angyalának harsonájára, és ebből megérthetjük az uralom végtelen nagyságát és kizárólagosságát.

Ahogy a Tizedik Szóban bizonyítottuk, teljesen lehetetlen, hogy a Túlvilág birodalma és a Legnagyobb Gyűlés, amelyet a legbizonyosabban megkíván ez a kegyelem, bölcsesség, kegy és igazságosság, ne legyen megidézve, és hogy ez a végtelenül csodálatos kegyelem rút kegyetlenséggé változzék, a határtalanul tökéletes bölcsesség üres hiábavalósággá és szándékos pazarlássá, az édes kegyek keserű árulássá, a kiegyensúlyozott, harmonikus igazságosság súlyos zsarnoksággá, hogy ez a tökéletes, örökkévaló uralom hanyatlásnak induljon, és azzal, hogy a Feltámadás nem következik be, elveszítse fenségét, tökéletességét pedig tehetetlenség és hiányosságok szennyezzék. Ez teljesen logikátlan és többszörös képtelenség lenne, amely kívül esik a lehetőségek birodalmán, hamis és eleve kizárt.

Bárki, akinek esze van, megértheti, milyen kegyetlenség lenne ez, ilyen gondossággal nevelni az embert, szíve és elméje képességein keresztül megadni neki a vágyat az örök életre és boldogságra a Túlvilágon, aztán pedig az örök megsemmisülésbe küldeni őt. És mennyire ellenkezne a bölcsességgel az, hogy egyedül csak az emberi agy több száz céllal és rejtett bölcsességgel bír, majd mindezek a képességek és lehetőségek elpazarolódnának az örök megsemmisülésben, így használhatatlanná, céltalanná és okafogyottá válnának. És mennyire ellenkezne az uralom és tökéletes uralkodás fenségével az, hogy ezer ígéretét nem tartva be, Allah tehetetlenségét és nemtörődömségét igazolná – Allah mentsen meg minket attól, hogy ilyen gondolat valaha is megforduljon a fejünkben! És ehhez hasonló analógiát építhetsz fel a kegyességgel és igazságossággal kapcsolatban is.

Tehát a Kegyelmes, Igazságos, Bölcs, Bőkezű és Uralkodó nevek a fenti igazságokkal válaszolnak a kérdésekre, amelyeket Teremtőnkkel és a Túlvilággal kapcsolatban tettünk fel, és napnál is világosabban, kétségbevonhatatlanul bizonyítják.

Továbbá megfigyelhetjük, hogy minden felett érvényes egy hatalmas és átfogó megőrzés, amely megőrzi magjaikban, a Hasonlatok Világának tábláin és emlékeikben, amelyek a Megőrzött Tábla apró másai, és kiváltképp az emlékezet képességében, amely olyan, mint egy kis könyvtár az ember agyában, amely ugyanakkor nagyon nagy is, és az őket tükröző fizikai és nem fizikai tükrökben minden élőlény és dolog számos formáját, és természetüknek megfelelően végrehajtott kötelességeik feljegyzéseit, és cselekedeteik feljegyzéseit, amelyek az istenek nevek magasztalására vonatkoznak, leírja őket ezekben, és feljegyzi, és megőrzi.

Aztán, amikor eljön az ideje – minden tavasszal, amely az isteni hatalom virága – fizikai formában is megjelenítik számunkra mindezeket az anyagtalan írásokat, ebben a hatalmas virágban sok millió nyelvvel hirdetik az egész világnak, és példák, bizonyítékok, minták millióinak erejével hirdetik a Feltámadást, amelyet az ája is kifejez: „És amikor a lapok megnyittatnak”.()

A legérthetőbben bizonyítja, hogy elsősorban az ember, és minden élőlény és minden dolog nem azért lett teremtve, hogy a semmibe tűnjön, a nemlétbe zuhanjon, megsemmisüljön, hanem hogy a fejlődésen keresztül elérje a halhatatlanságot, a megtisztuláson át az örökkévalóságot, és elvégezze örökkévaló kötelességeit, amelyeket veleszületett képességei kívánnak meg.

Igen, minden tavasszal megfigyelhetjük, hogy a megszámlálhatatlan növény, amelyek meghaltak az ősz ítéletnapján, és mind a fák, gyökerek, magok a tavasz feltámadásában azt az áját recitálják: „És amikor a lapok megnyittatnak”. Mindegyik a saját nyelvén fejezi ki az ája egy jelentését, egy vetületét, az előző években elvégzett kötelességeik példájával alátámasztva mind erről a hatalmas, átfogó megőrzésről tanúskodnak.

Mindenben az ája négy hatalmas igazságát jelenítik meg.

„Ő az Első, és az Utolsó, a Nyilvánvaló, és a Rejtett, és Ő minden dolog Tudója.”(), és a tavasz könnyedségével és bizonyosságával tanítanak minket.

Ennek a négy Névnek a megnyilvánulásai ott vannak minden dologban, a legegyedibbtől a legáltalánosabbig. Például, az Első (Evvel) isteni Név megnyilvánulásaként a mag, a fa forrása annak pontos programja, és egy kis edény, amely tartalmazza a fa teremtésének hibátlan rendszereit, és kialakulásának minden feltételét, így bizonyítva az isteni megőrzés hatalmasságát.

A fa gyümölcse pedig az Utolsó (Ákhir) isteni Név megnyilvánulása – kis csomagok amelyek tartalmazzák mindazoknak a kötelességeknek az indexét, amelyet a fa természetének megfelelően elvégzett, és második életének alapelveit, így mutatva be az isteni megőrzés legmagasabb szintjét.

A fa fizikai formája, amely a Nyilvánvaló (Záhir) isteni Nevet nyilvánítja meg, pontos arányokkal elkészített, szépen feldíszített ruhához hasonló. Mint a Paradicsom kertje leányainak hetven árnyalatú, arany mintákkal hímzett ruhája, láthatóan bemutatja az isteni megőrzésben rejlő óriási hatalmat, tökéletes bölcsességet és csodálatos kegyelmet.

Ami a fa belső gépezetét illeti, amely a Rejtett (Bátin) Név megnyilvánulása, az egy csodálatos, hibátlan gyár és műhely, tökéletes egyensúlyban lévő ételfőző üst, amely egyetlen ágat, gyümölcsöt vagy levelet sem hagy éhesen, így csodálatosan bizonyítva az isteni megőrzésben rejlő tökéletes hatalmat, igazságosságot, csodálatos kegyelmet és bölcsességet.

Hasonlóképpen, az évszakok váltakozását tekintve a földgolyó olyan, mint egy fa. Az Első név megnyilvánulása által ősszel az isteni megőrzésre bízott minden mag a föld fájának kialakulására szóló parancsok gyűjteménye, amely, mikor a tavasz felruházza köntösével, millió ágat hajt, és gyümölcsöket, és virágokat. Hasonlóképpen azok a magok az isteni elrendelésből származó elvek listái, és a fa előző nyári cselekedeteit feljegyző aprócska lapok, és feladatainak jegyzetei, amelyek egyértelműen bizonyítják, hogy a Dicsőséges és Bőkezű Megőrző végtelen hatalma, igazságossága, bölcsessége és kegyelme által működnek.

Aztán a föld fája évének végén, a következő ősszel, elhelyezi ezekbe az apró tárolókba mindazokat a kötelességeket, amelyeket elvégzett, mindazokat a magasztalásokat, amelyeket recitált teremtésének megfelelően, és cselekedeteinek minden lapját, amelyek a következő feltámadáskor, tavasszal nyilvánosságra lesznek hozva, átnyújtva őket a Dicsőséges Megőrző bölcsességének kezébe, és számtalan nyelven hirdetve az Utolsó isteni Nevet az egész világmindenségnek.

A fa nyilvánvaló arca azzal, hogy háromszázezer univerzális virágot nyílik, amelyek háromszázezer példával és jellel bizonyítják a Feltámadást; és hogy a kegyelem, a gondviselés, irgalom és bőkezűség számtalan asztalát teríti meg, és ellátást kínál az élőlényeknek, annyi nyelvvel recitálja az Ő Nyilvánvaló nevét, amennyi gyümölcseinek, virágainak és ételeinek száma, és dicséreteket és magasztalást mond, és a napnál is világosabban bizonyítja az ája igazságát: „És amikor a lapok megnyittatnak”.

Ennek a csodálatos fának a belső arca egy ételfőző üst és műhely, amely pontosan és rendezetten működtet számtalan gépezetet és pontosan kiegyensúlyozott gyárat, amelyek sokezer fontnyi élelmet készítenek egyetlen maréknyi alapanyagból, és felkínálják az éhezőknek. Olyan pontossággal és egyensúlyban működik, hogy lehetőséget sem hagy a véletlennek a közbeavatkozásra. Akárcsak egyes angyalok, amelyek ezer nyelvvel magasztalják Allahot, belső arcával a föld százezerféleképpen hirdeti és bizonyítja az Ő Nevét: Ő a Rejtett.

Ahogy évente ismétlődő életét tekintve a fa egy fához hasonlít, és az isteni megérzést teszi ebben a négy Névben a Feltámadás ajtajának kulcsává, úgy az evilági élet tekintetében is egy jól elrendezett fa, amely gyümölcseit a Túlvilág piacára érleli. Ennek a négy Névnek a megnyilvánulási helye, és olya hatalmas tükrük, és a Túlvilágra vezető oly hosszú út, hogy elménk képtelen felfogni és leírni, és csak annyit mondhatunk:

Ahogy az óra mutatói, amelyek a másodperceket, perceket, órákat számolják, hasonlítanak egymásra, és bizonyítják egymást, és aki a másodpercmutató mozgását látja, az következtet belőle a percmutató mozgására is, úgy a napok,

amelyek a másodpercei ennek a világnak – amely az egek és a föld dicsőséges Teremtőjének hatalmas órája – és az évek, amelyek a percei, vagy az évszázadok, amelyek az órái, és a korszakok, amelyek a világ napjai, mind hasonlítanak egymásra, és bizonyítják egymást. Ugyanígy a Megőrző név és a „Ő az Első, és az Utolsó, a Nyilvánvaló, és a Rejtett” számtalan jel segítségével arról tájékoztatnak minket, hogy ahogy bizonyosan eljön majd ennek az éjszakának a hajnala, és ennek a télnek a tavasza, úgy a múlandó világ sötét telére is eljön majd az örökké tartó tavasz, és az örökké fényes hajnal – így válaszolva a Feltámadás kérdésére, amelyet Teremtőnktől kérdeztünk.

És mivel a szemünkkel látjuk, és elménkkel felfogjuk, hogy:

az ember

a világmindenség fájának végső és legátfogóbb gyümölcse,

és a Mohamedi Valósággal kapcsolatban annak eredeti magja,

és a világmindenség Koránjának legnagyobb jele,

és a legnagyobb Nevet hordozó Trón Ájája,

és a világmindenség palotájának legmegbecsültebb vendége,

és a palotai lakói közül a legaktívabb, legtöbb hatalommal felruházott,

és a világmindenség városában a föld tartományának bevételeinek és kiadásainak, beültetésének és megművelésének felügyeletével megbízott hivatalnok,

és leghangosabb felelős minisztere, aki több száz féle tudományhoz és több ezer művészethez ért,

és a világmindenség országában a föld tartományának felügyelője, és az örökkévalóság előtti és utáni Uralkodó egyfajta helyettese, aki az Ő alapos felügyelete alatt áll,

és aki rendelkezik felette, de cselekedetei, az általánosak és az egyediek is, mind feljegyeztetnek,

és aki magára vállalta a Legnagyobb Megbízatást, amitől még az egek, a föld és a hegyek is elriadtak,

és aki előtt két út áll, az egyiken ő a legnyomorúságosabb teremtmény, a másikon pedig a legszerencsésebb,

és aki a legáltalánosabb szolga, aki a legátfogóbb istenszolgálattal van megbízva,

és aki a világmindenség Uralkodója Legnagyobb Nevének megnyilvánulási helye, és minden Nevének átfogó tükre, különleges megszólítottja,

aki a legjobban érti az Ő isteni beszédét és megszólítását,

és aki a legrászorultabb a világ összes teremtménye közül, nyomorúságos teremtmény, akinek számtalan vágya és célja van, megszámlálhatatlan ellensége, akik ártalmára lehetnek,

és aki végtelen szegénysége és tehetetlensége ellenére képességeit és lehetőségeit tekintve a leggazdagabb,

és aki az élet élvezetét tekintve a legnagyobb szenvedéseken megy keresztül, akinek élvezetét rémisztő fájdalmak árnyékolják be,

és aki a fohászok örök Birtokosa hatalmának csodája, és az isteni hatalom lenyűgöző terméke,

aki a leginkább szükséget látó és nincstelen, és érdemes a halhatatlanságra, és végtelen fohászaiban az örökkévaló boldogságért könyörög,

és ha az evilág összes élvezete megadatna neki, a halhatatlanság iránti vágyát az sem elégítené ki,

és aki egészen az imádat szintjéig szereti Őt, Aki áldásokat áraszt rá ki, és megszeretteti Magát,

és akinek képességei, amelyek magukba foglalják a világmindenséget, bizonyítják, hogy az öröklétre lett teremtve…

Aki fenti húsz igazságon keresztül kötődik a Mindenható Allah Igazság (Hak) nevéhez, és akinek cselekedeteit folyamatosan feljegyzi a dicsőséges Feljegyző Háfiz neve által, Aki látja a legkisebb élőlény legjelentéktelenebb cselekedetét is, hallja panaszát és válaszol rá, és mivel kapcsolatban áll az egész világmindenséggel, a cselekedeteit feljegyzik a „nemes feljegyzők”, és akinek cselekedetei minden másnál nagyobb figyelmet kapnak…

Ahogy azt a fenti húsz igazság megkívánja, természetesen és kétségkívül be fog következni a feltámadás és az ítélet az ember számára, és a Hak névnek megfelelően meg fogja kapni jutalmát a fentebb említett kötelességek teljesítéséért, és a büntetést a hibáiért, és a Háfiz (megőrző) névnek megfelelően kérdőre lesz vonva és elszámolásra lesz hívva tetteiért, amelyek mindegyike feljegyeztetett. És az örökkévaló ünnephez vezető kapuk megnyittatnak a végtelen boldogság termeiben, az örökkévaló birodalomban, és megnyílnak az örök nyomorúság börtönének kapui is – az ember, aki számtalan teremtmény felügyelője volt ebben a világban, és beleavatkozott életükbe, és néha káoszba taszította őket, nem mehet úgy a földbe, hogy ne lenne felelősségre vonva tetteiért, és nem is bújhat el a Feltámadás elől.

Mert az, hogy meghallja egy légy zümmögését is, és válaszol rá azzal, hogy megadja az élethez való jogát, de ne hallaná meg az öröklétért való fohászt, amelyet a fenti húsz igazság nyelvén mond megszámlálhatatlan emberi lény, és hogy megsértse mindezeket a jogokat, és hogy az a bölcsesség, amely még egy légy szárnyát sem engedi veszendőbe menni, elpocsékolja az ember képességeit, amelyeket ezek az igazságok határoznak meg, és vágyait és reményeit, amelyek az örökkévalóság felé nyúlnak, és a világmindenség számtalan kötelékét és igazságát, amelyek ezeket a képességeket és vágyakat táplálják – az olyan igazságtalanság lenne, annyira lehetetlen, olyan zsarnokság, hogy elutasítja és teljességgel lehetetlennek nyilvánítja valamennyi élőlény, amelyek az Igazság, a Megőrző, a Bölcs, a Szép és a Kegyelmes nevekről tanúskodnak.

Tehát, a Teremtőnknek a Feltámadással kapcsolatban feltett kérdésre válaszul az Igazság, Megőrző, Bölcs, Szép és Kegyelmes nevek azt mondják: „Ahogy mi igazság és valóság vagyunk, és minden élőlény tanúskodik igazságunkról, úgy a holtak feltámadása is igaz és bizonyos!”

És mivel…

még többet akartam írni, de mivel a fenti olyan nyilvánvaló, mint a Nap, lerövidítettem a magyarázatot.

Így, párhuzamot vonva a fenti témákkal és indokokkal, megnyilvánulásaikon és a teremtményekben való tükröződésükön keresztül, a Mindenható Allah mind a száz, sőt, ezer neve, amelyek a világmindenségre tekintenek, egyértelműen bizonyítják Azt, Akit jelölnek, és ugyanígy, teljes bizonyossággal bizonyítják a holtak feltámadását a Túlvilágon.

Valamint, ahogy minden parancsán, kinyilatkoztatásán és legtöbb Nevén keresztül Urunk szent és döntő válaszokat ad azokra a kérdésekre, amelyeket Teremtőnktől kérdezünk, úgy angyalain keresztül is megválaszolja azokat, másféleképpen az ő nyelvükön keresztül:

„Ádám ideje óta megszámlálhatatlan esemény egybehangzóan tanúskodott arról, hogy találkozni fogtok a spirituális lényekkel és velünk, és számtalan jel és bizonyíték van létezésünkre, istenszolgálatunkra, és a spirituális lényekére. Egymással egybehangzóan azt mondtuk vezetőiteknek, mikor találkoztunk velük, hogy mi átutazunk a Túlvilág termein és egyes kamráin, és mindig ezt állítjuk. Semmi kétségünk, hogy a díszes, örökkévaló termek, amelyeken áthaladtunk, és az ékes paloták és lakhelyek fontos vendégekre várnak, hogy elszállásolják őket. Biztos hírt mondunk nektek ezekről!”

Így felelnek kérdésünkre.

És mivel Teremtőnk az arab Mohamedet (s.a.w.) tette meg a legnagyobb tanítónak, legjobb mesternek, legigazabb tanítónak, aki nincs összezavarodva és nem zavar össze, és elküldte őt utolsó Küldötteként, hogy mindenekelőtt a „nyilvánvaló tudás” szintjéről a „nyilvánvaló látomás” és „abszolút bizonyosság” fokára fejlődjön, fel kell tennünk ennek a tanítónak is azt a kérdést, amelyet Teremtőnknek feltettünk. Mert ahogy ő ezer csodáján keresztül, amelyek Teremtőnk megerősítésének jelei, és a Kegyes Korán csodájaként bizonyította, hogy a Korán igaz, és Allah Szava; így csodálatosságának negyven formáján keresztül a Korán is bizonyítja, hogy ő igaz volt, és Allah Küldötte (s.a.w.). A Feltámadás valósága, amelyet mindketten bizonyítanak – egyikük a Megnyilvánuló Világ nyelvén, egész életén át állítva, amit megerősítettek a próféták és Allah barátai, a másik pedig a Láthatatlan világának nyelvén, ájáinak ezreivel, amit megerősítenek a kinyilatkoztatott Írások és a világmindenség igazságai – olyan nyilvánvaló, mint a Nap és a fény.

Igen, egy olyan kérdést, mint a Feltámadás, ami a legkülönösebb és legfélelmetesebb dolog, és túl van a józan ész felfogóképességén, csak két ilyen csodálatos tanító tanításán keresztül lehet megoldani és megérteni.

A korai próféták azért nem magyarázták el a Feltámadást olyan részletesen, mint a Kegyes Korán, mert akkoriban az emberiség még a nomádizmus primitív állapotában élt. A korai tanításokban ezért kevés a részletes magyarázat.

És mivel az angyalok tájékoztatnak minket arról, hogy ők látták a Túlvilágot, és a lakhelyeket az örökkévaló birodalomban, az angyalok, lelkek és spirituális lények létezéséről és istenszolgálatáról szóló bizonyítékok közvetett módon a Túlvilág létezését is bizonyítják.

És mivel az isteni egyedülvalóság után az a tény, amelyet Mohamed Próféta (s.a.w.) a leginkább hangsúlyozott és megerősített egész élete során, a Túlvilág létezése volt, természetesen minden csodája és küldött voltára mutató bizonyítéka és igazsága közvetett módon a Túlvilág létezéséről és eljöveteléről is tanúskodik.

És mivel a Kegyes Korán negyedrésze a Feltámadásról és a Túlvilágról szól, és azt próbálja bizonyítani ájáinak ezreivel, és hírt ad róla, a Korán igazságának bizonyítékai közvetett módon a Túlvilág létezéséről is tanúskodnak.

Nézd hát, milyen szilárd és bizonyos a hitnek ez a pillére!

SEKİZİNCİ MESELE’NİN BİR HÜLÂSASI

Yedinci’de haşri çok makamattan soracaktık. Fakat Hâlık’ımızın isimleriyle verdiği cevap o derece kuvvetli yakîn ve kanaat verdi ki daha başka sorgulara ihtiyaç bırakmadığından orada kısa kestik.

Şimdi bu meselede, âhiret imanının hem âhiretin saadetine hem dünya saadetine dair temin ettiği faydalar ve neticelerinden yüzden biri hülâsa edilecek. Saadet-i uhreviyeye ait kısmı, Kur’an-ı Mu’cizü’l-Beyan’ın izahatı daha hiçbir beyana ihtiyaç bırakmamış, onu ona havale ederek ve saadet-i dünyeviyeye ait kısmı izah cihetini Risale-i Nur’a bırakıp yalnız kısa bir hülâsa ile insanın hayat-ı şahsiye ve hayat-ı içtimaiyesine ait yüzer neticelerinden üç dört tanesini beyan ederiz.

Birincisi:

İnsan, sair hayvanata muhalif olarak, hanesiyle alâkadar olduğu misillü dünya ile alâkadardır ve akaribiyle münasebettar olduğu gibi nev-i beşer ile de ciddi ve fıtrî münasebettardır. Ve dünyada muvakkat bekasını arzuladığı gibi bir dâr-ı ebedîde bekasını, aşk derecesinde arzuluyor. Ve midesinin gıda ihtiyacını temin etmeye çalıştığı gibi dünya kadar geniş, belki ebede kadar uzanan sofraları ve gıdaları, akıl ve kalp ve ruh ve insaniyet mideleri için tedarik etmeye fıtraten mecburdur, çabalıyor. Ve öyle arzuları ve matlabları var ki ebedî saadetten başka hiçbir şey onları tatmin etmiyor.

