Yedinci Şuâ/hu: Revizyonlar arasındaki fark
("És ahogy a bizonyítékok a Dicsőség Urának létezésére mutatnak, ugyanúgy a legnyilvánvalóbb módon jelzik az élet létezését és valóságát, és a Lényeg elevenségét és állandóságát. Mert a Tudás az Élet jele, a Hallás az Élet jele, a Látás csak az élők sajátja, és Akarat csak ott van, ahol Élet is. A Céltudatos Erő csak élőlényekben található meg, a Beszéd pedig csak azok sajátja, akik Tudással és Élettel r..." içeriğiyle yeni sayfa oluşturdu) |
Değişiklik özeti yok |
||
(Aynı kullanıcının aradaki bir diğer değişikliği gösterilmiyor) | |||
682. satır: | 682. satır: | ||
Rövid összefoglalójaként annak, amit utazónk a világmindenségtől tanult a hitről, azt mondhatjuk az Első Állomás Tizennyolcadik Lépcsőjén: | Rövid összefoglalójaként annak, amit utazónk a világmindenségtől tanult a hitről, azt mondhatjuk az Első Állomás Tizennyolcadik Lépcsőjén: | ||
„Nincs más isten, csak Allah, A Szükségszerűen Létező, Akihez még csak hasonló sem létezhet, Akinek minden dolog alárendelt, az Egyetlen, az Egyedülálló, akinek szükségszerű létezését és egységét bizonyítja a világmindenség hatalmas könyve, amely a Hatalmas Korán megtestesülése, a díszes és rendezett hely, a ragyogó és jól szervezett város, szúráival, ájáival, betűivel, fejezeteivel, részeivel, oldalaival és soraival, amelyek összhangban vannak egymással és alapjaikkal, a fajokkal, a részekkel, a lakóival és mindennel, ami ide érkezik és innen távozik, a teremtettség mindent átfogó igazságának tanúságtételével, minden tudós és teológus egyetértésével, a bizonyossággal, amit formájának és tartalmának változása jelent, a bölcsességgel és szabályossággal, betűinek és szavainak kiegyensúlyozott és fegyelmezett megújulásával, és az együttműködés, kölcsönös segítség, gondoskodás, egyensúly és megőrzés hatalmas igazságának tanúságtételével, amely minden teremtmény között megfigyelhető, tanúsító és világos látomással.” | |||
Ekkorra a tudásra szomjazó utazó, aki a Világmindenség Teremtőjét kereste, a tizennyolc lépcsőfokon keresztül közvetett módon szerzett ismereteket a Teremtőről, és közeledett már ahhoz az állomáshoz, ahol az Igazság Trónja elé történő felemelkedés végén közvetlenül szólhat Allahhoz. Azt mondta ekkor saját lelkének: | Ekkorra a tudásra szomjazó utazó, aki a Világmindenség Teremtőjét kereste, a tizennyolc lépcsőfokon keresztül közvetett módon szerzett ismereteket a Teremtőről, és közeledett már ahhoz az állomáshoz, ahol az Igazság Trónja elé történő felemelkedés végén közvetlenül szólhat Allahhoz. Azt mondta ekkor saját lelkének: | ||
„A Korán nemes Megnyitó Szúrájában, az áják, amelyek a legelsőtől az iyyaka (egyedül Te) szóig tartanak, olyanok, mint egy közvetve mondott dicséret és magasztalás. De az iyyaka szó azt jelzi, hogy ekkor Allah elé jutottunk és közvetlenül Hozzá szólunk. Hagyjunk hát fel a közvetett kereséssel, és kérdezzük meg a keresés tárgyát a keresés tárgyáról. Mert a Napról, amely mindent megmutat, a Napot kell kérdezni, mert a mindent mutató saját magát még tisztábban képes mutatni. Ahogy a Napot sugarai által érzékeljük és ismerjük meg, ugyanúgy fáradozhatunk azon is, hogy Teremtőnket, képességeinknek megfelelően, legszebb nevein és szentséges tulajdonságain keresztül ismerjük meg.” | |||