Hattâ Onuncu Söz’de işaret edildiği gibi bir zaman, küçüklüğümde hayalimden sordum: “Sana bir milyon sene ömür ve dünya saltanatı verilmesini fakat sonra ademe ve hiçliğe düşmesini mi istersin? Yoksa bâki fakat âdi ve meşakkatli bir vücudu mu istersin?” dedim. Baktım, ikincisini arzulayıp birincisinden “Âh!” çekti. “Cehennem de olsa beka isterim.” dedi.

İşte madem mahiyet-i insaniyenin bir hizmetkârı olan kuvve-i hayaliyeyi bu dünya lezzetleri tatmin etmiyor. Elbette gayet câmi’ mahiyet-i insaniye, ebediyetle fıtraten alâkadardır. İşte bu hadsiz arzu ve emellere bağlı olduğu halde, sermayesi bir cüz’î cüz-ü ihtiyarî ve fakr-ı mutlak bir insana, âhirete iman ne derece kuvvetli ve kâfi ve vâfi bir hazine, bir medar-ı saadet ve lezzet, bir medar-ı istimdad, bir merci ve dünyanın hadsiz gamlarına karşı bir medar-ı teselli olduğu öyle bir meyve ve faydadır ki onu kazanmak yolunda dünya hayatını feda etse yine ucuzdur.

İkinci meyvesi ve hayat-ı şahsiyeye bakan bir faydası:

Üçüncü Mesele’de izah edilen ve Gençlik Rehberi’nde bir hâşiye bulunan çok ehemmiyetli bir neticedir.

Evet, her insanın her zaman düşündüğü en ehemmiyetli endişesi, mezaristana giren kendi dostları ve akrabaları gibi o idamhaneye girmek keyfiyetidir. Bir tek dostu için ruhunu feda eden o bîçare insanın; binler, belki milyonlar, milyarlar dostları ebedî bir müfarakat içinde idam olmalarını tevehhüm edip cehennem azabından beter bir elem –o düşünmek ucundan– göründüğü vakit, âhirete iman geldi, gözünü açtırdı ve perdeyi kaldırdı. Bak, dedi. O imanla baktı. Cennet lezzetinden haber veren bir lezzet-i ruhaniyeyi o dostları ebedî ölümlerden ve çürümelerden kurtulup mesrurane bir nurani âlemde onu da bekliyorlar vaziyetinde müşahedesiyle aldı. Risale-i Nur’da bu netice hüccetlerle izahına iktifaen kısa kesiyoruz.

Hayat-ı şahsiyeye ait üçüncü bir faydası:

İnsanın sair zîhayatlar üstündeki tefevvuku ve rütbesi ise yüksek seciyeleri ve cem’iyetli istidatları ve küllî ubudiyetleri ve geniş vücudî daireleri itibarıyladır. Halbuki o insan hem ma’dum hem ölü hem karanlık olan geçmiş ve gelecek zamanların ortasında sıkışmış bir kısa zaman olan hazır vaktin mikyasıyla, ölçüsüyle; hamiyeti, muhabbeti, kardeşliği, insaniyeti gibi seciyeler alır.

Mesela, eskiden tanımadığı ve ayrıldıktan sonra da hiç göremeyeceği babasını, kardeşini, karısını, milletini ve vatanını sever, hizmet eder. Ve tam sadakate ve ihlasa pek nadir muvaffak olabilir, o nisbette kemalâtı ve seciyeleri küçülür. Değil hayvanların en ulvisi belki baş aşağı, akıl cihetiyle en bîçaresi ve aşağısı olmak vaziyetine düşeceği sırada, âhirete iman imdada yetişir. Mezar gibi dar zamanını, geçmiş ve gelecek zamanları içine alan pek geniş bir zamana çevirir. Ve dünya kadar, belki ezelden ebede kadar bir daire-i vücud gösterir.

Babasını, dâr-ı saadette ve âlem-i ervahta dahi pederlik münasebetiyle ve kardeşini, tâ ebede kadar uhuvvetini düşünmesiyle ve karısını cennette dahi en güzel bir refika-i hayatı olduğunu bilmesi haysiyetiyle sever, hürmet eder, merhamet eder, yardım eder. Ve o büyük ve geniş daire-i hayatta ve vücuddaki münasebetler için olan ehemmiyetli hizmetleri, dünyanın kıymetsiz işlerine ve cüz’î garazlarına ve menfaatlerine âlet etmez. Ciddi sadakate ve samimi ihlasa muvaffak olarak kemalâtı ve hasletleri, o nisbette derecesine göre yükselmeye başlar. İnsaniyeti teali eder.

Hayat lezzetinde serçe kuşuna yetişmeyen o insan; bütün hayvanat üstünde, kâinatın en müntehab ve bahtiyar bir misafiri ve Sahib-i kâinat’ın en mahbub ve makbul bir abdi olmasıdır. Bu netice dahi Risale-i Nur’da hüccetlerle izahına iktifaen kısa kesildi.

Dördüncü bir faydası ki insanın hayat-ı içtimaiyesine bakıyor:

Risale-i Nur’dan Dokuzuncu Şuâ’da beyan edilen o neticenin bir hülâsası şudur:

Nev-i insanın dörtten birini teşkil eden çocuklar, âhiret imanıyla insanca yaşayabilirler ve insaniyetin istidatlarını taşıyabilirler. Yoksa elîm endişeler içinde, kendini uyutturmak ve unutturmak için çocukça oyuncaklarıyla, haylaz bir hayatla yaşayacak. Çünkü her vakit etrafında onun gibi çocukların ölmesiyle onun nazik dimağında ve ileride uzun arzuları taşıyan zayıf kalbinde ve mukavemetsiz ruhunda öyle bir tesir yapar ki hayatı ve aklı o bîçareye âlet-i azap ve işkence edeceği zamanda, âhiret imanının dersiyle, görmemek için oyuncaklar altında onlardan saklandığı o endişeler yerinde, bir sevinç ve genişlik hissederek der:

“Bu kardeşim veya arkadaşım öldü, cennetin bir kuşu oldu. Bizden daha iyi keyfeder, gezer. Ve validem öldü fakat rahmet-i İlahiyeye gitti, yine beni cennette kucağına alıp sevecek ve ben de o şefkatli anneciğimi göreceğim.” diye insaniyete lâyık bir tarzda yaşayabilir.

Hem insanın bir rub’unu teşkil eden ihtiyarlar; yakında hayatlarının sönmesine ve toprağa girmelerine ve güzel ve sevimli dünyalarının kapanmasına karşı teselliyi ancak ve ancak âhiret imanında bulabilirler. Yoksa o merhametli, muhterem babalar ve fedakâr, şefkatli analar; öyle bir vaveylâ-yı ruhî ve bir dağdağa-i kalbî çekeceklerdi ki dünya onlara meyusane bir zindan ve hayat işkenceli bir azap olurdu.

Fakat âhiret imanı onlara der: “Merak etmeyiniz. Sizin ebedî bir gençliğiniz var, gelecek. Ve parlak bir hayat ve nihayetsiz bir ömür sizi bekliyor. Ve zayi ettiğiniz evlat ve akrabalarınızla sevinçlerle görüşeceksiniz. Ve ettiğiniz bütün iyilikleriniz muhafaza edilmiş, mükâfatlarını göreceksiniz.” diye iman-ı âhiret onlara öyle bir teselli ve inşirah verir ki her birinin yüz ihtiyarlık birden başlarına toplansa onları meyus etmez.

Nev-i insanın üçten birisini teşkil eden gençler; hevesatları galeyanda, hissiyata mağlup, cüretkâr, akıllarını her vakit başına almayan o gençler, âhiret imanını kaybetseler ve cehennem azabını tahattur etmezlerse; hayat-ı içtimaiyede ehl-i namusun malı ve ırzı ve zayıf ve ihtiyarların rahatı ve haysiyeti tehlikede kalır. Bazı bir dakika lezzeti için bir mesud hanenin saadetini mahveder ve bu gibi hapiste dört beş sene azap çeker, canavar bir hayvan hükmüne geçer.

Eğer iman-ı âhiret onun imdadına gelse çabuk aklını başına alır. “Gerçi hükûmet hafiyeleri beni görmüyorlar ve ben onlardan saklanabilirim fakat cehennem gibi bir zindanı bulunan bir Padişah-ı Zülcelal’in melâikeleri beni görüyorlar ve fenalıklarımı kaydediyorlar. Ben başıboş değilim ve vazifedar bir yolcuyum. Ben de onlar gibi ihtiyar ve zayıf olacağım.” diye birden, zulmen tecavüz etmek istediği adamlara karşı bir şefkat, bir hürmet hissetmeye başlar. Bu mananın dahi Risale-i Nur’da bürhanlarıyla izahına iktifaen kısa kesiyoruz.

Hem nev-i beşerin ehemmiyetli bir kısmı, hastalar ve mazlumlar ve bizim gibi musibetzedeler ve fakirler ve ağır ceza alan mahpuslar; eğer iman-ı âhiret onların imdadına yetişmezse, her vakit hastalığın ihtarıyla gözü önüne gelen ölüm ve intikamını alamadığı ve namusunu elinden kurtaramadığı zalimin mağrurane ihaneti ve büyük musibetlerde boşu boşuna malını, evladını kaybetmekle gelen elîm meyusiyeti ve bir iki dakika veya bir iki saat keyif yüzünden beş on sene böyle bir hapis azabını çekmekten gelen kederli sıkıntı, elbette o bîçarelere dünyayı zindan ve hayatı bir işkenceli azaba çevirir.

Eğer âhirete iman imdatlarına yetişse birden onlar nefes alırlar; sıkıntıları, meyusiyetleri ve endişeleri ve intikam hiddetleri derece-i imanına göre kısmen ve bazen tamamen zâil olur.

Hattâ diyebilirim ki benim ve bir kısım kardeşlerimin bu sebepsiz hapsimizde ve dehşetli musibetimizde, eğer iman-ı âhiret yardım etmese idi, bir gün dayanmak ölüm kadar tesir edip bizi hayattan istifa etmeye sevk edecekti. Fakat hadsiz şükür olsun, benim canım kadar sevdiğim pek çok kardeşlerimin bu musibetten gelen elemlerini de çektiğim ve gözüm kadar sevdiğim binler Risale-i Nur risaleleri ve benim yaldızlı ve süslü ve çok kıymettar kitaplarımın ziya’ları ve ağlamalarından teessüflerini çektiğim ve eskiden beri az bir ihaneti ve tahakkümü kaldıramadığım halde, sizi kasemle temin ederim ki:

İman-ı bi’l-âhiret nuru ve kuvveti bana öyle bir sabır ve tahammül ve teselli ve metanet, belki mücahidane, kârlı bir imtihan dersinde daha büyük mükâfatı kazanmak için bir şevk verdi ki ben bu risalenin başında dediğim gibi kendimi Medrese-i Yusufiye unvanına lâyık bir güzel ve hayırlı medresede biliyorum. Ara sıra gelen hastalıklar ve ihtiyarlıktan neş’et eden titizlikler olmasa idi, mükemmel ve rahat-ı kalp ile derslerime daha ziyade çalışacaktım. Her ne ise… Bu makam münasebetiyle saded harici girdi, kusura bakılmasın.

Hem her insanın küçük bir dünyası, belki küçük bir cenneti dahi kendi hanesidir. Eğer iman-ı âhiret o hanenin saadetinde hükmetmezse o aile efradı, her biri şefkat ve muhabbet ve alâkadarlığı derecesinde elîm endişeler ve azaplar çeker. O cenneti, cehenneme döner. Veyahut muvakkat eğlenceler ve sefahetlerle aklını tenvim edip uyutur. Deve kuşu gibi avcıyı görür, kaçamıyor, uçamıyor. Başını kuma sokar, tâ görünmesin. Başını gaflete sokar, tâ ölüm ve zeval ve firak onu görmesin. Divanece, muvakkat, iptal-i his nevinden bir çare bulur.

Çünkü mesela, valide ruhunu feda ettiği evladını daima tehlikelere maruz gördükçe titrer. Ve pederini ve kardeşini eksik olmayan belalardan kurtaramayan evlatlar, daim bir keder, bir korkaklık hisseder. Buna kıyasen bu dağdağalı, kararsız hayat-ı dünyeviyede o mesud zannedilen aile hayatı çok cihetlerle saadetini kaybeder ve kısacık bir hayattaki münasebet ve karabet dahi hakiki sadakati ve samimi ihlası ve garazsız bir hizmeti ve muhabbeti vermez. Ahlâk o nisbette küçülür, belki sukut eder.

Eğer âhirete iman o haneye girse birden ışıklandıracak, ortalarındaki münasebet ve şefkat ve karabet ve muhabbet kısacık bir zaman ölçüsüyle değil belki dâr-ı âhirette, saadet-i ebediyede dahi o münasebetlerin devamı ölçüsüyle samimi hürmet eder, sever, şefkat eder, sadakat eder, kusurlarına bakmaz gibi ahlâk yükseklenir. Hakiki insaniyet saadeti o hanede başlar inkişafa. Bu mana dahi hüccetlerle Risale-i Nur’da beyanına binaen kısa kesildi.

Hem her bir şehir kendi ahalisine geniş bir hanedir. Eğer iman-ı âhiret o büyük aile efradında hükmetmezse güzel ahlâkın esasları olan ihlas, samimiyet, fazilet, hamiyet, fedakârlık, rıza-yı İlahî, sevab-ı uhrevî yerine garaz, menfaat, sahtekârlık, hodgâmlık, tasannu, riya, rüşvet, aldatmak gibi haller meydan alır. Zâhirî asayiş ve insaniyet altında, anarşistlik ve vahşet manaları hükmeder; o hayat-ı şehriye zehirlenir. Çocuklar haylazlığa, gençler sarhoşluğa, kavîler zulme, ihtiyarlar ağlamaya başlarlar.

Buna kıyasen, memleket dahi bir hanedir ve vatan dahi bir millî ailenin hanesidir. Eğer iman-ı âhiret bu geniş hanelerde hükmetse birden samimi hürmet ve ciddi merhamet ve rüşvetsiz muhabbet ve muavenet ve hilesiz hizmet ve muaşeret ve riyasız ihsan ve fazilet ve enaniyetsiz büyüklük ve meziyet o hayatta inkişafa başlarlar.

Çocuklara der: “Cennet var, haylazlığı bırak.” Kur’an dersiyle temkin verir.

Gençlere der: “Cehennem var, sarhoşluğu bırak.” Aklı başlarına getirir.

Zalime der: “Şiddetli azap var, tokat yiyeceksin.” Adalete başını eğdirir.

İhtiyarlara der: “Senin elinden çıkmış bütün saadetlerinden çok yüksek ve daimî bir uhrevî saadet ve taze, bâki bir gençlik seni bekliyorlar. Onları kazanmaya çalış.” Ağlamasını gülmeye çevirir.

Bunlara kıyasen cüz’î ve küllî her bir taifede hüsn-ü tesirini gösterir, ışıklandırır. Nev-i beşerin hayat-ı içtimaiyesiyle alâkadar olan içtimaiyyun ve ahlâkiyyunların kulakları çınlasın!

İşte iman-ı âhiretin binler faydalarından işaret ettiğimiz beş altı numunelerine sairleri kıyas edilse kat’î anlaşılır ki iki cihanın ve iki hayatın medar-ı saadeti yalnız imandır.

Risale-i Nur’da Yirmi Sekizinci Söz’de ve başka risalelerinde, haşrin cismaniyeti cihetinde gelen zayıf şüphelere kuvvetli cevaplarına iktifaen burada yalnız bir kısa işaretle deriz ki:

Esma-i İlahiyenin en cem’iyetli âyinesi cismaniyettedir. Ve hilkat-i kâinattaki makasıd-ı İlahiyenin en zengini ve faal merkezi cismaniyettedir. Ve ihsanat-ı Rabbaniyenin en çok çeşitleri ve rengârenkleri cismaniyettedir. Ve beşerin ihtiyacat dilleriyle Hâlık’ına karşı dualarının ve teşekküratının en kesretli tohumları yine cismaniyettedir. Maneviyat ve ruhaniyat âlemlerinin en mütenevvi çekirdekleri yine cismaniyettedir.

Bunlara kıyasen, yüzer küllî hakikatler cismaniyette temerküz ettiğinden Hâlık-ı Hakîm, zemin yüzünde cismaniyeti çoğaltmak ve mezkûr hakikatlere mazhar eylemek için öyle süratli ve dehşetli bir faaliyetle kafile kafile arkasına mevcudata vücud giydirir, o meşhere gönderir. Sonra onları terhis eder, başkalarını gönderir. Mütemadiyen kâinat fabrikasını işlettirir. Cismanî mahsulatı dokuyup zemini âhirete ve cennete bir fidanlık bahçesi hükmüne getirir.

Hattâ insanın cismanî midesini memnun etmek için o midenin hal diliyle bekasına dair duasını kemal-i ehemmiyetle dinleyip kabul ederek fiilen cevap vermek için hadsiz ve hesapsız ve yüz binler tarzlarda ve binler çeşit çeşit lezzetlerde gayet sanatlı taamları ve gayet kıymetli nimetleri cismaniyete ihzar etmek, bedahetle ve şeksiz gösterir ki dâr-ı âhirette cennetin en çok ve en mütenevvi lezzetleri cismanîdir. Ve saadet-i ebediyenin en ehemmiyetli ve herkesin istediği ve ünsiyet ettiği nimetleri cismanîdir.

Acaba hiçbir cihet-i ihtimali ve imkânı var mı ki bu âdi midenin hal diliyle beka duasını kabul edip nihayetsiz mu’cizatlı maddî taamlar ile onu minnettar ederek her vakit tesadüfsüz, kasdî olarak fiilen cevap veren bir Kadîr-i Rahîm, bir Alîm-i Kerîm, kâinatın en ehemmiyetli neticesi ve arzın halifesi ve o Hâlık’ın güzidesi ve perestişkârı olan nev-i insanın insaniyet mide-i kübrası ile küllî ve yüksek ve daima arzu ettiği ve ünsiyet ettiği ve fıtraten istediği cismanî lezzetleri, dâr-ı bekada verilmesine dair hadsiz umumî duaları kabul olmasın ve haşr-i cismanî ile fiilen cevap verilmesin; onu ebedî minnettar etmesin; âdeta sineğin sesini işitsin, gök gürültüsünü işitmesin ve âdi bir neferin kemal-i ehemmiyetle teçhizatına baksın; orduya hiç bakmasın, ehemmiyet vermesin? Bu yüz derece muhal ve bâtıldır.

Evet وَ فٖيهَا مَا تَش۟تَهٖيهِ ال۟اَن۟فُسُ وَ تَلَذُّ ال۟اَع۟يُنُ âyetinin sarahat-i kat’iyesiyle insan, en ziyade ünsiyet ettiği ve dünyada numunesini tatmış olduğu cismanî lezzetleri cennete lâyık bir tarzda görecek, tadacak. Ve lisan, göz ve kulak gibi azaların ettikleri hâlis şükürler ve hususi ibadetlerin mükâfatları, o uzuvlara mahsus cismanî lezzetler ile verilecektir. Kur’an-ı Mu’cizü’l-Beyan o derece cismanî lezzetleri sarîh bir surette beyan eder ki başka teviller ile mana-yı zâhirîyi kabul etmemek, imkân haricindedir.

İşte iman-ı âhiretin meyveleri ve neticeleri gösteriyorlar ki nasıl ki aza-yı insanîden midenin hakikati ve ihtiyacatı, taamların vücuduna kat’î delâlet eder. Öyle de insanın hakikati ve kemalâtı ve fıtrî ihtiyacatı ve ebedî arzuları ve iman-ı âhiretin mezkûr netice ve faydalarını isteyen hakikatleri ve istidatları daha kat’î olarak âhirete ve cennete ve cismanî bâki lezzetlere delâlet ve tahakkuklarına şehadet ettiği gibi bu kâinatın hakikat-i kemalâtı ve manidar tekvinî âyâtı ve insaniyetin mezkûr hakikatler ile alâkadar bütün hakikatleri, dâr-ı âhiretin vücuduna ve tahakkukuna ve haşrin gelmesine ve cennet ve cehennemin açılmasına delâlet ve şehadet ettiklerini, Risale-i Nur eczaları ve bilhassa Onuncu ve Yirmi Sekizinci (İki Makamı), Yirmi Dokuzuncu Sözler ve Dokuzuncu Şuâ ve Münâcat Risaleleri hüccetlerle, parlak ve şüphe bırakmaz bir tarzda ispat etmişler. Onlara havale ederek bu uzun kıssayı kısa kesiyoruz.

Cehenneme dair beyanat-ı Kur’aniye o kadar vâzıh ve zâhirdir ki başka izahata ihtiyaç bırakmamış. Yalnız bir iki zayıf şüpheyi izale edecek iki üç nükteyi, tafsilini Risale-i Nur’a havale edip gayet kısa bir hülâsasını beyan edeceğiz.

Birinci Nükte: Cehennem fikri, geçmiş iman meyvelerinin lezzetlerini korkusuyla kaçırmıyor. Çünkü hadsiz rahmet-i Rabbaniye o korkan adama der: Bana gel, tövbe kapısıyla gir. Tâ cehennemin vücudu değil korkutmak, belki sana cennetin lezzetlerini tam bildirsin ve senin ve hukuklarına tecavüz edilen hadsiz mahlukatın intikamlarını alsın, sizi keyiflendirsin.

Eğer sen dalalette boğulup çıkamıyorsan yine cehennemin vücudu, bin derece idam-ı ebedîden hayırlıdır ve kâfirlere de bir nevi merhamettir. Çünkü insan hattâ yavrulu hayvanat dahi akrabasının ve evladının ve ahbabının lezzetleriyle ve saadetleriyle lezzetlenir, bir cihette mesud olur.

Şu halde sen ey mülhid, dalaletin itibarıyla ya idam-ı ebedî ile ademe düşeceksin veya cehenneme gireceksin! Şerr-i mahz olan adem ise senin bütün sevdiklerin ve saadetleriyle memnun ve bir derece mesud olduğun umum akraba ve asıl ve neslin seninle beraber idam olmasından, binler derece cehennemden ziyade senin ruhunu ve kalbini ve mahiyet-i insaniyeni yandırır. Çünkü cehennem olmazsa cennet de olmaz. Her şey senin küfrün ile ademe düşer.

Eğer sen cehenneme girsen, vücud dairesinde kalsan senin sevdiklerin ve akrabaların ya cennette mesud veya vücud dairelerinde bir cihette merhametlere mazhar olurlar. Demek, herhalde cehennemin vücuduna taraftar olmak sana lâzımdır. Cehennem aleyhinde bulunmak, ademe taraftar olmaktır ki hadsiz dostlarının saadetlerinin hiç olmasına taraftarlıktır.

Evet, cehennem ise hayr-ı mahz olan daire-i vücudun Hâkim-i Zülcelal’inin hakîmane ve âdilane bir hapishane vazifesini gören dehşetli ve celalli bir mevcud ülkesidir. Hapishane vazifesini de görmekle beraber, başka pek çok vazifeleri var. Ve pek çok hikmetleri ve âlem-i bekaya ait hizmetleri var. Ve zebani gibi pek çok zîhayatın celaldarane meskenleridir.

İkinci Nükte: Cehennemin vücudu ve şiddetli azabı, hadsiz rahmete ve hakiki adalete ve israfsız, mizanlı hikmete zıddiyeti yoktur. Belki rahmet ve adalet ve hikmet, onun vücudunu isterler. Çünkü nasıl bin masumların hukukunu çiğneyen bir zalimi cezalandırmak ve yüz mazlum hayvanları parçalayan bir canavarı öldürmek, adalet içinde mazlumlara bin rahmettir. Ve o zalimi affetmek ve canavarı serbest bırakmak, bir tek yolsuz merhamete mukabil yüzer bîçarelere yüzer merhametsizliktir.

Aynen öyle de cehennem hapsine girenlerden olan kâfir-i mutlak, küfrüyle hem esma-i İlahiyenin hukukuna inkâr ile tecavüz hem o esmaya şehadet eden mevcudatın şehadetlerini tekzip ile hukuklarına tecavüz ve mahlukatın o esmaya karşı tesbihkârane yüksek vazifelerini inkâr etmekle hukuklarına tecavüz ve kâinatın gaye-i hilkati ve bir sebeb-i vücudu ve bekası olan tezahür-ü rububiyet-i İlahiyeye karşı ubudiyetlerle mukabelelerini ve âyinedarlıklarını tekzip ile hukukuna bir nevi tecavüz ettiği haysiyetiyle öyle azîm bir cinayet, bir zulümdür ki affa kabiliyeti kalmaz. اِنَّ اللّٰهَ لَا يَغ۟فِرُ اَن۟ يُش۟رَكَ بِهٖ âyetinin tehdidine müstahak olur.

Onu cehenneme atmamak, bir yersiz merhamete mukabil, hukuklarına taarruz edilen hadsiz davacılara hadsiz merhametsizlikler olur. İşte o davacılar, cehennemin vücudunu istedikleri gibi izzet-i celal ve azamet-i kemal dahi kat’î isterler.

Evet, nasıl bir serseri, âsi ve raiyete tecavüz eden bir adam, oranın izzetli hâkimine dese: “Beni hapse atamazsın ve yapamazsın.” diye izzetine dokunsa elbette o şehirde hapis olmasa da o edepsiz için bir hapis yapacak, onu içine atacak.

Aynen öyle de kâfir-i mutlak, küfrüyle izzet-i celaline şiddetle dokunuyor. Ve azamet-i kudretine inkâr ile dokunduruyor. Ve kemal-i rububiyetine tecavüzüyle ilişiyor. Elbette cehennemin pek çok vazifeler için pek çok esbab-ı mûcibesi ve vücudunun hikmetleri olmasa da öyle kâfirler için bir cehennemi halk etmek ve onları içine atmak, o izzet ve celalin şe’nidir.

Hem mahiyet-i küfür dahi cehennemi bildirir. Evet, nasıl ki imanın mahiyeti eğer tecessüm etse lezzetleriyle bir cennet-i hususiye şekline girebilir ve cennetten bu noktadan gizli haber verir.

Aynen öyle de Risale-i Nur’da delilleriyle ispat ve baştaki meselelerde dahi işaret edilmiş ki küfrün ve bilhassa küfr-ü mutlakın ve nifakın ve irtidadın öyle karanlıklı ve dehşetli elemleri ve manevî azapları var. Eğer tecessüm etse o mürted adama bir hususi cehennem olur. Ve büyük cehennemden bu cihette gizli haber verir. Ve bu fidanlık dünya mezraasındaki hakikatçikler âhirette sümbüller vermesi noktasından bu zehirli çekirdek, o zakkum ağacına işaret eder. “Ben onun bir mâyesiyim.” der. “Ve beni kalbinde taşıyan bedbaht için o zakkum ağacının bir hususi numunesi, benim meyvem olur.”

Madem küfür hadsiz hukuka bir tecavüzdür, elbette hadsiz bir cinayettir. Öyle ise hadsiz bir azaba müstahak eder. Madem bir dakika katl, on beş sene cezada (sekiz milyona yakın dakikada) hapis azabını çekmesini adalet-i beşeriye kabul edip maslahata ve hukuk-u âmmeye muvafık görür. Elbette bir küfür, bin katl kadar olması cihetiyle bir dakika küfr-ü mutlak, sekiz milyara yakın dakikalarda azap çekmesi, o kanun-u adalete muvafık geliyor. Bir sene ömrünü o küfürde geçiren, iki trilyon sekiz yüz seksen milyara yakın dakikada azaba müstahak ve خَالِدٖينَ فٖيهَٓا اَبَدًا sırrına mazhar olur. Her ne ise…

Kur’an-ı Hakîm’in cennet ve cehennem hakkındaki mu’cizane izahatı ve Kur’an’ın tefsiri ve ondan gelen Risale-i Nur’un cennet ve cehennemin vücudlarına dair hüccetleri, daha başka beyana ihtiyaç bırakmamışlar.

وَيَتَفَكَّرُونَ فٖى خَل۟قِ السَّمٰوَاتِ وَال۟اَر۟ضِ رَبَّنَا مَا خَلَق۟تَ هٰذَا بَاطِلًا سُب۟حَانَكَ فَقِنَا عَذَابَ النَّارِ۝ رَبَّنَا اص۟رِف۟ عَنَّا عَذَابَ جَهَنَّمَ اِنَّ عَذَابَهَا كَانَ غَرَامًا ۝ اِنَّهَا سَٓاءَت۟ مُس۟تَقَرًّا وَمُقَامًا gibi pek çok âyetlerin ve başta Resul-i Ekrem (asm) ve umum peygamberler ve ehl-i hakikatin her vakit dualarında, en ziyade اَجِر۟نَا مِنَ النَّارِ ۝ نَجِّنَا مِنَ النَّارِ ۝ خَلِّص۟نَا مِنَ النَّارِ ve vahiy ve şuhuda binaen onlarca kat’iyet kesbeden cehennemden bizi hıfzeyle, demeleri gösteriyor ki nev-i beşerin en büyük meselesi, cehennemden kurtulmaktır. Ve kâinatın pek çok ehemmiyetli ve muazzam ve dehşetli bir hakikati cehennemdir ki bir kısım o ehl-i şuhud ve keşif ve tahkik onu müşahede eder. Ve bir kısmı tereşşuhatını ve gölgelerini görür, dehşetinden feryat ederler. “Bizi ondan kurtar!” derler.

Evet, bu kâinatta hayır şer, lezzet elem, ziya zulmet, hararet bürudet, güzellik çirkinlik, hidayet dalalet birbirine karşı gelmesi ve içine girmesi, pek büyük bir hikmet içindir. Çünkü şer olmazsa hayır bilinmez. Elem olmazsa lezzet anlaşılmaz. Zulmetsiz ziya, ehemmiyeti olmaz. Soğukla, hararetin dereceleri tahakkuk eder. Çirkinlik ile, hüsnün tek bir hakikati bin hakikat ve binler çeşit hüsün mertebeleri vücud bulur. Cehennemsiz cennetin pek çok lezzetleri gizli kalır. Bunlara kıyasen her şey bir cihette zıddıyla bilinebilir. Ve bir tek hakikati, sümbül verip çok hakikatler olur.

Madem bu karışık mevcudat dâr-ı fâniden dâr-ı bekaya akıp gidiyor; elbette nasıl ki hayır, lezzet, ışık, güzellik, iman gibi şeyler cennete akar. Öyle de şer, elem, karanlık, çirkinlik, küfür gibi zararlı maddeler cehenneme yağar. Ve bu mütemadiyen çalkanan kâinatın selleri o iki havuza girer, durur. Kerametli Yirmi Dokuzuncu Söz’ün âhirindeki remizli nüktelerine havale ederek kısa kesiyoruz.

Ey bu Medrese-i Yusufiyede benim ders arkadaşlarım! Bu dehşetli haps-i ebedîden kurtulmanın kolayı, çaresi; bu dünyevî hapsimizden istifade ederek elimiz mecburiyetle yetişmeyen çok günahlardan kurtulduğumuzla beraber, eski günahlardan tövbe edip farzlarımızı eda ederek her bir saat bu hapisteki ömrümüzü bir gün ibadet hükmüne getirmekle o ebedî hapisten necatımız ve o nurani cennete girmemiz için en iyi bir fırsattır. Bu fırsatı kaçırırsak dünyamız ağladığı gibi âhiretimiz dahi ağlayacak. خَسِرَ الدُّن۟يَا وَ ال۟اٰخِرَةَ tokadını yiyeceğiz.

Bu makam yazıldığı zaman Kurban Bayramı geldi.

اَللّٰهُ اَك۟بَرُ ۝ اَللّٰهُ اَك۟بَرُ ۝ اَللّٰهُ اَك۟بَرُ ler ile nev-i beşerin beşten birisine, üç yüz milyon insanlara birden اَللّٰهُ اَك۟بَرُ dedirmesi; koca küre-i arz, büyüklüğü nisbetinde o اَللّٰهُ اَك۟بَرُ kelime-i kudsiyesini semavattaki seyyarat arkadaşlarına işittiriyor gibi yirmi binden ziyade hacıların Arafat’ta ve iyd’de beraber, birden اَللّٰهُ اَك۟بَرُ demeleri, Resul-i Ekrem aleyhissalâtü vesselâmın bin üç yüz sene evvel âl ve sahabeleriyle söylediği ve emrettiği اَللّٰهُ اَك۟بَرُ kelâmının bir nevi aks-i sadâsı olarak rububiyet-i İlahiyenin رَبُّ ال۟اَر۟ضِ وَ رَبُّ ال۟عَالَمٖينَ azamet-i unvanıyla küllî tecellisine karşı geniş ve küllî bir ubudiyetle bir mukabeledir, diye tahayyül ve his ve kanaat ettim.

Sonra, acaba bu kelâm-ı kudsînin bizim meselemizle dahi münasebeti var mı, diye tahattur ettim. Birden hatıra geldi ki başta bu kelâm olarak sair bâkiyat-ı salihat unvanını taşıyan سُب۟حَانَ اللّٰهِ ve اَل۟حَم۟دُ لِلّٰهِ ve لَٓا اِلٰهَ اِلَّا اللّٰهُ gibi şeairden çok kelâmlar, cüz’î ve küllî meselemizi ihtar ve tahakkukuna işaret ederler.

Mesela اَللّٰهُ اَك۟بَرُ in bir vech-i manası, Cenab-ı Hakk’ın kudreti ve ilmi her şeyin fevkinde büyüktür, hiçbir şey daire-i ilminden çıkamaz, tasarruf-u kudretinden kaçamaz ve kurtulamaz. Ve korktuğumuz en büyük şeylerden daha büyüktür. Demek haşri getirmekten ve bizi ademden kurtarmaktan ve saadet-i ebediyeyi vermekten daha büyüktür. Her acib ve tavr-ı aklın haricindeki her şeyden daha büyüktür ki مَا خَل۟قُكُم۟ وَلَا بَع۟ثُكُم۟ اِلَّا كَنَف۟سٍ وَاحِدَةٍ âyetinin sarahat-i kat’iyesi ile nev-i beşerin haşri ve neşri, bir tek nefsin icadı kadar o kudrete kolay gelir. Bu mana itibarıyladır ki darb-ı mesel hükmünde, büyük musibetlere ve büyük maksatlara karşı herkes “Allah büyüktür, Allah büyüktür.” der, kendine teselli ve kuvvet ve nokta-i istinad yapar.

Evet, nasıl ki Dokuzuncu Söz’de, bu kelime iki arkadaşıyla bütün ibadatın fihristesi olan namazın çekirdekleri ve hülâsaları ve içinde ve tesbihatında tekrar ile namazın manasını takviye için سُب۟حَانَ اللّٰهِ ۝ اَل۟حَم۟دُ لِلّٰهِ ۝ اَللّٰهُ اَك۟بَرُ üç muazzam hakikatlere ve insanın kâinatta gördüğü medar-ı hayret, medar-ı şükran ve medar-ı azamet ve kibriya, acib ve güzel ve büyük, pek çok fevkalâde şeylerden aldığı hayret ve lezzet ve heybetten neş’et eden suallerine pek kuvvetli cevap verdiği gibi On Altıncı Söz’ün âhirinde izah edilen şu:

Nasıl bir nefer, bayramda bir müşir ile beraber huzur-u padişaha girer; sair vakitte zabitinin makamı ile onu tanır. Aynen öyle de her adam hacda bir derece veliler gibi Cenab-ı Hakk’ı رَبُّ ال۟اَرَضِ وَ رَبُّ ال۟عَالَمٖينَ unvanı ile tanımaya başlar. Ve o kibriya mertebeleri kalbine açıldıkça ruhunu istila eden mükerrer ve hararetli hayret suallerine yine اَللّٰهُ اَك۟بَرُ tekrarıyla umumuna cevap verdiği misillü; On Üçüncü Lem’a’nın âhirinde izahı bulunan ki şeytanların en ehemmiyetli desiselerini köküyle kesip cevab-ı kat’î veren yine اَللّٰهُ اَك۟بَرُ olduğu gibi bizim âhiret hakkındaki sualimize de kısa fakat kuvvetli cevap verdiği misillü اَل۟حَم۟دُ لِلّٰهِ cümlesi dahi haşri ihtar edip ister.

Bize der: “Manam âhiretsiz olmaz. Çünkü ezelden ebede kadar her kimden ve her kime karşı bütün hamd ve şükür ona mahsustur, ifade ettiğimden bütün nimetlerin başı ve nimetleri hakiki nimet yapan ve bütün zîşuuru ademin hadsiz musibetlerinden kurtaran, yalnız saadet-i ebediye olabilir. Ve benim o küllî manama mukabele eder.”

Evet, her mü’min namazlardan sonra, her gün hiç olmazsa yüz elliden ziyade اَل۟حَم۟دُ لِلّٰهِ ۝ اَل۟حَم۟دُ لِلّٰهِ şer’an demesi ve manası da ezelden ebede kadar bir hadsiz geniş hamd ve şükrü ifade etmesi ancak ve ancak saadet-i ebediyenin ve cennetin peşin bir fiyatı ve muaccel bir pahasıdır. Ve dünyanın kısa ve fâni elemlerle âlûde olan nimetlerine münhasır olmaz ve mahsus değil ve onlara da ebedî nimetlere vesile olmaları cihetiyle bakar, şükreder.

سُب۟حَانَ اللّٰهِ kelime-i kudsiyesi ise Cenab-ı Hakk’ı şerikten, kusurdan, noksaniyetten, zulümden, aczden, merhametsizlikten, ihtiyaçtan ve aldatmaktan ve kemal ve cemal ve celaline muhalif olan bütün kusurattan takdis ve tenzih etmek manasıyla, saadet-i ebediyeyi ve celal ve cemal ve kemal-i saltanatının haşmetine medar olan dâr-ı âhireti ve ondaki cenneti ihtar edip delâlet ve işaret eder. Yoksa sâbıkan ispat edildiği gibi saadet-i ebediye olmazsa hem saltanatı hem kemali hem celal hem cemal hem rahmeti, kusur ve noksan lekeleriyle lekedar olurlar.

İşte bu üç kudsî kelimeler gibi بِس۟مِ اللّٰهِ ve لَٓا اِلٰهَ اِلَّا اللّٰهُ ve sair kelimat-ı mübareke, her biri erkân-ı imaniyenin birer çekirdeği ve bu zamanda keşfedilen et hülâsası ve şeker hülâsası gibi hem erkân-ı imaniyenin hem Kur’an hakikatlerinin hülâsaları ve bu üçü namazın çekirdekleri oldukları gibi Kur’an’ın dahi çekirdekleri ve parlak bir kısım surelerin başlarında pırlanta gibi görünmeleri ve çok sünuhatı tesbihatta başlayan Risale-i Nur’un dahi hakiki madenleri ve esasları ve hakikatlerinin çekirdekleridirler.

Ve velayet-i Ahmediye ve ubudiyet-i Muhammediye aleyhissalâtü vesselâm cihetinde, öyle bir daire-i zikirde, namazdan sonraki tesbihatta bir tarîkat-ı Muhammediyenin (asm) virdidirler ki her namaz vaktinde yüz milyondan ziyade mü’minler beraber, o halka-i kübra-yı zikirde, ellerinde tesbihler سُب۟حَانَ اللّٰهِ otuz üç, اَل۟حَم۟دُ لِلّٰهِ otuz üç, اَللّٰهُ اَك۟بَرُ otuz üç defa tekrar ederler.

İşte böyle gayet muhteşem bir halka-i zikirde, sâbıkan beyan ettiğimiz gibi hem Kur’an’ın hem imanın hem namazın hülâsaları ve çekirdekleri olan o üç kelime-i mübarekeyi namazdan sonra otuz üçer defa okumak ne kadar kıymettar ve sevaplı olduğunu elbette anladınız.

Bu risalenin başında Birinci Meselesi namaza dair güzel bir ders olduğu gibi hiç düşünmediğim halde, âdeta ihtiyarsız olarak onun âhiri de namaz tesbihatına dair ehemmiyetli bir ders oldu.

اَل۟حَم۟دُ لِلّٰهِ عَلٰى اِن۟عَامِهٖ

سُب۟حَانَكَ لَا عِل۟مَ لَنَٓا اِلَّا مَا عَلَّم۟تَنَٓا اِنَّكَ اَن۟تَ ال۟عَلٖيمُ ال۟حَكٖيمُ

DOKUZUNCU MESELE

بِس۟مِ اللّٰهِ الرَّح۟مٰنِ الرَّحٖيمِ

اٰمَنَ الرَّسُولُ بِمَٓا اُن۟زِلَ اِلَي۟هِ مِن۟ رَبِّهٖ وَال۟مُؤ۟مِنُونَ كُلٌّ اٰمَنَ بِاللّٰهِ وَمَلٰٓئِكَتِهٖ وَكُتُبِهٖ وَرُسُلِهٖ لَا نُفَرِّقُ بَي۟نَ اَحَدٍ مِن۟ رُسُلِهٖ ... اِلٰى اٰخِرِ ال۟اٰيَة

Bu âyet-i ecma ve a’lâ ve ekber’in bir küllî ve uzun nüktesini beyan etmeye, bir dehşetli manevî sual ve bir azametli ve İlahî bir nimetin inkişafından neş’et eden bir hal sebebiyet verdiler. Şöyle ki manen ruha geldi:

Neden bir cüz’î hakikat-i imaniyeyi inkâr eden kâfir olur ve kabul etmeyen Müslüman olmaz? Halbuki Allah ve âhirete iman, birer güneş gibi o karanlığı izale etmek lâzım geliyor. Hem neden bir rükün ve hakikat-i imaniyeyi inkâr eden mürted olur, küfr-ü mutlaka düşer ve kabul etmeyen İslâmiyet’ten çıkar? Halbuki sair erkân-ı imaniyeye imanı varsa onu küfr-ü mutlaktan kurtarmak lâzım geliyor.

Elcevap: İman, altı rüknünden çıkan öyle bir vahdanî hakikattir ki tefrik kabul etmez. Ve öyle bir küllîdir ki tecezzi kaldırmaz. Ve öyle bir külldür ki kabil-i inkısam olmazlar. Çünkü her bir rükn-ü imanî, kendini ispat eden hüccetleriyle sair erkân-ı imaniyeyi ispat eder. Her biri, her birisine gayet kuvvetli bir hüccet-i a’zam olur. Öyle ise bütün erkânı, bütün delilleriyle sarsmayan bir fikr-i bâtıl, hakikat nazarında bir tek rüknü, belki bir hakikati iptal edip inkâr edemez. Belki adem-i kabul perdesi altında gözünü kapamakla bir küfr-ü inadî yapabilir. Gitgide küfr-ü mutlaka düşer, insaniyeti mahvolur. Hem maddî hem manevî cehenneme gider.

İşte biz bu makamda, gayet muhtasar işaretlerle ve Meyve Risalesi’nde haşrin ispatında sair erkân-ı imaniye, haşri de ispat ettiklerini kısacık hülâsalarla beyanı gibi bu makamda dahi mücmel fezleke ve muhtasar hülâsalarla Cenab-ı Hakk’ın inayetiyle bu nükte-i a’zam altı noktada beyan edilecek.