Innen indulunk hát ki, a lehető legrövidebben és legtömörebben, a célhoz vezető számtalan út közül kettőn, a két út számtalan lehetséges szintje közül kettőn, és a két szint számtalan igazságai közül kettőt fogunk megvizsgálni. | Innen indulunk hát ki, a lehető legrövidebben és legtömörebben, a célhoz vezető számtalan út közül kettőn, a két út számtalan lehetséges szintje közül kettőn, és a két szint számtalan igazságai közül kettőt fogunk megvizsgálni. | ||
724. satır: | 724. satır: | ||
'''A MÁSODIK IGAZSÁG:''' Az Isteni párbeszéd, amely a Beszéd tulajdonságából származik. | '''A MÁSODIK IGAZSÁG:''' Az Isteni párbeszéd, amely a Beszéd tulajdonságából származik. | ||
< | „Még ha a tenger tintává válnék is Teremtőm szavai számára…”(<ref>Korán, 18:109</ref>) | ||
</ | |||
Ennek az ájának a belső értelme szerint az Isteni párbeszéd végtelen. Egy élőlény létezését legjobban beszéde bizonyítja. Ez az igazság tehát végtelen tanúbizonyságot jelent az Idők Előtt Létező Beszélő létezésére és Egységére. | |||
< | Ennek az igazságnak két alapos bizonyítéka a kinyilatkoztatás és az ihlet, amelyeket már a Tizennegyedik és Tizenötödik Lépcsőkben említettünk, további bizonyíték található a Szent és Mennyei Könyvekben, amint azt a Tizedik Lépcsőben említettük, és fényes és tökéletes bizonyítéka még a Hatalmas Korán, amint azt a Tizenhetedik Lépcsőben megbeszéltük – ezért az olvasót az említett Lépcsőkhöz tanácsoljuk, ahol ennek az igazságnak a magyarázatát és bizonyítását olvashatja. Nekünk és az utazónak, aki nem volt képes ennél a pontnál tovább haladni, elegendő mindaz a fény és misztérium, amit ez a nemes ája tartalmaz, csodálatosan mutatva be ezt az igazságot, és saját bizonyítékát adva az eddigiekhez: | ||
„Allah a tanú rá, hogy nincs más isten, csak Ő, és tanúk rá az angyalok és a tudás birtokosai, az igazságban állhatatosak, nincs isten más, csak Ő, a Hatalmas, a Bölcs!”(<ref>Korán, 3:18</ref>) | |||
Annak összefoglalásaként, amit utazónk ezen a Szent Állomáson tanult, azt mondhatjuk az Első Állomás Tizenkilencedik Lépcsőjén: | |||
Nincs más isten, csak Allah, a Szükségszerűen Létező, az Egyetlen, a Páratlan, a Legszebb Nevek Birtokosa, a Legmagasztosabb Tulajdonságok Birtokosa, Akié a Leghatalmasabb Példa. Szükségszerű létezésének és Egységének bizonyítéka a szükségszerűen létező Lényeg, minden szent és mindent átfogó tulajdonságával és Szépséges Neveivel, amelyek az Ő uralkodói tulajdonságainak és cselekedeteinek megfelelően nyilvánulnak meg. Az isteni önkinyilatkoztatás hatalmas igazságának tanúságtételével, az uralkodói tevékenység folytonos megnyilvánulásában, az akaratlagos és bölcs létrehozás, teremtés és alkotás, és a céltudatos és kegyelmes meghatározás, alakítás és szabályozás tettein keresztül, a megőrzés, rendezés, alkalmazás és gondoskodás által, teljes rendben és egyensúlyban, valamint az ája igazságának mindent átfogó és hatalmas voltával Allah azt tanúsítja, hogy nincsen más isten, csak Ő, és tanúk erre az angyalok, és a bölcsesség birtokosai, az igazságban állhatatosak, nincsen más Isten, csak Ő, a Hatalmas, a Bölcs! | |||
11.26, 20 Eylül 2024 itibarı ile sayfanın şu anki hâli
A Legnagyobb Jel
Mühim bir ihtar ve bir ifade-i meram
Bu ehemmiyetli risalenin herkes her bir meselesini anlamaz. Fakat hissesiz de kalmaz. Büyük bir bahçeye giren bir kimsenin, o bahçenin bütün meyvelerine elleri yetişmez. Fakat eline girdiği miktar yeter. O bahçe yalnız onun için değil belki elleri uzun olanların hisseleri de var.