BİRİNCİ NOKTA

İman-ı Billah, kendi hüccetleriyle hem sair rükünlerini hem iman-ı bi’l-âhireti ispat eder ki Meyve Risalesi’nin Yedinci Mesele’sinde güzelce göstermiş. Evet, bu hadsiz kâinatı bir saray, bir şehir, bir memleket gibi bütün levazımı ile idare eden ve mizan ve intizam dairesinde çeviren ve hikmetlerle değiştiren ve zerratı ve seyyaratı ve sinekleri ve yıldızları birer muntazam ordu gibi beraber teçhiz ve idare eden ve emir ve iradesi dairesinde mütemadiyen bir ulvi manevra içinde talim ve tavzifatla faaliyete ve seyr ü cevelana ve ubudiyetkârane bir resm-i küşada ve seyahate getiren ezelî ve bâki bir saltanat-ı rububiyet ve ebedî ve daimî bir hâkimiyet-i uluhiyet, hiç mümkün müdür ve hiç akıl kabul eder mi ve hiçbir ihtimal var mı ki o ebedî ve sermedî ve bâki ve daimî saltanatın bâki bir makarrı ve daimî bir medarı ve sermedî bir mazharı olan dâr-ı âhiret olmasın? Bin defa hâşâ!

Demek, Cenab-ı Hakk’ın saltanat-ı rububiyeti ve –Yedinci Mesele’de beyan edildiği gibi– ekser isimleri ve vücub-u vücudunun hüccetleri, âhirete şehadet ederler ve isterler. Ve bu kutb-u imanî ne kadar kuvvetli bir nokta-i istinadı var; gör, bil, görür gibi inan.

Hem nasıl iman-ı billah âhiretsiz olmaz, öyle de Onuncu Söz’de kısa işaretlerle beyan edildiği gibi hiçbir cihette mümkün müdür ve hiç akıl kabul eder mi ki uluhiyet ve mabudiyetin tezahürü için bu kâinatı öyle bir mücessem kitab-ı Samedanî ki her sahifesi bir kitap kadar ve her satırı bir sahife kadar manaları ifade eder. Ve öyle cismanî bir Kur’an-ı Sübhanî ki her bir âyet-i tekviniyesi ve her bir kelimesi, hattâ her bir noktası, her bir harfi birer mu’cize hükmündedir. Ve öyle muhteşem ve içi hadsiz âyâtla ve manidar nakışlarla tezyin edilmiş bir mescid-i Rahmanîdir ki her bir köşesinde bir taife, bir nevi ibadet-i fıtriye ile iştigal eder bir şekilde halk eden bir Allah, bir Mabud-u Bi’l-hak, o kitab-ı kebirin manalarını ders verecek üstadları ve o Kur’an-ı Samedanî’nin âyetlerini tefsir edecek müfessirleri elçi olarak göndermesin ve o mescid-i ekberde hadsiz tarzlarda ibadet edenlere imamları tayin etmesin ve o üstadlara ve müfessirlere ve imamlara fermanları vermesin? Hâşâ, yüz bin hâşâ!

Hem cemal-i rahmetini ve hüsn-ü şefkatini ve kemal-i rububiyetini zîşuurlara göstermek ve onları şükre ve hamde sevk etmek için bu kâinatı öyle bir ziyafetgâh ve bir teşhirgâh ve öyle bir seyrangâh ki hadsiz çeşit çeşit, leziz nimetler ve gayet antika, hadsiz hârika sanatlar içinde dizilmiş bir tarzda halk eden bir Sâni’-i Rahîm ve Kerîm hiç mümkün müdür ve hiç akıl kabul eder mi ki o ziyafetgâhtaki zîşuur mahluklar ile konuşmasın ve onlara o nimetlere mukabil elçileri vasıtasıyla vazife-i teşekküriyeyi ve tezahür-ü rahmetine ve sevdirmesine karşı vazife-i ubudiyeti bildirmesin? Hâşâ, binler hâşâ!

Hem hiç mümkün müdür bir sâni’ sanatını sever, beğendirmek ister; hattâ ağızların bin çeşit zevklerini nazara alması delâletiyle, takdir ve tahsinlerle karşılanmak arzu eder ve her bir sanatıyla kendini hem tanıttırmak hem sevdirmek hem bir çeşit manevî cemalini göstermek ister bir tarzda bu kâinatı antika sanatlarla süslendirdiği halde, kâinattaki zîhayatın kumandanları olan insanlara onların büyüklerinden bir kısmı ile konuşup elçi olarak göndermesin; güzel sanatları takdirsiz ve fevkalâde hüsn-ü esması tahsinsiz ve tanıttırması ve sevdirmesi mukabelesiz kalsın? Hâşâ, yüz bin hâşâ!

Hem bütün zîhayatın ihtiyacat-ı fıtriyeleri için dualarına ve hal dili ile edilen bütün ilticalara ve arzulara, vakti vaktine, kasd ve ihtiyar ve iradeyi gösterir bir tarzda hadsiz in’amlarıyla ve nihayetsiz ihsanatıyla fiilen ve halen sarîh bir surette konuşan bir Mütekellim-i Alîm; hiç mümkün müdür, hiç akıl kabul eder mi, en cüz’î bir zîhayat ile fiilen ve halen konuşsun ve tam derdine derman yetiştiren ihsanıyla derdini dinlesin ve ihtiyacını görsün ve bilsin ve bütün kâinatın en müntehab neticesi ve arzın halifesi ve ekser mahlukat-ı arziyenin kumandanları olan insanların manevî reisleri ile görüşmesin; onlarla, belki her zîhayat ile fiilen ve halen konuştuğu gibi onlar ile kavlen ve kelâmen konuşmasın ve onlara fermanları ve suhuf ve kitapları göndermesin? Hâşâ, hadsiz hâşâ!

Demek iman-ı billah, kat’iyetiyle ve hadsiz hüccetleriyle وَ بِكُتُبِهٖ وَ رُسُلِهٖ yani peygamberlere ve mukaddes kitaplara imanı ispat eder.

Hem hiçbir cihet-i imkânı var mı ve hiç akıl kabul eder mi ki bütün masnuatıyla kendini tanıttırana ve sevdirene ve teşekküratı fiilen ve halen isteyene mukabil; kâinatı velveleye veren hakikat-i Kur’aniye ile zülcelal o sanatkârı, ekmel bir tarzda tanıyıp ve tanıttırıp ve sevip ve sevdirip ve teşekkür edip ve ettirip ve سُب۟حَانَ اللّٰهِ ۝ اَل۟حَم۟دُ لِلّٰهِ ۝ اَللّٰهُ اَك۟بَرُ ler ile küre-i arzı semavata işittirecek derecede konuşturup ve kara ve denizleri cezbeye getirecek bir vaziyetle, bin üç yüz sene zarfında nev-i beşerin kemiyeten beşten birisini ve keyfiyeten ve insaniyeten yarısını arkasına alıp o Hâlık’ın bütün tezahürat-ı rububiyetine, geniş ve küllî bir ubudiyetle mukabele eden ve bütün makasıd-ı İlahiyesine karşı Kur’an’ın sureleriyle kâinata ve asırlara bağıran, ders veren, dellâllık eden ve nev-i insanın şerefini ve kıymetini ve vazifesini gösteren ve bin mu’cizatıyla tasdik edilen Muhammed aleyhissalâtü vesselâm, en müntehab mahluku ve en mükemmel elçisi ve en büyük resulü olmasın? Hâşâ ve kellâ! Yüz bin defa hâşâ!

Demek اَش۟هَدُ اَن۟ لَٓا اِلٰهَ اِلَّا اللّٰهُ hakikati, bütün hüccetleriyle اَش۟هَدُ اَنَّ مُحَمَّدًا رَسُولُ اللّٰهِ hakikatini ispat eder.

Hem hiç imkân var mı ki bu kâinatın Sâni’i, mahlukatını yüz bin diller ile birbiriyle konuştursun ve onların konuşmalarını işitsin ve bilsin ve kendisi konuşmasın? Hâşâ!

Hem hiç akıl kabul eder mi ki kâinattaki makasıd-ı İlahiyesini bir ferman ile bildirmesin ve muammasını açacak ve mahlukat ne yerden geliyorlar ve ne yere gidecekler ve ne için böyle kafile kafile arkasında buraya gelip bir parça durup geçiyorlar, diye üç dehşetli sual-i umumîye hakiki cevap verecek Kur’an gibi bir kitabı göndermesin? Hâşâ!

Hem hiç mümkün müdür ki on üç asrı ışıklandıran ve her saatte yüz milyon lisanlarda kemal-i hürmetle gezen ve milyonlar hâfızların kalplerinde kudsiyetiyle yazılan ve nev-i beşerin keyfiyeten kısm-ı a’zamını kanunlarıyla idare eden ve nefislerini ve ruhlarını ve kalplerini ve akıllarını terbiye ve tezkiye ve tasfiye ve talim eden ve Risale-i Nur’da kırk vech-i i’cazı ispat edilen ve kırk taife ve tabaka-i nâsa ve her bir tabakaya karşı bir nevi i’cazını gösterdiği kerametli ve hârikalı On Dokuzuncu Mektup’ta beyan olunan ve Muhammed aleyhissalâtü vesselâm bin mu’cizatıyla onun bir mu’cizesi olarak hak kelâmullah olduğu kat’î ispat edilen Kur’an-ı Mu’cizü’l-Beyan, hiçbir cihette imkânı var mı ki o Mütekellim-i Ezelî ve o Sâni’-i Sermedî’nin kelâmı ve fermanı olmasın? Hâşâ, yüz bin defa hâşâ ve kellâ!

Demek, iman-ı billah bütün hüccetleriyle Kur’an’ın kelâmullah olduğunu ispat ediyor.

Hem hiç mümkün müdür ki zeminin yüzünü mütemadiyen zîhayatlarla doldurup boşaltan ve kendini tanıttırmak ve ibadet ve tesbihat ettirmek için bu dünyamızı zîşuurlarla şenlendiren bir Sultan-ı Zülcelal, semavatı ve yıldızları boş ve hâlî bıraksın; onlara münasip ahaliyi yaratıp o semavî saraylarda iskân etmesin ve saltanat-ı rububiyetini en büyük memleketinde hademesiz, haşmetsiz, memursuz, elçisiz, yaversiz, nâzırsız, seyircisiz, âbidsiz, raiyetsiz bıraksın? Hâşâ, melekler sayısınca hâşâ!

Hem hiçbir cihette imkânı var mı ki bu kâinatı öyle bir kitap tarzında yazar ki her bir ağacın bütün tarihçe-i hayatını bütün çekirdeklerinde kaydeden ve her bir otun ve çiçeğin bütün vazife-i hayatiyesini bütün tohumlarında yazan ve her bir zîşuurun bütün sergüzeşte-i hayatiyesini hardal gibi küçük kuvve-i hâfızasında gayet mükemmel yazdıran ve bütün mülkünde ve devair-i saltanatında her ameli ve her hâdiseyi müteaddid fotoğraflarla alarak muhafaza eden ve rububiyetin en ehemmiyetli bir esası olan adalet, hikmet ve rahmetin tecellileri ve tahakkukları için koca cennet ve cehennemi ve sırat ve mizan-ı ekberi yaratan bir Hâkim-i Hakîm ve bir Alîm-i Rahîm, insanların kâinatı alâkadar eden amellerini yazdırmasın ve mücazat ve mükâfat için fiillerini kaydettirmesin ve seyyiat ve hasenatlarını kaderin levhalarında yazmasın? Hâşâ, kaderin levh-i mahfuzunda yazılan harfleri adedince hâşâ!

Demek, iman-ı billah hakikati, hüccetleriyle hem melâikeye iman hem kadere iman hakikatlerini dahi kat’î ispat eder. Güneş gündüzü ve gündüz güneşi gösterdiği gibi imanın rükünleri birbirini ispat ederler.

İKİNCİ NOKTA

Başta Kur’an, bütün semavî kitaplar ve suhuflar ve başta Muhammed aleyhissalâtü vesselâm olarak bütün peygamberler aleyhimüsselâm, bütün davaları beş altı esas üzerine dönüyorlar. Mütemadiyen o esasları ders vermeye ve ispat etmeye çalışıyorlar. Onların peygamberliklerine ve doğruluklarına şehadet eden bütün hüccetler ve deliller, o esaslara bakıyorlar. Onların hakkaniyetlerine kuvvet veriyorlar. O esaslar ise iman-ı billah ve iman-ı bi’l-âhiret ve sair rükünlere imandır.

Demek, imanın altı rüknü birbirlerinden ayrılmaları mümkün değildir. Her birisi umumunu ispat eder, ister, iktiza eder. O altı, öyle bir küll ve küllîdir ki tecezzi kabul etmez ve inkısamı imkân haricindedir. Nasıl ki kökü göklerde Tûba ağacı gibi her bir dalı her bir meyvesi her bir yaprağı; o koca ağacın küllî, tükenmez hayatına dayanıyor. O kuvvetli ve güneş gibi zâhir o hayatı inkâr edemeyen, bir tek muttasıl yaprağın hayatını inkâr edemez. Eğer etse o ağaç, dalları ve meyveleri ve yaprakları sayısınca o münkiri tekzip edecek, susturacak. Öyle de iman, altı rükünleriyle aynı vaziyettedir.

Bu makamın başında, altı nokta ve her bir nokta dahi beş nükte olarak altı erkân-ı imaniyeyi otuz altı nüktede beyan etmek niyet edilmişti. Ve baştaki dehşetli suale izahat ile cevap vermek murad etmiştim. Fakat bazı arızalar meydan vermediler. Tahmin ederim ki Birinci Nokta kâfi bir mikyas olmasından daha zekilere ziyade izaha ihtiyaç kalmadı. Ve tam anlaşıldı ki bir Müslüman, bir hakikat-i imaniyeyi inkâr etse küfr-ü mutlaka düşer.

Çünkü başka dinlerin icmallerine mukabil, İslâmiyet’te tam izahat verilmiş, rükünler birbiriyle zincirlenmiş. Muhammed aleyhissalâtü vesselâmı tanımayan, tasdik etmeyen bir Müslüman, Allah’ı da (sıfâtıyla) daha tanımaz ve âhireti bilmez. Bir Müslüman’ın imanı, o kadar kuvvetli ve sarsılmaz hadsiz hüccetlere dayanıyor ki inkârda hiçbir özür kalmıyor. Âdeta akıl, kabulde mecbur oluyor.

ÜÇÜNCÜ NOKTA

Bir zaman اَل۟حَم۟دُ لِلّٰهِ dedim. Onun hadsiz geniş manasına mukabil gelecek bir nimet aradım. Birden bu cümle hatıra geldi:

اَل۟حَم۟دُ لِلّٰهِ عَلَى ال۟اٖيمَانِ بِاللّٰهِ وَعَلٰى وَح۟دَانِيَّتِهٖ وَعَلٰى وُجُوبِ وُجُودِهٖ وَعَلٰى صِفَاتِهٖ وَاَس۟مَائِهٖ حَم۟دًا بِعَدَدِ تَجَلِّيَاتِ اَس۟مَائِهٖ مِنَ ال۟اَزَلِ اِلَى ال۟اَبَدِ

Ben de baktım, tam mutabıktır. Şöyle ki:…

ONUNCU MESELE EMİRDAĞI ÇİÇEĞİ

Kur’an’da olan tekrarata gelen itirazlara karşı gayet kuvvetli bir cevaptır.

Aziz, sıddık kardeşlerim!

Gerçi bu mesele, perişan vaziyetimden müşevveş ve letafetsiz olmuş. Fakat o müşevveş ibare altında çok kıymetli bir nevi i’cazı kat’î bildim. Maatteessüf ifadeye muktedir olamadım. Her ne kadar ibaresi sönük olsa da Kur’an’a ait olmak cihetiyle hem ibadet-i tefekküriye hem kudsî, yüksek, parlak bir cevherin sadefidir. Yırtık libasına değil, elindeki elmasa bakılsın.

Hem bunu gayet hasta ve perişan ve gıdasız, bir iki gün ramazanda, mecburiyetle gayet mücmel ve kısa ve bir cümlede pek çok hakikatleri ve müteaddid hüccetleri dercederek yazdım. Kusura bakılmasın. (*)

Aziz, sıddık kardeşlerim!

Ramazan-ı şerifte Kur’an-ı Mu’cizü’l-Beyan’ı okurken Risale-i Nur’a işaretleri Birinci Şuâ’da beyan olunan otuz üç âyetten hangisi gelse bakıyordum ki o âyetin sahifesi ve yaprağı ve kıssası dahi Risale-i Nur’a ve şakirdlerine kıssadan hisse almak noktasında bir derece bakıyor. Hususan Sure-i Nur’dan Âyetü’n-Nur, on parmakla Risale-i Nur’a baktığı gibi arkasındaki Âyet-i Zulümat dahi muarızlarına tam bakıyor ve ziyade hisse veriyor. Âdeta o makam, cüz’iyetten çıkıp külliyet kesbeder ve bu asırda o küllînin tam bir ferdi Risale-i Nur ve şakirdleridir diye hissettim.

Evet, Kur’an’ın hitabı, evvela Mütekellim-i Ezelî’nin rububiyet-i âmmesinin geniş makamından hem nev-i beşer, belki kâinat namına muhatap olan zatın geniş makamından hem umum nev-i benî-Âdem’in bütün asırlarda irşadlarının gayet vüs’atli makamından hem dünya ve âhiretin ve arz ve semavatın ve ezel ve ebedin ve Hâlık-ı kâinat’ın rububiyetine ve bütün mahlukatın tedbirine dair kavanin-i İlahiyenin gayet yüksek ve ihatalı beyanatının geniş makamından aldığı vüs’at ve ulviyet ve ihata cihetiyle o hitap, öyle bir yüksek i’caz ve şümul gösterir ki ders-i Kur’an’ın muhataplarından en kesretli taife olan tabaka-i avamın basit fehimlerini okşayan zâhirî ve basit mertebesi dahi en ulvi tabakayı da tam hissedar eder.

Güya kıssadan yalnız bir hisse ve bir hikâye-i tarihiyeden bir ibret değil belki bir küllî düsturun efradı olarak her asra ve her tabakaya hitap ederek taze nâzil oluyor ve bilhassa çok tekrarla اَلظَّالِمٖينَ ، اَلظَّالِمٖينَ deyip tehditleri ve zulümlerinin cezası olan musibet-i semaviye ve arziyeyi şiddetle beyanı, bu asrın emsalsiz zulümlerine kavm-i Âd ve Semud ve Firavun’un başlarına gelen azaplar ile baktırıyor ve mazlum ehl-i imana İbrahim (as) ve Musa (as) gibi enbiyanın necatlarıyla teselli veriyor.

Evet, nazar-ı gaflet ve dalalette, vahşetli ve dehşetli bir ademistan ve elîm ve mahvolmuş bir mezaristan olan bütün geçmiş zaman ve ölmüş karnlar ve asırlar; canlı birer sahife-i ibret ve baştan başa ruhlu, hayattar bir acib âlem ve mevcud ve bizimle münasebettar bir memleket-i Rabbaniye suretinde sinema perdeleri gibi kâh bizi o zamanlara kâh o zamanları yanımıza getirerek her asra ve her tabakaya gösterip yüksek bir i’caz ile ders veren Kur’an-ı Mu’cizü’l-Beyan, aynı i’cazla nazar-ı dalalette camid, perişan, ölü, hadsiz bir vahşetgâh olan ve firak ve zevalde yuvarlanan bu kâinatı bir kitab-ı Samedanî, bir şehr-i Rahmanî, bir meşher-i sun’-u Rabbanî olarak o camidatı canlandırarak, birer vazifedar suretinde birbiriyle konuşturup ve birbirinin imdadına koşturup nev-i beşere ve cin ve meleğe hakiki ve nurlu ve zevkli hikmet dersleri veren bu Kur’an-ı Azîmüşşan, elbette her harfinde on ve yüz ve bazen bin ve binler sevap bulunması ve bütün cin ve ins toplansa onun mislini getirememesi ve bütün benî-Âdem’le ve kâinatla tam yerinde konuşması ve her zaman milyonlar hâfızların kalplerinde zevkle yazılması ve çok tekrarla ve kesretli tekraratıyla usandırmaması ve çok iltibas yerleri ve cümleleriyle beraber çocukların nazik ve basit kafalarında mükemmel yerleşmesi ve hastaların ve az sözden müteessir olan ve sekeratta olanların kulağında mâ-i zemzem misillü hoş gelmesi gibi kudsî imtiyazları kazanır ve iki cihanın saadetlerini kendi şakirdlerine kazandırır.

Ve tercümanının ümmiyet mertebesini tam riayet etmek sırrıyla hiçbir tekellüf ve hiçbir tasannu ve hiçbir gösterişe meydan vermeden selaset-i fıtriyesini ve doğrudan doğruya semadan gelmesini ve en kesretli olan tabaka-i avamın basit fehimlerini tenezzülat-ı kelâmiye ile okşamak hikmetiyle en ziyade sema ve arz gibi en zâhir ve bedihî sahifeleri açıp o âdiyat altındaki hârikulâde mu’cizat-ı kudretini ve manidar sutûr-u hikmetini ders vermekle lütf-u irşadda güzel bir i’caz gösterir.

Tekrarı iktiza eden dua ve davet ve zikir ve tevhid kitabı dahi olduğunu bildirmek sırrıyla güzel, tatlı tekraratıyla bir tek cümlede ve bir tek kıssada ayrı ayrı çok manaları, ayrı ayrı muhatap tabakalarına tefhim etmekte ve cüz’î ve âdi bir hâdisede en cüz’î ve ehemmiyetsiz şeyler dahi nazar-ı merhametinde ve daire-i tedbir ve iradesinde bulunmasını bildirmek sırrıyla tesis-i İslâmiyette ve tedvin-i şeriatta sahabelerin cüz’î hâdiselerini dahi nazar-ı ehemmiyete almasında hem küllî düsturların bulunması hem umumî olan İslâmiyet’in ve şeriatın tesisinde o cüz’î hâdiseler, çekirdekler hükmünde çok ehemmiyetli meyveleri verdikleri cihetinde de bir nev-i i’cazını gösterir.

Evet, ihtiyacın tekerrürüyle, tekrarın lüzumu haysiyetiyle yirmi sene zarfında pek çok mükerrer suallere cevap olarak ayrı ayrı çok tabakalara ders veren ve koca kâinatı parça parça edip kıyamette şeklini değiştirerek dünyayı kaldırıp onun yerine azametli âhireti kuracak ve zerrattan yıldızlara kadar bütün cüz’iyat ve külliyatı, tek bir zatın elinde ve tasarrufunda bulunduğunu ispat edecek ve kâinatı ve arz ve semavatı ve anâsırı kızdıran ve hiddete getiren nev-i beşerin zulümlerine, kâinatın netice-i hilkati hesabına gazab-ı İlahî ve hiddet-i Rabbaniyeyi gösterecek hadsiz hârika ve nihayetsiz dehşetli ve geniş bir inkılabın tesisinde binler netice kuvvetinde bazı cümleleri ve hadsiz delillerin neticesi olan bir kısım âyetleri tekrar etmek; değil bir kusur, belki gayet kuvvetli bir i’caz ve gayet yüksek bir belâgat ve mukteza-yı hale gayet mutabık bir cezalettir ve fesahattir.

Például, ahogy a Risale-i Nur Tizennegyedik Ragyogásában elmagyaráztuk, بِس۟مِ اللّٰهِ الرَّح۟مٰنِ الرَّحٖيمِ az „Allah, a Kegyelmes, az Irgalmas nevében” kifejezés, amely egyetlen áját alkot, és száztizennégyszer ismétlődik a Kegyes Koránban, olyan igazság, amely összeköti egymással az isteni trónt és a földet, és bevilágítja a kozmoszt, és amelyre mindenkinek, minden időben szüksége van. Ha egymilliószor ismételnénk, még akkor is szükségünk lenne rá. Szükségünk van rá, és vágyunk rá, nem minden nap, mint a kenyérre, hanem minden másodpercben, mint a levegőre és a fényre.

És például az ája: „És bizony, Urad, Ő a Mindenható, az Irgalmas.”(), amely nyolcszor ismétlődik a Ta Szín Mím szúrában. A világmindenség teremtésének eredménye miatt, és a mindenre kiterjedő uralom nevében ismétli a próféták történetét, népük büntetését, hogy megtanítsa, hogy az uralom méltósága megkívánja ezeknek a bűnös népeknek a büntetését, az isteni irgalom pedig megkívánja a próféták megmentését. Ez az ismétlés csodálatos, ami miatt még ha ezerszer lenne is ismételve, akkor is megmaradna iránta szükségletünk és vágyunk.

És például az az ája: „Uratok melyik kegyét tagadjátok hát?”, amely az Ar-Rahman szúrában ismétlődik, és a Murszalat szúra ájája: „Azon a Napon jaj a tagadóknak!” fenyegetést tartalmaznak az embereknek és a dzsinneknek minden évszázadban, az egekben és a földön, hogy azok hitetlensége, hálátlansága és bűne, akik haragot hoznak a világmindenségre, az egekre és a földre, és tönkreteszik a világ teremtésének eredményét, tagadják az isteni uralom fenségét, és megsértik más teremtmények jogait. Ha egy általános tanulságot, amely ezer igazsággal kapcsolatos, és ezer téma erejével bír, ezerszer ismétlünk el, még akkor is megmarad a szükség félelmet keltő tömörségére és szépségére, csodálatos kifinomultságára.

És például az ismétlés Allah Küldötte (s.a.w.) Al-Dzsavsan Al-Kabir nevű fohászában: „Dicsőség Neked! Nincs más istenség, csak Te! Kegyelmezz, kegyelmezz! Ments meg, óvj meg, őrizz meg minket a Tűztől!”, amely a Kegyes Koránból fakadó igaz, hiteles fohász, és az abból származó összefoglalás. Tartalmazza a legnagyobb igazságot, és a három legfontosabb kötelességet, amellyel a teremtmények a Teremtőnek tartoznak: Allah magasztalását és dicsőítését, és annak kijelentését, hogy Ő Szent; és a legfélelmetesebb kérdést, amellyel az embernek szembe kell néznie: a megmenekülést az örökké tartó nyomorúságtól, és az istenszolgálatot, ami az emberi tehetetlenség szükségszerű következménye. Tehát ha ezerszer ismételjük el, még az is kevés.

Tehát az ismétlésnek a Kegyes Koránban ehhez hasonló alapelvei vannak. Néha egyetlen oldalon, a helyzet kívánalmainak, a magyarázat szükségességének és az ékesszólás szabályainak megfelelően akár hússzor is kifejezi az isteni egyedülvalóság igazságát, akár közvetlenül, akár ráutaló módon. Mégsem okoz unalmat, hanem erőt, éberséget ad. A Risale-i Nur írásaiban bizonyítékokkal is alátámasztottuk, hogy milyen helyénvaló, megfelelő és elfogadható retorikai szempontból a Korán minden ismétlése.

A csodálatos Korán mekkai és medinai szúráiban rejlő bölcsesség és jelentés eltérő az ékesszólás, csodálatosság, részletesség és tömörség tekintetésben, mégpedig a következőképpen:

Mekkában megszólítottjai és elutasítói közé elsősorban a kurajs bálványimádók és tanulatlan törzsek voltak, ezért erőteljes, hatásos szónoki stílusra volt szükség, és csodálatos, meggyőző tömörségre. Ezek eléréséhez ismétlésekre volt szükség. Ezért a mekkai szúrák legtöbbjében a hit oszlopainak, az isteni egyedülvalóság megerősítésének kifejezése és ismétlése oly ellenállhatatlanul bizonyította az első teremtést és a Feltámadást, Allah létezését és a Túlvilágot, nem csak egyetlen oldalon, ájában, mondatban vagy szóban, hanem sokszor egyetlen betűben is, nyelvtani eszközökkel, például szavak vagy mondatok helyzetének megváltoztatásával, egy szó határozatlanná tételével, kihagyással vagy befoglalással, hogy a retorika tudományának vezetőit és kiemelkedő tehetségeit is lenyűgözte.

A Risale-i Nur, és különösképpen a Huszonötödik Szó és Függeléke, amelyek negyven szempontból összefoglalva bizonyítják a Kegyes Korán csodálatosságát, és az arab nyelvű Risale-i Nur Korán-magyarázata, az Isarat al-Idzsaz (A Csodálatosság jelei), amely bizonyítja a Korán szavainak sorrendjében rejlő csodálatosságot, valójában bebizonyították, hogy a mekkai szúrák és áják a legemelkedettebb stílust és legmagasabb szintű, tömör csodálatosságot képviselik.

Ami a medinai szúrákat és ájákat illeti, mivel megszólítottjaik és elutasítóik a Könyv Népe, vagyis a zsidók és keresztények közé tartoztak, akik hittek Allah létezésében, a helyzet által megkívánt tájékoztatás, ékesszólás és vezetés nem a vallás általános témáinak vagy a hit oszlopainak egyszerű, világos és részletes elmagyarázására vonatkozott, hanem a saría és parancsai bizonyos részleteinek tisztázására, amelyek vita tárgyát képezték, és másodlagos témák és általános törvények eredetére és okára. Ezért hát a medinai szúrákban és ájákban részletes, világos és egyszerű magyarázatokkal a Kegyes Koránra jellemző páratlan stílusban leginkább azokon az egyedi, másodlagos témákon belül említ hatásos és ékesszóló összefoglalót – következtetést és bizonyítékot, az isteni egyedülvalósággal, hittel vagy a Túlvilággal kapcsolatos mondatot, ami a saría adott témáját univerzálissá teszi, és biztosítja, hogy megfeleljen az Allahba vetett hitnek. Megvilágítja és felemeli a bekezdéseket.

A Risale-i Nur bizonyította az összefoglalásokban és következtetésekben rejlő tulajdonságokat és emelkedett pontokat, amelyek az isteni egyedülvalóságra és a Túlvilágra vonatkoznak, és többnyire az áják végén állnak, a következőképpen:

„Allah mindenek felett hatalmas.”()

„Bizony, Allah minden dolog Tudója.”()

„És Ő a Mindenható, a Bölcs.”()

„És Ő a Mindenható, az Irgalmas.”()

Ahogy azt a Huszonötödik Szó Második Fényének Második Sugarában elmagyaráztuk, kiragadva a számtalan pontból tízet azok összefoglalásaként és következményeként, bizonyítva a makacsoknak, hogy hatalmas csodát tartalmaznak.

Igen, kifejtve a saría másodlagos témáit és a társadalmi élet törvényeit, a Kegyes Korán egyszeriben magasztos, univerzális pontokká emeli a megszólítottak nézeteit, az egyszerű stílust emelkedetté alakítja, és a saría utasításait az isteni egyedülvalóság utasításaivá, megmutatja, hogy egyszerre törvényt, parancsokat, bölcsességet tartalmazó könyv, a hit alaptételeit tartalmazó könyv, és fohászok, elmélkedések, megszólítások gyűjteménye. És minden bekezdésében számos célját elérve, ragyogó és csodálatos emelkedettséget mutat, amely nem olyan, mint a mekkai szúráké.

Igen, a Saría és a társadalmi élet ezen másodlagos témáit elmagyarázva, a Kegyes Korán azonnal emelkedett, univerzális pontokra emeli megszólítottjai nézeteit, és az egyszerű stílust magasztossá finomítja, és a saría utasításait az isteni egyedülvalóság utasításaivá, és bebizonyítja, hogy egyaránt törvényeket, bölcsességet és parancsokat tartalmazó könyv, és fohászok, elmélkedések és megszólítások gyűjteménye is. És minden bekezdésében megtanítva a Korán vezetésének számos célját, ragyogó és csodálatos ékesszólásról tesz tanúbizonyságot, amely mégis más, mint a mekkai szúráké.

Néha egy-két szóban, például a „Világok Ura” vagy az „Uratok” kifejezésben kifejezi az isteni egyetlenséget és egyedülvalóságot. Az isteni egyedülvalóságon belül fejezi ki az isteni egységet. Egyetlen mondatban meglát és elhelyez egyetlen részecskét a szem pupillájában, és ugyanezzel az ájával, ugyanezzel a kalapáccsal elhelyezi a Napot az égen, égi szemmé téve azt.

Például, az ája után: „Ő az, Aki megteremtette az egeket és a földet hat nap alatt…” azt mondja: „Beolvasztja az éjszakát a nappalba, és beolvasztja a nappalt az éjszakába.”, majd azt: „És Ő tudja, hogy mi van a szívekben.”() Azt állítva ezzel: „Az egek és a föld teremtésének hatalmas fenségében Ő ismeri és szabályozza a szívek gondolatait”. Ezzel a magyarázattal az egyszerű, írástudatlanok szintjének is megfelelő szintű kijelentést, amely a közönséges emberek elméjét tartja szem előtt, magasztos, vonzó, a vezetés célját szolgáló általános párbeszéddé emeli.

Egy kérdés: „Néha egy fontos igazság nem egyértelmű a felületes szemlélőnek, és egyes helyeken nem ismerni fel a kapcsolatot, amikor egy rövid kifejezés kifejti az isteni egyedülvalóságot, vagy egy általános alapelv bontakozik ki egy kisebb, közönséges témából, és ezért hibának képzelheti azt. Például említhetjük azt, hogy az ékesszóló stílus elvei szerint a rendkívül emelkedett alapelvet: „de minden tudással rendelkező felett áll a mindent Tudó”() nem tűnhet megfelelőnek azzal kapcsolatban említeni, hogy József próféta (a.s.) csel segítségével elfogja testvéreit. Mi ennek a jelentése és oka?”

A válasz: A legtöbb hosszú és közepesen hosszú szúrában, amelyek mindegyike egy-egy kis Korán, és számos oldalon és bekezdésben nem csak két vagy három célt tart szem előtt, mert természeténél fogva a Kegyes Korán számos könyvet és tanítást foglal magába, például fohászok, a hit, az elmélkedés könyve, és a törvény, bölcsesség és vezetés könyve is egyben. Így, mivel az isteni uralom fenséges megnyilvánulásait írja le, és azt, hogy minden dolgot átfog, a világmindenség hatalmas könyvének egyfajta recitálásaként minden tárgyalásban, néha egyetlen oldalon belül is számos célt követ. Míg az Allahra vonatkozó tudást, az isteni egyedülvalóság fokozatait és a hit igazságait tanítja, egy látszólag gyenge kapcsolaton keresztül a következő bekezdésben egy új témát nyit meg, erős kapcsolattal egészítve ki a gyengét. Tökéletesen megfelel a szóban forgó témának, és tovább emeli az ékesszólás szintjét.

Egy második kérdés: „Mi a bölcsesség és a cél abban, hogy a Korán ezerszer is bizonyítja és figyelmünkbe idézi a Túlvilágot, az isteni egyedülvalóságot, az ember jutalmát és büntetését, egyértelműen, közvetve vagy utalásokkal, és minden szúrában, minden ájában, minden témával kapcsolatban megtanítja ezeket?”

A válasz: Azért, hogy a létezés birodalmában leghatalmasabb témákat, a világmindenség történelmének forradalmait, és az ember kötelességeivel kapcsolatos legfontosabb, legjelentősebb, legfélelmetesebb dolgokat megtanítsa, amelyek – hiszen az ember magára vállalta a legnagyobb megbízatást, és a föld kormányzását – az ember számára vagy a pusztulását, vagy örökkévaló boldogságát jelentik, és hogy számtalan kétségét eltávolítsa és heves tagadását és makacsságát összezúzza, sőt, hogy megerősíttesse az emberrel ezeket a félelmetes forradalmakat és alávesse őt ezeknek a szükségszerű, lényegi témáknak, amelyek ugyanolyan hatalmasak, mint a forradalmak, az sem lenne túlzás, hogy a Korán ezerszer, vagy milliószor hívná fel ezekre a figyelmet. Hiszen a Kegyes Korán szavait milliószor olvassák, és akkor sem válnak unalmassá vagy terhessé.

Például, mivel az ája: „”És Allah megjutalmazta őket azért, amit mondtak kertekkel, amelyek alatt folyók folynak, abban fognak lakozni örökké.”() az örök boldogság jó hírét jelenti be, és „a nyomorult embert, a világát és mindenkit, akit szeret, megment az örök megsemmisüléstől a halálban, és örökké tartó birodalmat szerez neki”. Ha ezermilliószor ismételnénk, és annyi fontosságot tulajdonítanánk neki, mint az egész világnak, az sem lenne túlzás, és nem csökkentené értékét.

Tehát számtalan ehhez hasonló, felbecsülhetetlen értékű témát megtanítva, és a meggyőzésen munkálkodva, a világmindenség jelenlegi formáját elpusztító és átalakító félelmetes forradalom bekövetkeztét bizonyítva a csodálatos Korán természetesen ezerszer is felhívja a figyelmet ezekre a témákra, közvetve és közvetlenül és utalásokkal, és ez nem túlzás, hanem megújítja azt a kegyet, amely alapvető szükségletünk, ahogy a kenyér, az orvosság, a levegő és a fény, amelyek szintén alapvető szükségleteink, megújulnak.

És például, ahogy a Risale-i Nurban döntő módon bizonyítottuk, annak bölcsessége, hogy a Kegyes Korán komolyan, mérgesen és erőteljesen ismétel olyan fenyegető ájákat, mint például: „Bizony, a bűnösöknek fájdalmas büntetés jár.”(), „a Pokol tüze jár”() az, hogy az ember hitetlensége olyan bűn az egész világ és a legtöbb teremtmény jogai ellen, hogy még az egeket és a földet és az elemeket is feldühíti, hogy azok viharral és mennydörgéssel sújtanak le ezekre a bűnösökre. Az áják egyértelmű kijelentése szerint: „Amikor beledobják őket, hallani fogják, ahogy beszívja a levegőt, és fortyog. Csaknem szétrobban a haragtól.”(),a Pokol annyira dühös ezekre a bűnösökre, hogy szinte szétrobban haragjában.

Tehát azzal, hogy nem az ember kicsinységén és jelentéktelenségén keresztül mutatja be ezt az általános bűnt és súlyos agressziót, hanem a világmindenség Uralkodója alattvalója jogainak szempontjából, és megmutatja a tagadók hitetlenségében rejlő végtelen csúfságot – az ennek bemutatásában rejlő bölcsességnek megfelelően, ha ezerszer, milliószor, vagy akár százmilliószor ismételni a legnagyobb haraggal és súlyossággal a bűnt és büntetését, az sem lenne túlzás vagy hiba, mert ezer éven keresztül emberek ezermilliói olvasták ehhez hasonló ájákat, és nem unalommal, hanem tökéletes készségességgel és szükséggel.

Valójában minden egyes nappal minden egyes ember elől egy világ tűnik el, és egy új világ ajtaja tárul fel számára. Ha valaki százszor elismétli, hogy „La ilaha ill’Allah”, nincs más istenség, csak Allah, szükségtől hajtva és vágyakozással, hogy megvilágítsa e múlandó világok mindegyikét, az a „nincs más istenség, csak Allah” kifejezést lámpássá teszi minden egyes változó fátyol előtt. Hasonlóképpen, ha valaki értékeli azt, amit a Koránban a bűnök büntetéséről olvas, és az örökkévaló Uralkodó szigorú figyelmeztetéseit, amelyek összezúzzák makacsságát, és azon igyekszik, hogy alsóbb énje lázadásától megmeneküljön, hogy a sokszoros, tovatűnő fátylak és világok ne zárják őt sötétségükbe, és életük tükrében tükröződő tükörképük ne rútuljon meg, és azok a vendégek, akik mellettük is tanúskodhatnának, ne váljanak ellenségeikké, annak számára a Kegyes Korán jelentéssel telve ismétli ezeket. A Kegyes Korán ilyen erős, hatásos, ismételt fenyegetéseit hallva még a Sátán is visszarettenne arra gondolva, hogy bűnt kövessen el. Azt mutatja, hogy a Pokol kínjai teljesen igazságos büntetés azok számára, akik nem hallgatnak rájuk.

És például azzal, hogy többször ismétli Mózes próféta (a.s.) történetét, amely a bölcsesség és hasznosság számos példáját tartalmazza, például botjának történetét, vagy a többi próféta történetét, megmutatja, hogy az összes többi próféta prófétasága bizonyíték Mohamed Próféta (s.a.w.) küldöttségének igazságára, és aki nem tagadja mindegyiküket, az nem tagadhatja Mohamed Próféta (s.a.w.) küldött voltát sem. Ebből a célból, és mivel nem mindig, mindenkinek van a lehetősége és a képessége arra, hogy az egész Koránt elolvassa, újra és újra elismétli ezeket az oszlopokat, ahogy a hit fontos pilléreit is, hogy a hosszú és közepes hosszúságú szúrák mindegyikét olyanná tegye, mint egy-egy kis Korán. Ez az ismétlés nem túlzó, hanem szükséges az ékesszóláshoz, és megtanítja, hogy Mohamed Próféta (s.a.w.) kérdése az emberiség legnagyobb kérdése, és a világmindenség legfontosabb témája.

A Risale-i Nurban számos bizonyítékkal és utalással döntő módon bizonyítottuk, hogy azzal, hogy a legmagasabb rangot adja Mohamed Prófétának (s.a.w.), és a hit négy oszlopának részévé teszi, és a „Mohamed Allah küldötte” tételt a „nincs más istenség, csak Allah” tétellel egyenlővé teszi, Mohamed Próféta (s.a.w.) küldött voltát teszi a legnagyobb igazsággá a világmindenségben, és Mohamed Próféta (s.a.w.) személyét a legnemesebb teremtménnyé, és univerzális, kollektív személyiségét és áldott rangját, amelyek Mohamedi Igazság (Hakikat-i Muhamedije) néven ismerünk, a két világ legfényesebb Napjává. Bizonyítottuk azt is, hogy mennyire érdemes ő erre a kiemelkedő pozícióra. Bizonyítottuk érdemességét is a kiemelkedő pozícióra. A bizonyítékok egyike a következő:

Az alapelv szerint, hogy „Az ok olyan, mint a cselekvő”, az ő közössége által végzett minden jótett az ő jótettei közé is feljegyzésre kerül; és az általa hozott fény, amely az egész világmindenség minden igazságát bevilágítja; és az, hogy hálára kötelezte nemcsak az embereket, a dzsinneket és az elő teremtményeket, hanem az egész világmindenséget, az egeket és a földet is; és a növények természetük nyelvén felajánlott fohászai; és az állatok szükségleteik nyelvén felajánlott fohászai; és közösségének jóravaló tagjai minden nap áldást és köszöntéseket küldenek rá, akik millióinak – és velük együtt a spirituális lények milliószor millióinak – fohászai elfogadtatnak, ahogy annak mi magunk is saját szemünkkel tanúi vagyunk, és mivel a Korán háromszázezer betűjének mindegyike tíz jutalmat hordoz magában, csak azzal, hogy Mohamed Próféta (s.a.w.) közössége a Kegyes Koránt olvassa, milyen végtelen számú fény jegyeztetik fel az ő jótetteinek könyvébe – mindezeknek köszönhetően a Láthatatlan Látója látta és tudta, hogy a Mohamedi Valóság, ami az ő kollektív személyisége, a jövőben olyanná válik, mint a Paradicsom kertjének liliomfája, és ennek a rangnak megfelelően kiemelkedő fontosságot tulajdonított neki a Koránban, és az Ő parancsai arra mutatnak, hogy Mohammed Próféta (s.a.w.) követése és az ő közbenjárásának elnyerése a szunnájához való ragaszkodás által az egyik legfontosabb dolog az ember számára.

És Allah időről időre figyelembe vette ő emberi személyiségét és emberi állapotát is életének korai szakaszában, ami a fenséges liliomfa magja volt.

Tehát, mivel a Kegyes Koránban ismételt igazságok ilyen értékkel bírnak, minden ép természetű ember tanúsíthatja, hogy a Kegyes Korán ismétlései hatásos és átfogó csodák. Hacsak nem sújt valakit a szív betegsége és a lelkiismeret problémái a materializmus fertőzése miatt,

és nem azok közé tartozik, akik saját szemük betegsége miatt tagadják a Nap fényét, vagy szájuk betegsége miatt tagadják a víz ízét.