Bu risalenin fehmini işkâl eden beş sebep var:
Birincisi: Ben kendi müşahedatımı kendi fehmime göre ve kendim için yazdım. Sair kitaplar gibi başkalarının fehmine ve telakkisine göre yazmadım.
İkincisi: İsm-i a’zam cilvesiyle tevhid-i hakiki a’zamî bir surette yazıldığından, meseleleri hem gayet geniş hem gayet derin ve bazen çok uzun olduğundan herkes birden ihata edemez.
Üçüncüsü: Her bir mesele büyük ve uzun bir hakikat olması sebebiyle, hakikati parçalamamak için bazen bir sahife veya bir yaprak bir tek cümle olur. Bir tek delil hükmünde çok mukaddimat bulunur.
Dördüncüsü: Ekser meselelerinin her birisinin pek çok delilleri ve hüccetleri bulunduğundan bazen on, bazen yirmi delili bir tek bürhan yapmak cihetiyle mesele uzunlaşır; kısa fehimler kavramaz.
Beşincisi: Ben ramazanın feyziyle bu risalenin nurlarına mazhar olmaklığımla beraber, birkaç cihette halim perişan ve birkaç hastalıkla vücudum sarsıldığı bir zamanda acele yazılıp birinci müsvedde ile iktifa edildi. Hem yazdığım vakit, irade ve ihtiyarım ile olmadığını hissettiğimden, kendi fikrimle tanzim veya ıslah etmeyi muvafık görmediğim için bir parça fehmi işkâl edecek bir vaziyet aldı. Hem Arabî fıkralar içine çok girdi. Hattâ Birinci Makam baştan başa Arabî olduğundan içinden çıkarıldı, müstakil yazıldı.
Medar-ı kusur ve işkâl olan bu beş sebeple beraber, bu risalenin öyle bir ehemmiyeti var ki İmam-ı Ali (ra) keramat-ı gaybiyesinde bu risaleye “Âyet-i Kübra” ve “Asâ-yı Musa” namlarını vermiş. Risale-i Nur’un risaleleri içinde buna hususi bakıp nazar-ı dikkati celbetmiş. (*[1])
“El-Âyetü’l-Kübra”nın bir hakiki tefsiri olan bu Âyetü’l-Kübra Risalesi, Hazret-i İmam’ın (ra) tabirince “Asâ-yı Musa” namında “Yedinci Şuâ” kitabıdır.
Bu “Yedinci Şuâ” bir mukaddime ve iki makamdır. Mukaddimesi dört mesele-i mühimmeyi, Birinci Makamı Âyet-i Kübra’nın tefsirinden Arabî kısmını, İkinci Makamı onun bürhanlarını ve tercümesini ve mealini beyan ederler.
Bu gelen mukaddime lüzumundan fazla izah edilmekle beraber, bir derece uzun olması ihtiyarsız olmuştur. Demek, ihtiyaç var ki öyle yazdırıldı. Belki de bir kısım insanlar bu uzunu kısa görürler.