Két kiegészítés, amelyek a Tizedik Téma következtetését alkotják

Az első: Tizenkét évvel ezelőtt() azt hallottam, hogy egy félelmetes és elvakult ateista összeesküvést szőtt a Kegyes Korán ellen, le akarta fordíttatni. Azt mondta: „A Koránt le kell fordítanunk, hogy mindenki lássa, mi is az valójában!” Vagyis gonosz tervet szőtt, azt akarta, hogy mindenki szükségtelennek lássa a Kegyes Korán ismétléseit, és a fordítását olvassa helyette.

Azonban a Risale-i Nur megcáfolhatatlan bizonyítékaival igazoltuk, hogy „a Kegyes Korán tökéletes lefordítása teljesen lehetetlen, és a grammatikus arab nyelv helyett más nyelvek nem őrizhetik meg hűen kifinomult pontjait és tulajdonságait. Az ember sekély és részleges fordításai nem helyettesíthetik a Kegyes Korán csodálatos és mindent magukba foglaló szavait, amelyek minden egyes betűje tíztől ezerig terjedő jutalmat hordoz, és nem lehet ezeket olvasni helyette a mecsetekben.” A Risale-i Nur mindenfelé elterjedt, és romba döntötte ezt a félelmetes tervet. Úgy gondolom, ezért írtam meg ezt a Tizedik Témát, még ha a legnehezebb körülmények között, a legszorongatóbb helyzetben voltam is, a felforgatók ostoba és őrült kísérlete miatt, amivel a Korán fényét akarták kioltani, és a Sátán nevében úgy ágáltak ellene, mint az ostoba gyermekek, akik attól az ateistától tanultak. De nem ismerem a valódi helyzetet, mert nem tudtam másokkal találkozni.

A második kiegészítés: Miután kiengedtek minket a Denizli börtönből, a híres Sehir hotel legfelső emeletén laktam. A gyönyörű kertben a számtalan nyárfa ágai, levelei, törzsei csak úgy táncoltak a szellő érintésére, mintha elragadtatott dervisek köre lennének, és táncuk láttán a szívem megfájdult, szomorúsággal és melankóliával telt meg, amiért el kellett válni a testvéreimtől, és egyedül maradtam. Hirtelen eszembe jutott az ősz és a tél, és legyőzött az óvatlanság. Annyira sajnáltam ezeket a kecses nyárfákat és minden élő teremtményt, hogy szemeim könnyel teltek meg. Amikor eszembe jutott a világ díszes fátyla alatt rejlő elválás és nemlét, maga alá temetett az egész világnyi halál és elválás.

Aztán egyszer csak a Mohamedi Valóság fénye sietett segítségemre, és szomorúságomat örömmé változtatta. Igen, végtelenül hálás vagyok a Mohamedi Lénynek (s.a.w.) a segítségért és vigaszért, amely akkoriban könnyített helyzetemen, amely csak egyetlen példája volt e Fény határtalan megnyilvánulásainak az én számomra, és minden hívő és mindenki más számára. A következő volt:

Úgy láttam, mintha ezek az áldott és kifinomult teremtmények funkció vagy cél nélküliek lettek volna, és mozgásuk nem az örömből fakadna, hanem mintha a nemlét és elválás peremén remegnének, és a megsemmisülésbe zuhannának, és ez a tudatlan érzés, amely annyira megérintette bennem a halhatatlanság iránti vágyat és a gyönyörű dolgok szeretetét, és a többi teremtmény és az élet iránti irgalmasságot, egyfajta pokollá változtatta a világot, és a kín eszközévé az elmémet. Aztán ezen a ponton a Mohamedi Fény, az emberiségnek adott ajándék emelte fel a fátylat: megmutatta, hogy a megsemmisülés, a nemlét, a semmi, a céltalanság és hiábavalóság helyett a jelentés és bölcsesség annyi példája létezik, amennyi a nyárfák leveleinek száma, és ahogy a Risale-i Nur is bizonyítja, eredmények és kötelességek, amelyek három típusra oszthatók.

Az első típus a dicsőséges Teremtő neveire tekint. Például ha egy mester elkészít egy csodálatos gépezetet, mindenki gratulál neki, és azt mondják: „Milyen csodákat rendelt el Allah! Áldott legyen Allah!” Hasonlóképpen, maga a gépezet is gratulál a mesternek természete nyelvén, azzal, hogy pontosan azt a munkát végzi el, amire tervezve lett. Minden élőlény és minden dolog ilyen gép; dicsőítésükkel és magasztalásukkal ünneplik alkotójukat.

A második típusú bölcsesség az élőlények és tudatos teremtmények szempontjából érvényes. Mindegyikük a tanulmányozás kellemes tárgya, a tudás egy-egy könyve. Jelentésüket otthagyják a létezés szférájában, a tudatos teremtmények elméjében, formájukat pedig az emlékeikben, és a Hasonlatok Világának tábláin, és a Láthatatlan világának feljegyzéseiben, aztán távoznak a Megnyilvánult Világból, és a Láthatatlan világába húzódnak vissza. Vagyis maguk mögött hagyják a látszólagos létezést, de számtalan létezést nyernek a jelentés, a Láthatatlan és a tudás világában.

Igen, mivel a Mindenható Allah létezik, és az Ő tudása mindent magába foglal, ezért a valóság, a hívők világának szempontjából valójában nem létezik a nemlét, az elválás, a megsemmisülés vagy a múlandóság. Ezért tanítják és ismétli mindenki a mondást: „Akinek létezik Allah, annak létezik minden, de akinek Ő nem létezik, annak nem létezik semmi.”

Röviden: Ahogy a hit megmenti az embert halálakor az örök megsemmisüléstől, úgy megmenti mindenkinek a saját világát is a megsemmisülés sötétjétől és a nemléttől. Ellenben a hitetlenség, különösen a teljes hitetlenség az embert és világát a nemlétbe taszítja a halál pillanatában, és pokoli sötétségbe veti őt. Az élet örömeit sötét méreggé változtatja. Szégyen hát azokra, akik jobban szeretik ezt a világot a Túlvilágnál! Jöjjenek, és erre találjanak megoldást, vagy pedig legyenek hívők, és meneküljenek meg ettől a félelmetes veszteségtől!

سُب۟حَانَكَ لَا عِل۟مَ لَنَٓا اِلَّا مَا عَلَّم۟تَنَٓا اِنَّكَ اَن۟تَ ال۟عَلٖيمُ ال۟حَكٖيمُ()

Testvéretek, akinek igencsak szüksége van fohászaitokra, és akinek nagyon hiányoztok,

Said Nursi

Levél Hüsrevtől() Bediüzzaman Said Nursinak, a Tizedik Témával kapcsolatban

Szeretve tisztelt tanítóm!

Végtelen hála Allahnak, megkaptuk „Emirdağ virágát”, Denizli gyümölcseinek Tizedik Témáját, amely eloszlatta kéthónapos távollétünk felett érzett szomorúságunkat, és azt a nehézséget, hogy el vagyunk zárva egymástól, és nem tudunk kommunikálni. A Kegyes Korán dicsőséges, fenséges, kegyelmes és irgalmas ájáinak ismétlésében rejlő bölcs céltudatosságot tárgyalva friss élettel töltötte meg szívünket és kellemes szellővel üdítette lelkünket, elmagyarázta az ismétlések szükségszerűségét, jelentőségét és okát, és a Risale-i Nur csodálatos védőbeszéde is. Valójában minél többet érezzük ennek a virágnak az illatát, annál inkább növekszik a vágyakozásunk iránta. Ahogy kilenchavi bebörtönzésünk nehézségeinek közepette a Hit Gyümölcseinek kilenc témája megmutatta szépségét azzal, hogy hozzájárult kiszabadulásunkhoz, úgy a Kegyes Korán tömör csodálatosságának kimutatásával a Tizedik Téma, az előző kilenc virága ismét bemutatta azok szépségét is.

Igen, szeretett tanítóm, ahogy a rózsa kifinomult szépsége elfeledteti a szárán található töviseket a szemlélővel, úgy feledtette el velünk is ez a fénylő Virág annak a kilenc hónapnak a nehézségeit, valójában semmivé tette.

Az írás stílusa nem telíti el az olvasókat, inkább lenyűgözi az elmét. Számtalan szépsége közül különösen az szabja meg általános emelkedettségét, hogy teljes mértékben megmutatja a Kegyes Koránban található ismétlések felbecsülhetetlen értékét azok ellenében, akik fordítással akarják leegyszerűsíteni.

A csodálatos Koránról bebizonyítja, hogy éppoly friss, mintha csak most lett volna kinyilatkoztatva, követői minden évszázadban szilárdan ragaszkodnak hozzá, és tökéletesen engedelmeskednek parancsainak és tiltásainak; súlyos, félelmetes és ismételt fenyegetései minden kor elnyomóival szemben, és elnyomottak iránt tanúsított kegyelme és irgalma; és a jelenlegi évszázadra vonatkozó fenyegetései között a zsarnokok folyamatosan nyögnek az elmúlt hat-hét évben a mennyei pokol miatt, ami a legmélyebb űr példáját idézi; és hogy ebben az évszázadban a Risale-i Nur diákjai vezetik az elnyomottak sorait; és hogy úgy menekülnek meg személyes és általános nehézségektől és csapásoktól, mint a régi idők prófétái; és hogy rámutat ellenségeit, a vallástalanokat sújtó csapásokra és pokoli kínokra; és hogy a Virág két ékesszóló és kifinomult kiegészítéssel végződik – mindezek arra késztetik szükséget látó tanítványát, Hüszrevet, hogy végtelen hálát adjon! Mint tisztelt Tanítómnak már említettem, soha életemben nem tapasztaltam olyan örömet és boldogságot, mint amit ez a gyönyörű Virág nyújt nekem, ahogy azt testvéreimnek már számos alkalommal elmondtam.

A Mindenható Allah súlyos terhet helyezett gyenge vállaikra. Allah legyen elégedett szeretett Tanítónkkal, és adjon nekik örök mosolyt, megkönnyítve terheiket. Ámen!

Igen, kedves Tanítóm! Örökké elégedettek vagyunk Allahhal, a Koránnal, az Ő Szeretettjével, a Risale-i Nurral, és önnel, szeretett Tanítónk, aki a Korán hírnöke. Semmilyen módon nem bántunk meg, hogy önt követjük. Semmiféle rossz szándék nincs a szívünkben, csak Allahot és az Ő megelégedését keressük. Az idő múlásával egyre inkább nő a vágyunk arra, hogy az megelégedésének határain belül találkozzunk Allahhal. Hogy a Mindenható Allahhoz vezessük mindazokat, akit rosszat tettek velünk, és hogy megbocsássunk nekik, és jót tegyünk mindenkivel, még az elnyomókkal is – ezek az Iszlám jellemzői, amelyek a Risale-i Nur diákjainak szívében élnek. Végtelenszer hálát adunk Allahnak, Aki kijelenti ezt anélkül, hogy meg kellene kérdeznünk.

Hibákkal teli tanítványa,

Hüsrev

A Tizenegyedik Téma

[A Risale-i Nur a hit áldott fájának gyümölcsei közül több százat mutat be bizonyítékokkal és magyarázatokkal – ezek közé tartozik a Paradicsom kertje, az örökkévaló boldogság és a Mindenható Allah látványa. A további magyarázatukat a Siracii’n-Nur (A fényt adó lámpás) című írásra hagyjuk, és itt csak néhányat említünk egyedi és különleges gyümölcsei közül, nem pedig általános oszlopait.]

Ezek egyike: Egy napon, amikor ezt a fohászt mondtam: „Uram, Gábriel, Mikáil, Iszrafil és Azráel tiszteletére és az ő közbenjárásuk segítségével őrizz meg engem az emberek és dzsinnek gonoszságától!”, különösen kellemes és megnyugtató lelkiállapot öntött el Azráel nevének említésére, amitől pedig az emberek általában remegnek félelmükben. „Dicsőség Allahnak!”, kiáltottam fel, és őszinte szeretetet kezdtem érezni iránta. Most röviden csak egyetlen gyümölcsét mutatnám be a hit egyik oszlopának, az angyalokba vetett hitnek számos gyümölcse közül az egyiket.

Egy másik: Mindenki legértékesebb tulajdona, amit a legjobban félt, a lelke. Biztos voltam benne, hogy átható örömöt okoz, ha egy erős és megbízható kézbe adhatjuk át, amely megőrzi az elveszéstől, megsemmisüléstől és céltalanságtól. Aztán eszembe jutottak az ember cselekedeteit feljegyző angyalok, és láttam, hogy számos édes gyümölcsöt kínálnak, akárcsak az előző.

Egy másik: Minden ember próbálkozik azzal, hogy írásban, versben vagy akár filmen megőrizzen egy érdemes mondást vagy cselekedetet, hogy halhatatlanná tegye. Különösképpen, ha a cselekedetek örökkévaló gyümölcsöt teremnek a Paradicsomban, még inkább próbálják megőrizni őket. A feljegyző angyalok, akik az általuk kísért ember válla fölött várakoznak, hogy tetteiket megörökíthessék, és ezzel örökkévaló jutalomhoz juttassák őket, oly szeretetre méltónak tűntek nekem, hogy el sem mondhatom.

Aztán, amikor a „világiak” elszakítottak mindentől, aminek köze volt a társadalmi élethez, és távol tartottak könyveimtől, barátaimtól, segítőimtől és mindentől, ami vigaszt jelentett számomra, és összezúzott a száműzetés magánya, és üres világom összeomlott körülöttem, az angyalokba vetett hit számos gyümölcseinek egyike sietett segítségemre. Felvidította a világmindenséget és saját világomat is, angyalokkal és spirituális lényekkel töltötte meg, nevetéssel és vidámsággal ruházta fel. Azt is megmutatta, hogy a tévelygők népének világa zokog a magánytól, ürességtől és sötétségtől.

Míg ennek a gyümölcsnek az örömeit élveztem, képzeletben összegyűjtöttem a prófétákba vetett hit számos gyümölcsét, amelyek ehhez hasonlók. És akkor hitem, mely szerint a múlt összes prófétája olyan volt, mintha most is élt volna, és az, hogy megerősítettem őket és küldetésüket, fénnyel töltötte meg azokat a napokat, hitemet univerzálissá tette és megerősítette, és ezer aláírással támogatta tanításukat az Utolsó Idők Prófétájába (s.a.w.) vetett hittel kapcsolatban, elnémítva a sátánokat.

Aztán egy kérdés jutott eszembe, amelyre a döntő válasz benne van a Tizenharmadik Ragyogásban, annak bölcsességével kapcsolatban, hogy az ember Allahnál keressen menedéket a Sátántól. A kérdés az volt:

„A vezetés népét a hit megszámlálhatatlan ehhez hasonló édes gyümölcse és előnye erősíti és támogatja, a jótettek jó következményei, és a kegyelmesek közül a Legkegyelmesebb szeretetteljes támogatása és segítsége, miért győzi hát le őket oly gyakran a tévelygés népe, és miért ölnek meg közülük néha huszat, néha százat is?”

Míg ezen tűnődtem, eszembe jutott az angyalok Kegyes Koránban leírt mozgósítása a Sátán gyenge cselszövéseivel szemben, és az, hogy a Mindenható Allah segítséget küld a hívőknek. Mivel a Risale-i Nur már elmagyarázta ennek okát és a benne rejlő bölcsességet, itt csak röviden térünk ki rá.

Igen, néha egy palota, amelyet száz ember épített fel, csak akkor menekülhet meg egyetlen vandáltól, aki fel akarja gyújtani, ha száz ember védelmezi, és a kormány és a király segítségét kérik. Mert létezése csak akkor maradhat fenn, ha létezik minden feltétele és oka, de nemlétét és pusztulását egyetlen feltétel hiánya is előidézheti. Ahogy a palotát egyetlen ember is porig égetheti egy szál gyufával, úgy a sátánok az emberek és a dzsinnek közül apró tettekkel is óriási pusztítást okozhatnak.

Igen, minden rossz, gonoszság és bűn alapja és forrása a nemlét, a pusztítás. A nemlét és a pusztítás a látszólagos létezés leple alá vannak rejtve.

Tehát erre a pontra hagyatkozva az emberek és dzsinnek közül való sátánok végtelen erőt állítanak szembe egy rendkívül gyenge erővel, arra késztetve az igazság és valóság népét, hogy állandóan a Mindenható Allahnál keressenek menedéket, és Hozzá meneküljenek. Ezért a Kegyes Korán nagy erőket mozgósít védelmükre. Kilencvenkilenc isteni Nevet bocsájt a rendelkezésükre, és szigorúan megparancsolja, hogy álljanak ellent ezeknek az ellenségeknek.

Ebből nyilvánvalóvá vált a válasz, ami egy hatalmas igazság csúcsa, és egy félelmetes dolog alapja. A következőképpen:

ahogy a Paradicsom termi a létezés minden világának terméseit, és az evilágban növő magok örökkévaló hajtásait, úgy azért, hogy a nemlét és megsemmisülés számtalan szörnyű világának szomorú következményeit megjelenítse, a Pokol lángra gyújtja a nemlét termését, és egyéb feladatai mellett ez a szörnyű gyár tisztítja meg a létezés világát a nemlét világának mocskától. Most egyelőre nem nyitjuk ki ennek a félelmetes témának az ajtaját, ha Allah úgy akarja, később majd még visszatérünk rá.

Az angyalokba vetett hit gyümölcseinek egy másik példája a kikérdező angyalokra, Munkarra és Nakirra vonatkozik(), és a következő:

képzeletben síromba léptem, azt mondva magamban: „Muszáj belépnem ide, ahogy mindenki másnak is”.Míg megriadtam a sír magányos, sötét, hideg és szűk magánzárkájának pusztaságától és kétségbeesésétől, két, Munkarra és Nakirra hasonlító áldott jó barát jelent meg. Vitázni kezdtek velem. Szívem és sírom kitágult, megvilágosodott és felmelegedett; ablakok nyíltak rajta a lelkek világára. Igazán boldognak éreztem magam abban a helyzetben, amelyet képzeletben láttam, és a jövőben látni fogok, és hálát adtam Allahnak.

Egy vallási iskolában arab nyelvtant tanuló diák meghalt, és amikor válaszolnia kellett volna Munkar és Nakir kérdésére: „Ki az Urad?”, azt hitte, hogy az iskolában van, és azt mondta:

„A „ki” az alany, az „Urad” pedig az állítmánya, ez könnyű volt, kérdezzetek valami nehezebbet!” ez megnevettette mindkét angyalt, a jelen lévő lelkeket, a sírok jelen lévő kémlelőjét, és mosolyra késztette az isteni kegyelmet is.

A kínzásoktól megszabadulva a néhai Hafiz Ali, a Risale-i Nur mártír hőse börtönben halt meg, miközben másolta és lelkesen tanulmányozta a Hit Gyümölcsei című értekezést. Ahogy a sírban a kikérdező angyaloknak a Hit Gyümölcseinek igazságaival válaszolt – ahogy ebben a világban is ezt tette a bíróságon – úgy én és a Risale-i Nur diákjai is a Risale-i Nur ragyogó és erős bizonyítékaival fogunk felelni, a jövőben ténylegesen, most pedig jelentésében, és az angyalok megerősítik majd, és értékelik, és gratulálnak, ha Allah úgy akarja.

Egy másik kis példa arra, hogy az angyalokba vetett hit az evilági boldogsághoz vezet, a következő:

egy ártatlan kisgyermek, aki megtanulta a leckét a vallási könyvekből, azt mondta társának, aki zokogott kisöccse halála miatt: „Ne sírj, legyél inkább hálás! Az öcséd a mennybe ment, és az angyalokkal van. Ott jól érzi magát, és boldogabb, mint mi vagyunk. Körbe-körbe röpköd, mint az angyalok, és mindent megnézhet.” Ilyen módon barátjának fájdalmas könnyeit boldog mosollyá változtatta.

Mint ez a síró gyermek, én is két halálról kaptam hírt ezen a gyászos télen. Az egyik az unokaöcsém volt, a néhai Fuad, aki élen járt iskolai tanulmányaiban is, és a Risale-i Nur igazságait is kiadta. A másik néhai nővérem, Hanim, aki tudós volt, és zarándoklatra ment, és akkor halt meg, amikor éppen körüljárta a Kábát. Ennek a két rokonomnak a halála sírásra késztetett, akárcsak a néhai Abdurrahmané, amiről már írtam az időseknek írt értekezésben. Aztán a hit fényében magam előtt láttam, hogy az ártatlan Fuad és a jóravaló Hanim angyalokat és a Paradicsom leányait kapták társul az emberek helyett, és megmenekültek az evilág bűneitől és veszélyeitől. A szívembe vágó szomorúság helyett mindent átható örömet éreztem, és gratuláltam mindkettőjüknek, és Fuad édesapjának, Abdulmecidnek, és saját magamnak, és hálát adtam a kegyelmesek közül a Legkegyelmesebbnek. Mindezt azért írtam le itt, hogy a kegyelemért szóló fohász legyen a két elhunyt számára.

A Risale-i Nur minden hasonlata és allegóriája a hit gyümölcseit írja le, amelyek boldogságot teremnek ebben a világban és a következőben is. Az evilági életben megjelenő boldogság és élvezetek tekintetében ezek az univerzális és átfogó gyümölcsök azt a jó hírt mondják, hogy örökkévaló boldogságot fognak jelenteni az ember számára, ilyen hajtásokat hoznak, ilyen irányba fejlődnek.

Ezek közül az univerzális gyümölcsök közül ötöt leírtunk a Huszonegyedik Szó végén, a Mirádzs gyümölcseiként, öt pedig szerepel a Huszonnegyedik Szó Ötödik ágában.

Az elején azt mondtuk, hogy a hit minden egyes oszlopának számos különféle gyümölcse van, sőt, megszámlálhatatlan gyümölcse, és hogy ehhez hasonlóan az összes gyümölcs egyetlen közös gyümölcse maga a Paradicsom kertje, a másik az örök boldogság, és egy másik, talán a legédesebb, a Mindenható Allah látványa. Egyes gyümölcsök mindkét világban boldogságot teremnek, amit leírtunk a Harminckettedik Szó végén álló hasonlatban.

Annak bizonyítéka, hogy az isteni Elrendelés értékes gyümölcsöket terem ebben a világban, az a széles körben ismert mondás: „Akik hisznek az isteni Elrendelésben, azok megmenekülnek a boldogtalanságtól”. Az Elrendelésbe vetett hit két univerzális gyümölcsét elmagyaráztuk az Elrendelésről szóló értekezés végén található hasonlatban, amely két emberről szól, akik belépnek egy palota csodálatos kertjébe. És én magam is saját életemben ezerszer is tapasztaltam és megértettem, hogy ha valaki nem hisz az isteni Elrendelésben, az tönkreteszi evilági boldogságát. De ha bármikor is a kínzó szerencsétlenségek közepette az isteni Elrendelés szempontjából néztem, láttam, hogy nagyban megkönnyítetnek, és megdöbbentem azon, hogy azok, akik nem hisznek, hogyan képesek folytatni az életüket.

Az angyalokba vetett hit egyik univerzális gyümölcsére már utaltunk a Huszonkettedik Szó Második állomásában: a Mindenható Allahhoz fohászkodva Azráel azt mondta:

„A szolgáid haragudni fognak rám, és panaszkodni fognak, amikor elvégzem kötelességemet, és elviszem a haldoklók lelkét!” Azt a választ kapta: „A betegségeket és a szerencsétlenségeket teszem majd meg kötelességed fátylául, így szolgáim azokra fognak panaszkodni, nem rád!”

Azráel kötelessége ugyanilyen fátyol, hogy az igazságtalan panaszok ne a Mindenható Allahra irányuljanak. Mert nem mindenki képes meglátni a bölcsességet, kegyelmet, szépséget és előnyt, ami a halálban rejtőzik – csak a legnyilvánvalóbb arcát látják, és panaszkodnak, és kifogásokat emelnek. Azráel azért tétetett fátyollá, hogy ezek a panaszok ne az abszolút Kegyelmesre irányuljanak.

Ugyanilyen módon, az angyalok szerepe, sőt, valójában minden látszólagos ok szerepe az, hogy az uralom méltóságának fátyla legyen, hogy az isteni hatalom méltósága, szentsége, és az isteni kegyelem átfogósága megőrződjék azokban a dolgokban is, amelyek szépsége nem nyilvánvaló, és amelyek bölcsességét nem vagyunk képesek megérteni; és hogy ne legyenek a kifogások célpontjai; és hogy a felszínes szemlélő számára az isteni hatalom ne kapcsolódjék látszólag alantas, triviális vagy kegyetlen dolgokhoz.

Mert a Risale-i Nur megdönthetetlenül, számtalan bizonyítékkal támasztotta alá, hogy az isteni egyedülvalóság mindenen ott lévő pecsétje egyértelműen mutatja, hogy semmiféle oknak nincs hatása a teremtés képességére.

A teremtés és a létezés adása egyedül az Ő tulajdonsága. Az okok csak fátyolként szolgálnak. A tudatos lények, mint az angyalok nem képesek mást tenni, mint egyfajta önként vállalt kötelességet teljesíteni természetüknek megfelelően, és aktív istenszolgálatot végezni, ami jelentéktelen és nem teremtő jellegű.

Igen, a méltóság és a nagyság megkívánja, hogy az elme tekintete elől a látszólagos okok fátyolozzák el a hatalom kezét.

Az egyedülvalóság és az egység pedig megkívánja, hogy a látszólagos okoknak ne legyen valódi hatása.

Ahogy az angyalok és a jó cselekedetekben közreműködő látszólagos okok mind annak eszközei, hogy az uralkodói hatalmat mentesítsék a hiba vagy elnyomás vádjától olyan dolgokban, amelyeknek a szépségét nem látjuk vagy nem ismerjük,

úgy a sátánok az emberek és a dzsinnek közül és az ártalmas dolgok, amelyek a nemléttel kapcsolatos, rossz történésekben működnek közre, Allah magasztalásának és dicsőítésének eszközei, megmentve az isteni hatalmat attól, hogy panaszkodás és a kegyetlenség igaztalan vádjának céltáblájává váljon. Azért vannak, hogy Allah szentségét hirdessék, és minden hibától mentesnek nyilvánítsák őt. Mert minden hiba a nemlétből fakad, és nem létező, vagy a nemléttel kapcsolatos cselekedetekből.

A hibákat ezeknek a sátáni és gonosz fátylaknak tulajdonítjuk, a kifogásokat és panaszokat rájuk irányítjuk, és ők az eszközei annak, hogy a Mindenható Allahot minden hibától mentesnek nyilvánítjuk.

Mindenesetre, az erő vagy hatalom nem szükséges a nemléttel kapcsolatos pusztító cselekedetekhez; néha az átfogó nemlét vagy pusztulás bekövetkezhet valami apró cselekedet vagy jelentéktelen erő hatására is, vagy egy kötelesség elmulasztása miatt is. Feltételezzük, hogy a gonoszságot cselekvők hatalommal bírnak, de nincs más hatásuk, csak a nemlét, és más hatalmuk, mint valami jelentéktelen erő, amire szert tettek. De mivel a gonoszság a nemlétből származik, a rosszat cselekvők a valódi közvetítői.

Ha intelligens lényekről van szó, akkor megérdemlik a büntetést. Úgy is mondhatjuk, hogy a gonosz cselekedetek esetén az elkövetők a valódi „cselekvők”, de mivel léteznek jótettek, azok, akik cselekszik őket, nem a valódi „cselekvők”, és nincs tényleges hatásuk. Inkább befogadók, akik az isteni fényt megkapják; a Kegyes Korán kijelenti, hogy a jutalmuk is pusztán isteni kegy, és azt mondja: „Ami jó jön hozzád, az Allahtól van”().

Röviden: Mikor a létezés univerzumai és a nemlét számtalan világa összeütközik, olyan gyümölcsöket hozva létre, mint a Paradicsom és a Pokol; és a létezés minden világa kijelenti: „Dicsőség Allahnak! Dicsőség Allahnak!”, és a nemlét minden világa kijelenti: „Dicsőség Allahnak! Dicsőség Allahnak!”; és a versengés mindent átfogó törvénye alapján az angyalok és sátánok, a jó és a rossz példái, akárcsak a szívet elérő ihlet és sátáni sugalmazások küzdenek egymással; egyszeriben megnyilvánul az angyalokba vetett hit gyümölcse, megoldva az ügyet, és fénnyel ragyogva be a világmindenséget. Megmutatva nekünk az ájában rejlő egyik fényt: „Allah az egek és a föld Fénye.”(), azt is megmutatja mennyire édes ez a gyümölcs.

A Huszonnegyedik és a Huszonkilencedik Szó – ez utóbbi az „elifek” csodáját() mutatja be – rámutat egy második univerzális gyümölcsre, és ragyogóan bizonyítja az angyalok létezését és funkcióját.

Igen, a világon mindenben, egyediben és univerzálisban, a létezés minden birodalmában irgalmas, ragyogó uralom nyilvánul meg, amely megismerteti és megszeretteti magát. Magától értetődő, hogy válaszolnunk kell erre a fenségre, irgalomra – hálával és átfogó, tudatos istenszolgálattal, minden hibától mentesnek nyilvánítva. És csak megszámlálhatatlanul sok angyal képes arra, hogy elvégezze ezt a kötelességet az élettelen teremtmények és elemek nevében, és képviselheti az uralkodás bölcs, fenséges tevékenységét szerte a földön, az égen és a föld alatt, és azon kívül is.

E gyümölcs által például a föld teremtése és természetes kötelességei, amelyeket a lelketlen filozófia sötétnek és magányosnak mutat be, csodálatos módon a két angyal, Thawr (a Bika), és Hut (a Hal) vállaira, vagyis felügyelete alá helyeztetnek.() És egy igazság, a Túlvilág „szakkra” nevű anyaga küldetik, hogy a múlandó föld örökkévaló alapköve legyen, jelként, hogy a jövőben egy része majd az örökkévaló Paradicsommá változik, és támogatásuk Thawr és Hut angyaloknak.

Ezt Izrael népének régi prófétái beszélték el, és Ibn Abbasz (r.a.) is. Sajnos az idők során ezt az áldott jelentést és allegóriát szó szerint vették a közönséges emberek, és olyan formára alakították, amely kívül esik a józan ész határain.

Mivel az angyalok képesek áthatolni a földön és sziklán, akár a föld középpontján is ugyanúgy, mint a levegőn, nekik és a földnek biztosan nincs szükségük fizikai értelemben vett sziklákra, vagy egy ökörre és egy halra, hogy támogassák őket.

És mivel például a földgolyó annyiszor említi Allah magasztalásait, amennyi birodalmainak száma, annyi nyelven, amennyi a fajok egyedeinek száma, és azon egyedek részeinek, leveleinek vagy gyümölcseinek száma, bizonyosan van egy kijelölt angyal, amelynek negyvenezer feje van, és minden fejében negyvenezer nyelve, amelyek mindegyike negyvenezer isteni dicséretet zeng, amely ismeri ezt a ragyogó, öntudatlan, lényegi magasztalást, tudatosan is képviseli azt, és felajánlja az Isteni Udvarban, ahogy a bizonyos hírek Elhozója tájékoztatott minket róla.

Valamint a kiemelkedő angyalok, például Gábriel létezése és különleges volta, aki létrehozza és fenntartja az emberiség isteni kapcsolatait, a világmindenség teremtésének legfontosabb eredménye,

és Iszrafil és Azráel, akik csak képviselik a Teremtő leglenyűgözőbb cselekedeteit az élőlények világában, az életre keltést vagy az élet adását, valamint a szolgálatból való elbocsájtást a halál által, és szolgaian felügyelik ezeket,

és Mikáil, aki amellett, hogy a Teremtő legátfogóbb és legélvezetesebb ajándékát, és élelmet felügyeli, tudatosan is képviseli az öntudatlan hálát –

- az ilyen angyalok létezése és különleges természete és lelkük halhatatlansága szükségszerű az isteni uralom fensége és kizárólagossága miatt. Létezésük és fajuk létezése olyan biztos és kétségbevonhatatlan, mint az uralom és fenség létezése, amelynek íve oly egyértelműen megfigyelhető a világmindenségben, akár a Nap.

És ilyen párhuzamokat vonhatunk más témákkal is az angyalokkal kapcsolatban.

Igen, a mindenható és szépséges Dicsőséges négyszázezer fajt teremtett a földön, és nagy számban teremtett lélekkel rendelkező élőlényeket, még közönséges, bomló anyagokból is, és mindent benépesített velük. Művészetét látva önkéntelenül is kijelentik: „Milyen csodákat alkotott Allah! Dicsőség Allahnak!” és hálájukat fejezik ki ajándékai láttán: „dicsőség Allahnak! Hála legyen Allahnak! Allah mindennél nagyobb!” Természetes és kétségbevonhatatlan hát, hogy Ő teremtett olyan lakókat spirituális lényeket, amelyek megfelelőek az egek hatalmas birodalmába, akik sohasem lázadnak, és állandóan istenszolgálatot végeznek. Nem hagyta üresen az egeket, hanem benépesítette őket ezekkel a lényekkel.

És Ő megszámlálhatatlan féle angyalt teremtett, sokkal többet, mint ahány állatfaj létezik. Vannak köztük egészen aprók, amelyek esőcseppeken és hópihéken utaznak, és saját nyelvükön magasztalják és dicsérik az isteni művészetet és kegyelmet. Mások a vándorló csillagokon utaznak az űrön keresztül, és Allah magasztalásán és az isteni egyedülvalóság megerősítésén keresztül hirdetik a világnak az uralom nagysága, fensége és méltósága előtti szolgaságukat.

Minden kinyilatkoztatott írás és vallás Ádám próféta (a.s.) idejétől kezdve egyetért az angyalok létezésében és istenszolgálatában, és számtalan beszámoló létezik minden korban az emberek és angyalok találkozásáról és párbeszédéről – ez is azt bizonyítja, hogy létezésük éppoly bizonyos, mint például Amerika népének létezése, akiket még sosem láttunk, és bizonyos az is, hogy törődnek velünk.

Most jöjj, és a hit fénye által ízleld meg ezt a második univerzális gyümölcsöt, nézd, hogyan tölti ki az egész világmindenséget, megszépítve és hatalmas imahellyé változtatva azt. A tudománnyal és filozófiával szemben, amelyek hideg, élettelen, sötét és magányos helynek mutatják be, ez élettel és fénnyel telinek jelenítni meg, tudatos, ismerős és kellemes helynek, lehetővé téve, hogy a hívők szintjüknek megfelelően megtapasztalják a halhatatlan élet örömeit, amíg még ebben a világban vannak.

Tetimme: Nasıl ki vahdet ve ehadiyet sırrıyla kâinatın her tarafında aynı kudret, aynı isim, aynı hikmet, aynı sanat bulunmasıyla Hâlık’ın vahdet ve tasarrufu ve icad ve rububiyeti ve hallakıyet ve kudsiyeti, cüz’î küllî her bir masnûun hal dili ile ilan ediliyor. Aynen öyle de her tarafta melekleri halk edip her mahlukun lisan-ı hal ile şuursuz yaptıkları tesbihatı, meleklerin ubudiyetkârane dilleriyle yaptırıyor.

Meleklerin hiçbir cihette hilaf-ı emir hareketleri yoktur. Hâlis bir ubudiyetten başka hiçbir icad ve emirsiz hiçbir müdahale, hattâ izinsiz şefaatleri dahi olmaz. Tam عِبَادٌ مُك۟رَمُونَ ۝ يَف۟عَلُونَ مَا يُؤ۟مَرُونَ sırrına mazhardırlar.

HÂTİME

Gayet ehemmiyetli bir nükte-i i’caziyeye dair, birden, ihtiyarsız, mağribden sonra kalbe ihtar edilen ve Sure-i قُل۟ اَعُوذُ بِرَبِّ ال۟فَلَقِ ın zâhir bir mu’cize-i gaybiyesini gösteren uzun bir hakikate kısa bir işarettir.

بِس۟مِ اللّٰهِ الرَّح۟مٰنِ الرَّحٖيمِ

قُل۟ اَعُوذُ بِرَبِّ ال۟فَلَقِ ۝ مِن۟ شَرِّ مَا خَلَقَ ۝ وَمِن۟ شَرِّ غَاسِقٍ اِذَا وَقَبَ ۝ وَمِن۟ شَرِّ النَّفَّاثَاتِ فِى ال۟عُقَدِ ۝ وَمِن۟ شَرِّ حَاسِدٍ اِذَا حَسَدَ

İşte yalnız mana-yı işarî cihetinde bu sure-i azîme-i hârika “Kâinatta adem âlemleri hesabına çalışan şerirlerden ve insî ve cinnî şeytanlardan kendinizi muhafaza ediniz.” Peygamberimize ve ümmetine emrederek, her asra baktığı gibi mana-yı işarîsiyle bu acib asrımıza daha ziyade, belki zâhir bir tarzda bakar; Kur’an’ın hizmetkârlarını istiazeye davet eder. Bu mu’cize-i gaybiye, beş işaretle kısaca beyan edilecek. Şöyle ki:

Bu surenin her bir âyetinin manaları çoktur. Yalnız mana-yı işarî ile beş cümlesinde dört defa “şer” kelimesini tekrar etmek ve kuvvetli münasebet-i maneviye ile beraber dört tarzda bu asrın emsalsiz dört dehşetli ve fırtınalı maddî ve manevî şerlerine ve inkılablarına ve mübarezelerine aynı tarihiyle parmak basmak ve manen “Bunlardan çekininiz!” emretmek, elbette Kur’an’ın i’cazına yakışır bir irşad-ı gaybîdir.

Mesela, başta قُل۟ اَعُوذُ بِرَبِّ ال۟فَلَقِ cümlesi, bin üç yüz elli iki veya dört (1352-1354) tarihine hesab-ı ebcedî ve cifriyle tevafuk edip nev-i beşerde en geniş hırs ve hasedle ve Birinci Harb’in sebebiyle vukua gelmeye hazırlanan İkinci Harb-i Umumî’ye işaret eder. Ve ümmet-i Muhammediyeye (asm) manen der: “Bu harbe girmeyiniz ve Rabb’inize iltica ediniz!” Ve bir mana-yı remziyle, Kur’an’ın hizmetkârlarından olan Risale-i Nur şakirdlerine hususi bir iltifat ile onların Eskişehir hapsinden, dehşetli bir şerden aynı tarihiyle kurtulmalarına ve haklarındaki imha planının akîm bırakılmasına remzen haber verir; manen “İstiaze ediniz!” emreder gibi bir remiz verir.

Hem mesela مِن۟ شَرِّ مَا خَلَقَ cümlesi –şedde sayılmaz– bin üç yüz altmış bir (1361) ederek bu emsalsiz harbin merhametsiz ve zalimane tahribatına Rumî ve hicrî tarihiyle parmak bastığı gibi; aynı zamanda bütün kuvvetleriyle Kur’an’ın hizmetine çalışan Nur şakirdlerinin geniş bir imha planından ve elîm ve dehşetli bir beladan ve Denizli hapsinden kurtulmalarına tevafukla, bir mana-yı remzî ile onlara da bakar. “Halk’ın şerrinden kendinizi koruyunuz!” gizli bir îma ile der.

Hem mesela اَلنَّفَّاثَاتِ فِى ال۟عُقَدِ cümlesi –şeddeler sayılmaz– bin üç yüz yirmi sekiz (1328) eğer şeddedeki (lâm) sayılsa bin üç yüz elli sekiz (1358) adediyle bu umumî harpleri yapan ecnebi gaddarların hırs ve hasedle bizdeki Hürriyet İnkılabı’nın Kur’an lehindeki neticelerini bozmak fikriyle tebeddül-ü saltanat ve Balkan ve İtalyan Harpleri ve Birinci Harb-i Umumî’nin patlamasıyla maddî ve manevî şerlerini, siyasî diplomatların radyo diliyle herkesin kafalarına sihirbaz ve zehirli üflemeleriyle ve mukadderat-ı beşerin düğme ve ukdelerine gizli planlarını telkin etmeleriyle bin senelik medeniyet terakkiyatını vahşiyane mahveden şerlerin vücuda gelmeye hazırlanmaları tarihine tevafuk ederek اَلنَّفَّاثَاتِ فِى ال۟عُقَدِ in tam manasına tetabuk eder.

Hem mesela وَمِن۟ شَرِّ حَاسِدٍ اِذَا حَسَدَ cümlesi –şedde ve tenvin sayılmaz– yine bin üç yüz kırk yedi (1347) edip aynı tarihte, ecnebi muahedelerin icbarıyla bu vatanda ehemmiyetli sarsıntılar ve felsefenin tahakkümüyle bu dindar millette ehemmiyetli tahavvüller vücuda gelmesine ve aynı tarihte, devletlerde İkinci Harb-i Umumî’yi ihzar eden dehşetli hasedler ve rekabetlerin çarpışmaları tarihine bu mana-yı işarî ile tam tamına tevafuku ve manen tetabuku, elbette bu kudsî surenin bir lem’a-i i’caz-ı gaybîsidir.

Bir İhtar:

Her bir âyetin müteaddid manaları vardır. Hem her bir mana küllîdir. Her asırda efradı bulunur. Bahsimizde bu asrımıza bakan yalnız mana-yı işarî tabakasıdır. Hem o küllî manada, asrımız bir ferttir. Fakat hususiyet kesbetmiş ki ona tarihiyle bakar. Ben dört senedir, bu harbin ne safahatını ve ne de neticelerini ve ne de sulh olmuş olmamış bilmediğimden ve sormadığımdan, bu kudsî surenin daha ne kadar bu asra ve bu harbe işareti var, diye daha onun kapısını çalmadım. Yoksa bu hazinede daha çok esrar var olduğu, Risale-i Nur’un eczalarında hususan Rumuzat-ı Semaniye Risalelerinde beyan ve ispat edildiğinden onlara havale edip kısa kesiyorum.

Hatıra gelebilen bir sualin cevabıdır

Bu lem’a-i i’caziyede, baştaki مِن۟ شَرِّ مَا خَلَقَ da hem مِن۟ hem شَرِّ kelimeleri hesaba girmesi ve âhirde وَمِن۟ شَرِّ حَاسِدٍ اِذَا حَسَدَ yalnız شَرِّ kelimesi girmesi وَمِن۟ girmemesi ve وَمِن۟ شَرِّ النَّفَّاثَاتِ فِى ال۟عُقَدِ ikisi de hesap edilmemesi gayet ince ve latîf bir münasebete îma ve remiz içindir. Çünkü halklarda, şerden başka hayırlar da var. Hem bütün şer herkese gelmez. Buna remzen, bazıyeti ifade eden مِن۟ ve شَرِّ girmişler. Hâsid, hased ettiği zaman bütün şerdir, bazıyete lüzum yoktur. Ve اَلنَّفَّاثَاتِ فِى ال۟عُقَدِ remziyle, kendi menfaatleri için küre-i arza ateş atan üfleyicilerin ve sihirbaz o diplomatların tahribata ait bütün işleri ayn-ı şerdir, diye daha شَرِّ kelimesine lüzum kalmadı.

Bu Sureye Ait Bir Nükte-i İ’caziyenin Hâşiyesidir

Nasıl bu sure, beş cümlesinden dört cümlesi ile bu asrımızın dört büyük şerli inkılablarına ve fırtınalarına mana-yı işarî ile bakar; aynen öyle de dört defa tekraren مِن۟ شَرِّ –şedde sayılmaz– kelimesiyle âlem-i İslâm’ca en dehşetli olan Cengiz ve Hülâgu fitnesinin ve Abbasî Devleti’nin inkıraz zamanının asrına, dört defa mana-yı işarî ile ve makam-ı cifrî ile bakar ve parmak basar.