Said Nursî
MUKADDİME
بِسْمِ اللّٰهِ الرَّحْمٰنِ الرَّحِيمِ
وَمَا خَلَق۟تُ ال۟جِنَّ وَال۟اِن۟سَ اِلَّا لِيَع۟بُدُونِ
Bu âyet-i uzmanın sırrıyla, insanın bu dünyaya gönderilmesinin hikmeti ve gayesi; Hâlık-ı kâinat’ı tanımak ve ona iman edip ibadet etmektir. Ve o insanın vazife-i fıtratı ve farîza-i zimmeti, marifetullah ve iman-ı billahtır ve iz’an ve yakîn ile vücudunu ve vahdetini tasdik etmektir.
Evet, fıtraten daimî bir hayat ve ebedî yaşamak isteyen ve hadsiz emelleri ve nihayetsiz elemleri bulunan bîçare insana, elbette o hayat-ı ebediyenin üssü’l-esası ve anahtarı olan iman-ı billah ve marifetullah ve vesilelerinden başka olan şeyler ve kemalâtlar, o insana nisbeten aşağıdır. Belki çoğunun kıymetleri yoktur.
Risale-i Nur’da bu hakikat kuvvetli bürhanlarla ispat edildiğinden, bu hakikati Risale-i Nur’a havale ederek yalnız o yakîn-i imanîyi bu asırda sarsan ve tereddüt veren iki vartayı dört mesele içinde beyan ederiz.
Birinci vartadan çare-i necat
İki meseledir:
Birinci Mesele: Otuz Birinci Mektup’un On Üçüncü Lem’a’sında tafsilen ispat edildiği gibi umumî meselelerde ispata karşı nefyin kıymeti yoktur ve kuvveti pek azdır.
Mesela, ramazan-ı şerifin başında hilâli görmek hususunda, iki âmî şahit hilâli ispat etseler ve binlerle eşraf ve âlimler “Görmedik.” deyip nefyetseler onların nefiyleri kıymetsiz ve kuvvetsizdir. Çünkü ispatta birbirine kuvvet verir, birbirine tesanüd ve icma var. Nefiyde ise bir olsa bin olsa farkları yoktur; herkes kendi başına kalır, infiradî olur.
Çünkü ispat eden harice bakar ve nefsü’l-emre göre hükmeder. Mesela, misalimizde olduğu gibi biri dese: “Gökte ay vardır.” Diğer arkadaşı parmağını oraya basar, ikisi birleşip kuvvetleşirler.
Nefiy ve inkârda ise nefsü’l-emre bakmaz ve bakamaz. Çünkü “Hususi olmayan ve has bir yere bakmayan bir nefiy ispat edilmez.” meşhur bir düsturdur. Mesela, bir şeyi dünyada var diye ben ispat etsem, sen de “Dünyada yok.” desen; benim bir işaretimle kolayca ispat edilebilen o şeyin sen nefyini yani ademini ispat etmek için bütün dünyayı aramak ve taramak ve göstermek, belki geçmiş zamanların her tarafını dahi görmek lâzım geliyor. Sonra “Yoktur, vuku bulmamıştır.” diyebilirsin.
Madem nefiy ve inkâr edenler nefsü’l-emre bakmazlar, belki kendi nefislerine ve akıllarına ve gözlerine bakıp hükmediyorlar. Elbette birbirine kuvvet veremezler ve zahîr olmazlar. Çünkü görmeye ve bilmeye mani olan perdeler, sebepler ayrı ayrıdırlar. Herkes “Ben görmüyorum, benim yanımda ve itikadımda yoktur.” diyebilir. Yoksa “Vakide yoktur.” diyemez. Eğer dese hususan umum kâinata bakan iman meselelerinde dünya kadar büyük bir yalan olur ki doğru diyemez ve doğrultulmaz.
Elhasıl, ispatta netice birdir, vâhiddir, tesanüd olur. Nefiyde ise bir değildir, müteaddiddir. Ya “yanımda ve nazarımda” veya “itikadımda” gibi kayıtların herkese göre taaddüdü ile neticeler dahi taaddüd eder, daha tesanüd olmaz.