Evet –şeddesiz– شَرِّ beş yüz (500) eder; مِن۟ doksandır (90). İstikbale bakan çok âyetler hem bu asrımıza hem o asırlara işaret etmeleri cihetinde, istikbalden haber veren İmam-ı Ali (ra) ve Gavs-ı A’zam (ks) dahi aynen hem bu asrımıza hem o asra bakıp haber vermişler.

غَاسِقٍ اِذَا وَقَبَ kelimeleri bu zamana değil belki غَاسِقٍ bin yüz altmış bir (1161) ve اِذَا وَقَبَ sekiz yüz on (810) ederek, o zamanlarda ehemmiyetli maddî manevî şerlere işaret eder. Eğer beraber olsa miladî bin dokuz yüz yetmiş bir (1971) olur. O tarihte dehşetli bir şerden haber verir. Yirmi sene sonra, şimdiki tohumların mahsulü ıslah olmazsa elbette tokatları dehşetli olacak.

On Birinci Mesele’nin Hâşiyesinin Bir Lâhikasıdır

بِس۟مِ اللّٰهِ الرَّح۟مٰنِ الرَّحٖيمِ

Âyetü’l-Kürsî’nin tetimmesi olan 1928 veya 1929 1350 لَٓا اِك۟رَاهَ فِى {الدّٖينِ قَد۟ تَبَيَّنَ الرُّش۟دُ} مِنَ ال۟غَىِّ {فَمَن۟ يَك۟فُر۟ بِالطَّاغُوتِ} 1347 946 (Risale-i Nur ismine muvafık) {وَيُؤ۟مِن۟ بِاللّٰهِ فَقَدِ اس۟تَم۟سَكَ} {بِال۟عُر۟وَةِ ال۟وُث۟قٰى} لَا ان۟فِصَامَ لَهَا وَاللّٰهُ 1372 eğer beraber olsa 1012; -şeddesiz- eğer beraber olmazsa 945 -bir şedde sayılmaz- سَمٖيعٌ عَلٖيمٌ ۝ {اَللّٰهُ}{وَلِىُّ الَّذٖينَ اٰمَنُوا} يُخ۟رِجُهُم۟ مِنَ {الظُّلُمَاتِ} 1417 اِلَى النُّورِ وَالَّذٖينَ كَفَـرُٓوا اَو۟لِيَٓاؤُهُمُ {الطَّاغُوتُ} 1338 -şedde sayılmaz- {يُخ۟رِجُونَهُم۟ مِنَ النُّورِ اِلَى} الظُّلُمَاتِ 1295 -şedde sayılır- {اُولٰٓئِكَ اَص۟حَابُ النَّارِ هُم۟ فٖيهَا خَالِدُونَ} de Risaletü’n-Nur’un hem iki kere ismine hem suret-i mücahedesine hem tahakkukuna ve telif ve tekemmül zamanına tam tamına tevafukuyla beraber ehl-i küfrün bin iki yüz doksan üç (1293) harbiyle âlem-i İslâm’ın nurunu söndürmeye çalışması tarihine ve Birinci Harb-i Umumî’den istifade ile bin üç yüz otuz sekizde (1338) bilfiil nurdan zulümata atmak için yapılan dehşetli muahedeler tarihine tam tamına tevafuku ve içinde mükerreren nur ve zulümat karşılaştırılması ve bu mücahede-i maneviyede Kur’an’ın nurundan gelen bir nur, ehl-i imana bir nokta-i istinad olacağını mana-yı işarî ile haber veriyor, diye kalbime ihtar edildi. Ben de mecbur oldum, yazdım. Sonra baktım ki manasının münasebeti bu asrımıza o kadar kuvvetlidir ki hiç tevafuk emaresi olmasa da yine bu âyetler her asra baktığı gibi mana-yı işarî ile bizimle de konuşuyor, kanaatim geldi. Evet,

Evvela: Başta لَٓا اِك۟رَاهَ فِى الدّٖينِ قَد۟ تَبَيَّنَ الرُّش۟دُ cümlesi, makam-ı cifrî ve ebcedî ile bin üç yüz elli (1350) tarihine parmak basar ve mana-yı işarî ile der: Gerçi o tarihte, dini dünyadan tefrik ile dinde ikraha ve icbara ve mücahede-i diniyeye ve din için silahla cihada muarız olan hürriyet-i vicdan, hükûmetlerde bir kanun-u esasî, bir düstur-u siyasî oluyor ve hükûmet laik cumhuriyete döner. Fakat ona mukabil manevî bir cihad-ı dinî, iman-ı tahkikî kılıncıyla olacak. Çünkü dindeki rüşd ü irşad ve hak ve hakikati gözlere gösterecek derecede kuvvetli bürhanları izhar edip tebyin ve tebeyyün eden bir nur Kur’an’dan çıkacak, diye haber verip bir lem’a-i i’caz gösterir.

Hem tâ خَالِدُونَ kelimesine kadar Risale-i Nur’daki bütün muvazenelerin aslı, menbaı olarak aynen o muvazeneler gibi mükerreren nur ve zulümat ve iman ve karanlıkları karşılaştırmasıyla gizli bir emaredir ki o tarihte bulunan cihad-ı manevî mübarezesinde büyük bir kahraman; Nur namında Risale-i Nur’dur ki dinde bulunan yüzer tılsımları keşfeden onun manevî elmas kılıncı, maddî kılınçlara ihtiyaç bırakmıyor.

Evet, hadsiz şükürler olsun ki yirmi senedir Risale-i Nur bu ihbar-ı gaybı ve lem’a-i i’cazı bilfiil göstermiştir. Ve bu sırr-ı azîm içindir ki Risale-i Nur şakirdleri dünya siyasetine ve cereyanlarına ve maddî mücadelelerine karışmıyorlar ve ehemmiyet vermiyorlar ve tenezzül etmiyorlar ve hakiki şakirdleri en dehşetli bir hasmına ve hakaretli tecavüzüne karşı ona der:

“Ey bedbaht! Ben seni idam-ı ebedîden kurtarmaya ve fâni hayvaniyetin en süflî ve elîm derecesinden bir bâki insaniyet saadetine çıkarmaya çalışıyorum. Sen benim ölümüme ve idamıma çalışıyorsun. Senin bu dünyada lezzetin pek az, pek kısa ve âhirette ceza ve belaların pek çok ve pek uzundur. Ve benim ölümüm bir terhistir. Haydi def’ol; senin ile uğraşmam, ne yaparsan yap!” der. O zalim düşmanına hiddet değil belki acıyor, şefkat ediyor, keşke kurtulsa idi diyerek ıslahına çalışır.

Sâniyen:

{ وَيُؤ۟مِن۟ بِاللّٰهِ فَقَدِ اس۟تَم۟سَكَ }{ بِال۟عُر۟وَةِ ال۟وُث۟قٰى }

Bu iki kudsî cümleler, kuvvetli münasebet-i maneviye ile beraber makam-ı cifrî ve ebcedî hesabıyla birincisi Risaletü’n-Nur’un ismine, ikincisi onun tahakkukuna ve tekemmülüne ve parlak fütuhatına manen ve cifren tam tamına tetabukları bir emaredir ki Risaletü’n-Nur bu asırda, bu tarihte bir “urvetü’l-vüska”dır. Yani çok muhkem, kopmaz bir zincir ve bir “hablullah”tır. Ona elini atan yapışan necat bulur, diye mana-yı remziyle haber verir.

Sâlisen: اَللّٰهُ وَلِىُّ الَّذٖينَ اٰمَنُوا cümlesi hem mana hem cifir ile Risaletü’n-Nur’a bir remzi var. Şöyle ki: …

Hâşiye: Bu nüktenin bâki kısmı şimdilik yazdırılmadığının sebebi, bir derece dünyaya, siyasete temasıdır. Biz de bakmaktan memnûuz. Evet اِنَّ ال۟اِن۟سَانَ لَيَط۟غٰى bu tağuta bakar ve baktırır.

Said Nursî

Risale-i Nur kahramanı Hüsrev’in “Meyve’nin On Birinci Mesele’si” münasebetiyle yazdığı mektubun bir parçasıdır.

بِاس۟مِهٖ سُب۟حَانَهُ وَ اِن۟ مِن۟ شَى۟ءٍ اِلَّا يُسَبِّحُ بِحَم۟دِهٖ

اَلسَّلَامُ عَلَي۟كُم۟ وَ رَح۟مَةُ اللّٰهِ وَ بَرَكَاتُهُ

Çok mübarek, çok kıymettar, çok sevgili üstadımız efendimiz!

Millet ve memleket için çok büyük güzellikleri ihtiva eden “Meyve” dokuz meselesiyle dehşetli bir zamanda, müthiş âsiler içinde, en büyük düşmanlar arasında, hayret-feza bir surette şakirdlerine necat vermeye vesile olmakla kalmamış, Onuncu ve On Birinci Meseleleri ile hususuyla Nur’un şakirdlerini hakikat yollarında alkışlamış. Ve gidecekleri hakiki mekânları olan kabirdeki ahvallerinden ve herkesi titreten ve bilhassa ehl-i gaflet için çok korkunç, çok elemli, çok acıklı bir menzil olan toprak altında göreceği ve konuşacağı melâikelerle konuşmayı ve refakati sevdirerek bu mekâna daha çok ünsiyet izhar etmekle bu korkulu ilk menzil hakkındaki fevka’l-had korkularımızı ta’dil etmiş, nefes aldırmış. Hususuyla o âlemin nurani hayatını benim gibi göremeyenlerin ellerinde şuâatı, yüz binlerle senelik mesafelere uzanan bir elektrik lambası hükmüne geçmiş. Hem de daima koklanılacak numunelik bir çiçek bahçesi olmuştur.

Evet, biz sevgili üstadımıza arz ediyoruz ki her gün dersini hocasına okuyan bir talebe gibi Nur’dan aldığımız feyizlerimizi, her vakit için sevgili üstadımıza arz edelim. Fakat sevgili üstadımız şimdilik konuşmalarını tatil buyurdular.

Ey aziz üstadım! Risale-i Nur’un hakikati ve Meyve’nin güzelliği ve çiçeğinin feyzi, beni minnettarane bir parça memleketim namına konuşturmuş ve benim gibi konuşan çok kalplere hayat vermiş. Şimdi muhitimizde Risale-i Nur’a karşı atılan adımlar ve uzatılan eller, Meyve’nin On Birinci çiçeği ile daha çok metanet kesbetmiş, inkişaf etmiş, faaliyete başlamıştır.

Çok hakir talebeniz

Hüsrev

Isparta’daki umum Risale-i Nur talebeleri namına ramazan tebriği münasebetiyle yazılmış ve on üç fıkra ile ta’dil edilmiş bir mektuptur.

بِاس۟مِهٖ سُب۟حَانَهُ وَ اِن۟ مِن۟ شَى۟ءٍ اِلَّا يُسَبِّحُ بِحَم۟دِهٖ

Ey âlem-i İslâm’ın dünya ve âhirette selâmeti için Kur’an’ın feyziyle ve Risale-i Nur’un hakikatiyle ve sadık şakirdlerin himmetiyle mübarek gözlerinden yaş yerine kan akıtan;

Ve ey fitne-i âhir zamanın şu dağdağalı ve fırtınalı zamanında Hazret-i Eyyüb aleyhisselâmdan ziyade hastalıklara, dertlere giriftar olan;

Ve Kur’an’ın nuruyla ve Risale-i Nur’un bürhanlarıyla ve şakirdlerin gayretiyle âlem-i İslâm’ın maddî ve manevî hastalıklarını Hekîm-i Lokman gibi tedaviye çalışan;

Ve ey mübarek ellerinde mevcud olan Nur parçalarının hak ve hakikat olduğunu Kur’an’ın otuz üç âyetiyle ve keramet-i Aleviye ve Gavsiye ile ispat eden;

Ve ey kendisi hasta ve ihtiyar ve zayıf ve gayet acınacak bir halde olduğuna göre herkesten ziyade âlem-i İslâm’a can feda eder derecesinde acıyarak kendine fenalık etmek isteyenlere Kur’an’ın hakikatiyle ve Risale-i Nur’un hüccetleriyle, Nur talebelerinin sadakatleriyle hayırlı dualar ve iyilik etmek ile karşılayan;

Ve yazdığı mühim eserlerinden Âyetü’l-Kübra’nın tabıyla kendi zatına ve talebelerine gelen musibette hapishanelere düşen;

Ve o zindanları Kur’an’ın irşadıyla ve Risale-i Nur’un dersiyle ve şakirdlerin iştiyakı ile bir medrese-i Yusufiyeye çeviren ve bir dershane yapan;

Ve içimizde bulunan cahil olanların hepsini Kur’an’ı o dershanede hatmettirerek çıkaran;

Ve o musibette Kur’an’ın kuvve-i kudsiyesiyle ve Risale-i Nur’un tesellisiyle ve kardeşlerin tahammülleriyle ihtiyar ve zayıf olduğu halde bütün ağırlıklarımızı ve yüklerimizi üzerine alan;

Ve yazdığı Meyve ve Müdafaaname risaleleriyle Kur’an-ı Mu’cizü’l-Beyan’ın i’cazıyla ve Risale-i Nur’un kuvvetli bürhanlarıyla ve şakirdlerin ihlası ile izn-i İlahî ile o zindan kapılarını açtırıp beraet kazandıran;

Ve o günde bize ve âlem-i İslâm’a bayram yaptıran;

Ve hakikaten Risale-i Nurları “Nurun alâ nur” olduğunu ispat ederek kıyamete kadar serbest okunup ve yazılmasına hak kazandıran;

Ve âlem-i İslâm’ın Kur’an-ı Azîmüşşan’ın gıda-i kudsîsiyle ve Nur’un uhrevî taamıyla ve şakirdlerinin iştihasıyla ekmek, su ve hava gibi bu Nurlara pek çok ihtiyacı olduğunu ve bu Nurları okuyup yazanlardan binler kişi imanla kabre girdiğini ispat eden;

Ve kendisine mensup talebelerini hiçbir yerde mağlup ve mahcup etmeyen;

Ve elyevm Kur’an’ın semavî dersleriyle ve Risale-i Nur’un esasatıyla ve şakirdlerinin zekâvetleriyle ve Meyve’nin Onuncu ve On Birinci Mesele ve çiçekleriyle firak ateşiyle gece gündüz yanan kalplerimizi âb-ı hayat ve şarab-ı kevser gibi o mübarek “Mesele” ve “Çiçekler” ile kalplerimizin ateşini söndürüp sürur ve feraha sevk eden;

Ve ey âlemin (Kur’an-ı Azîmüşşan’ın kat’î vaadiyle ve tehdidi ile ve Risale-i Nur’un keşf-i kat’îsiyle ve merhum şakirdlerinin müşahedesiyle ve onlardaki keşfe’l-kubur sahiplerinin görmesiyle) en çok korktuğu ölümü ehl-i iman için idam-ı ebedîden kurtarıp bir terhis tezkeresine çeviren;

Ve âlem-i Nur’a gitmek için güzel bir yolculuk olduğunu ispat eden;

Ve kâfir ve münafıklar için idam-ı ebedî olduğunu bildiren;

Kur’an-ı Mu’cizü’l-Beyan’ın, bin mu’cizat-ı Ahmediye aleyhissalâtü vesselâm ve kırk vech-i i’cazının tasdiki altında ihbarat-ı kat’iyesiyle, ondan çıkan Risale-i Nur’un en muannid düşmanlarını mağlup eden hüccetleriyle ve Nur şakirdlerinin çok emarelerin ve tecrübelerin ve kanaatlerinin teslimi ile o korkunç, karanlık, soğuk ve dar kabri, ehl-i iman için cennet çukurundan bir çukur ve cennet bahçesinin bir kapısı olduğunu ispat eden;

Ve kâfir ve münafık zındıklar için cehennem çukurundan yılan ve akreplerle dolu bir çukur olduğunu ispat eden ve oraya gelecek olan Münker Nekir isminde melâikeleri ehl-i hak ve hakikat yolunda gidenler için birer munis arkadaş yapan;

Ve Risale-i Nur’un şakirdlerini talebe-i ulûm sınıfına dâhil edip Münker Nekir suallerine Risale-i Nur ile cevap verdiklerini merhum kahraman şehit Hâfız Ali’nin vefatıyla keşfeden;

Ve hayatta bulunanlarımızın da yine Risale-i Nur’la cevap vermemizi rahmet-i İlahiyeden dua ve niyaz eden;

Ve Hazret-i Kur’an’ı, Kur’an-ı Azîmüşşan’ın kırk tabakadan her tabakaya göre bir nevi i’caz-ı manevîsini göstermesiyle ve umum kâinata bakan kelâm-ı ezelî olmasıyla ve tefsiri olan Risale-i Nur’un Mu’cizat-ı Kur’aniye ve Rumuzat-ı Semaniye risaleleriyle ve Risale-i Nur Gül Fabrikasının serkâtibi gibi kahraman kardeşlerin ve şakirdlerin fevkalâde gayretleriyle asr-ı saadetten beri böyle hârika bir surette mu’cizeli olarak yazılmasına hiç kimse kādir olmadığı halde Risale-i Nur’un kahraman bir kâtibi olan Hüsrev’e “Yaz!” emir buyurulmasıyla, Levh-i Mahfuz’daki yazılan Kur’an gibi yazılması ve Kur’an-ı Azîmüşşan’ın hak kelâmullah olduğunu ve bütün semavî kitapların en büyüğü ve en efdali ve bir Fatiha içinde binler Fatiha ve bir İhlas içinde binler İhlas ve hurufatının birden on ve yüz ve bin ve binler sevap ve hasene verdiklerini hiç görülmedik ve işitilmedik pek güzel ve hârika bir surette tarif ve ispat eden;

Ve Kur’an-ı Mu’cizü’l-Beyan’ın bin üç yüz seneden beri i’cazını göstermesiyle ve muarızlarını durdurmasıyla ve Nur’un gözlere gösterir derecede zâhir delilleri ile ve Nur şakirdlerinin elmas kalemleriyle bu zamana kadar misli görülmedik Risale-i Nur’un dünyaya ferman okuyan ve en mütemerrid ve muannidleri susturan Yirmi Beşinci Söz ve zeylleri kırk vecihle i’caz-ı Kur’anî olduğunu ispat eden;

Ve ey Hazret-i Peygamber aleyhissalâtü vesselâmın hak peygamber olduğuna ve umum yüz yirmi dört bin peygamberlerin efdali ve seyyidi olduğuna dair binler mu’cizelerini “Mu’cizat-ı Ahmediye” (asm) namındaki Risale-i Nur’u ile güzel bir surette ispat eden ve Kur’an-ı Azîmüşşan’ın Resul-i Ekrem aleyhissalâtü vesselâmın rahmeten li’l-âlemîn olduğunu kâinatta ilan etmesiyle ve Nur’un baştan nihayete kadar onun rahmeten li’l-âlemîn olduğunu bürhanlarla ispat etmesiyle ve o resulün ef’al ve ahvali, kâinatta numune-i iktida olacak en sağlam, en güzel rehber olduğunu hattâ körlere de göstermesiyle ve Anadolu ve hususi memleketlerde Nur’un intişarı zamanında belaların ref’i ve susturulmasıyla musibetlerin gelmesi şehadetiyle ve Nur şakirdlerinin gayet ağır müşkülatlar içinde kemal-i metanetle hizmet ve irtibatlarıyla o zatın (asm) sünnet-i seniyesine ittiba etmek, ne kadar kârlı olduğunu ve bir sünnete bu zamanda ittibada yüz şehidin ecrini kazandığını bildiren;

Ve sadaka, kaza ve belayı nasıl def’ediyorsa Risale-i Nur’un da Anadolu’ya gelecek kazayı, belayı, yirmi senedir def’ettiğini aynelyakîn ispat eden üstad-ı ekremimiz efendimiz hazretleri!

Şimdi şu Risale-i Nur’un beraeti, başta siz sevgili üstadımızı, sonra biz âciz, kusurlu talebelerinizi, sonra âlem-i İslâm’ı sürura sevk ederek ikinci büyük bir bayram yaptırdığından siz mübarek üstadımızın bu büyük bayram-ı şerifinizi tebrik ile ve yine üçüncü bayram olan ramazan-ı şerifinizi ve Leyle-i Kadrinizi tebrik, emsal-i kesîresiyle müşerref olmaklığımızı niyaz ve biz kusurluların kusurlarımızın affını rica ederek umumen selâm ile mübarek ellerinizden öper ve dualarınızı temenni ederiz, efendimiz hazretleri.

Isparta ve havalisinde bulunan Nur talebeleri

Haddimden yüz derece ziyade olan bu mektup muhteviyatını tevazu ile reddetmek bir küfran-ı nimet ve umum şakirdlerin hüsn-ü zanlarına karşı bir ihanet olması ve aynen kabul etmek bir gurur, bir enaniyet ve benlik bulunması cihetiyle, umum namına Risale-i Nur kâtibinin yazdığı bu uzun mektubu –on üç fıkraları ilâve edip– hem bir şükr-ü manevî hem gururdan hem küfran-ı nimetten kurtulmak için size bir suretini gönderiyorum ki Meyve’nin On Birinci Mesele’sinin âhirinde “Risale-i Nur’un Isparta ve civarı talebelerinin bir mektubudur” diye ilhak edilsin.

Ben bu mektubu, bu tadilat ile yazdığımız halde iki defa bir güvercin yanımızdaki pencereye geldi. İçeriye girecekti, Ceylan’ın başını gördü, girmedi. Birkaç dakika sonra başkası aynen geldi. Yine yazanı gördü, girmedi. Ben dedim: Herhalde evvelki serçe ve kuddüs kuşu gibi müjdecilerdir. Veyahut bu mektup gibi müteaddid mektupları yazdığımızdan, mübarek mektubun ta’dili ile mübarekiyetini tebrik için gelmişler, kanaatimiz geldi.

Said Nursî

---

Dokuzuncu Şuâ ⇐ | Şualar | ⇒ On İkinci Şuâ

---