İşte bu hakikat noktasında imana karşı gelen kâfirlerin ve münkirlerin kesretinin ve zâhiren çokluğunun kıymeti yoktur. Ve mü’minin yakînine ve imanına hiç tereddüt vermemek lâzım iken bu asırda Avrupa feylesoflarının nefiy ve inkârları, bir kısım bedbaht meftunlarına tereddüt verip yakînlerini izale ve saadet-i ebediyelerini mahvetmiş. Ve insandan her günde otuz bin adama isabet eden ölümü, mevt ve eceli bir terhis manasından çıkarıp idam-ı ebedî suretine çevirmiş. Kapısı kapanmayan kabir, daima idamını o münkire ihtar etmekle, lezzetli hayatını elîm elemlerle zehirliyor. İşte, iman ne kadar büyük bir nimet ve hayatın hayatı olduğunu anla!
İkinci Mesele: Bir fennin veya bir sanatın medar-ı münakaşa olmuş bir meselesinde, o fennin ve o sanatın haricindeki adamlar ne kadar büyük ve âlim ve sanatkâr da olsalar sözleri onda geçmez, hükümleri hüccet olmaz; o fennin icma-ı ulemasına dâhil sayılmazlar.
Mesela büyük bir mühendisin, bir hastalığın keşfinde ve tedavisinde bir küçük tabip kadar hükmü geçmez. Ve bilhassa maddiyatta çok tevaggul eden ve gittikçe maneviyattan tebâud eden ve nura karşı gabileşen ve kabalaşan ve aklı gözüne inen en büyük bir feylesofun münkirane sözü, maneviyatta nazara alınmaz ve kıymetsizdir.
Acaba yerde iken arş-ı a’zamı temaşa eden, hârika bir deha-yı kudsî sahibi olan ve doksan sene maneviyatta terakki edip çalışan ve hakaik-i imaniyeyi ilmelyakîn, aynelyakîn hattâ hakkalyakîn suretinde keşfeden Şeyh-i Geylanî (ks) gibi yüz binler ehl-i hakikatin ittifak ettikleri tevhidî ve kudsî ve manevî meselelerde, maddiyatın en dağınık ve kesretin en cüz’î teferruatına dalan ve sersemleşen ve boğulan feylesofların sözleri kaç para eder ve inkârları ve itirazları, gök gürültüsüne karşı sivrisineğin sesi gibi sönük olmaz mı?
Hakaik-i İslâmiyeye zıddiyet gösterip mübareze eden küfrün mahiyeti bir inkârdır, bir cehildir, bir nefiydir. Sureten ispat ve vücudî görülse de manası ademdir, nefiydir.
İman ise ilimdir, vücudîdir, ispattır, hükümdür. Her bir menfî meselesi dahi bir müsbet hakikatin unvanı ve perdesidir.
Eğer imana karşı mübareze eden ehl-i küfür, gayet müşkülat ile menfî itikadlarını kabul-ü adem ve tasdik-i adem suretinde ispat ve kabul etmeye çalışsalar o küfür, bir cihette yanlış bir ilim ve hata bir hüküm sayılabilir. Yoksa irtikâbı çok kolay olan yalnız adem-i kabul ve inkâr ve adem-i tasdik ise cehl-i mutlaktır, hükümsüzlüktür.
Elhasıl, itikad-ı küfriye iki kısımdır:
Birisi: Hakaik-i İslâmiyeye bakmıyor. Kendine mahsus yanlış bir tasdik ve bâtıl bir itikad ve hata bir kabuldür ve zalim bir hükümdür. Bu kısım bahsimizden hariçtir. O bize karışmaz, biz de ona karışmayız.
İkincisi: Hakaik-i imaniyeye karşı çıkar, muaraza eder. Bu dahi iki kısımdır:
Birisi: Adem-i kabuldür. Yalnız ispatı tasdik etmemektir. Bu ise bir cehildir, bir hükümsüzlüktür ve kolaydır. Bu da bahsimizden hariçtir.
İkincisi: Kabul-ü ademdir. Kalben, ademini tasdik etmektir. Bu kısım ise bir hükümdür, bir itikaddır, bir iltizamdır. Hem iltizamı için nefyini ispat etmeye mecburdur.
Nefiy dahi iki kısımdır:
Birisi: “Has bir mevkide ve hususi bir cihette yoktur.” der. Bu kısım ise ispat edilebilir. Bu kısım da bahsimizden hariçtir.
İkinci kısım ise: Dünyaya ve kâinata ve âhirete ve asırlara bakan imanî ve kudsî ve âmm ve muhit olan meseleleri nefiy ve inkâr etmektir. Bu nefiy ise –birinci meselede beyan ettiğimiz gibi– hiçbir cihetle ispat edilmez. Belki kâinatı ihata edecek ve âhireti görecek ve hadsiz zamanın her tarafını temaşa edecek bir nazar lâzımdır, tâ o gibi nefiyler ispat edilebilsin.
İkinci varta ve çare-i necat
Bu dahi iki meseledir:
Birincisi: Azamet ve kibriya ve nihayetsizlik noktasında, ya gaflete veya masiyete veya maddiyata dalmak sebebiyle darlaşan akıllar, azametli meseleleri ihata edemediklerinden bir gurur-u ilmî ile inkâra saparlar ve nefyederler. Evet, o manen sıkışmış ve kurumuş akıllarına ve bozulmuş ve maneviyatta ölmüş olan kalplerine, çok geniş ve derin ve ihatalı olan imanî meseleleri sığıştıramadıklarından, kendilerini küfre ve dalalete atarlar, boğulurlar.
Eğer dikkatle kendi küfürlerinin içyüzüne ve dalaletlerinin mahiyetine bakabilseler görecekler ki imanda bulunan makul ve lâyık ve lâzım olan azamete karşı, yüz derece muhal ve imkânsızlık ve imtina o küfrün altında ve içindedir.
Risale-i Nur yüzer mizan ve muvazenelerle, bu hakikati iki kere iki dört eder derecesinde kat’î ispat etmiş. Mesela, Cenab-ı Hakk’ın vücub-u vücudunu ve ezeliyetini ve ihatalı sıfatlarını azametleri için kabul edemeyen adam, ya hadsiz mevcudata, belki nihayetsiz zerrelere, o vücub-u vücudu ve ezeliyeti ve uluhiyet sıfatlarını vermekle küfrünü itikad edebilir. Veyahut ahmak sofestaîler gibi hem kendini hem kâinatın vücudunu inkâr ve nefyetmekle akıldan istifa etmelidir.
İşte bunun gibi bütün hakaik-i imaniye ve İslâmiye, kendilerinin şe’nleri ve muktezaları olan azamete istinad ederek, karşılarındaki küfrün dehşetli muhalatından ve vahşetli hurafatından ve zulmetli cehalatından kurtarıp kemal-i iz’an ve teslimiyetle selim kalplerde ve müstakim akıllarda yerleşirler.
Evet, ezan ve namaz gibi ekser şeair-i İslâmiyede kesretle اَللّٰهُ اَك۟بَرُ اَللّٰهُ اَك۟بَرُ اَللّٰهُ اَك۟بَرُ اَللّٰهُ اَك۟بَرُ azamet ve kibriyasını her vakit ilanı hem اَل۟عَظَمَةُ اِزَارٖى وَ ال۟كِب۟رِيَاءُ رِدَائٖى hadîs-i kudsînin fermanı hem “Cevşenü’l-Kebir” münâcatının seksen altıncı ukdesinde:
يَا مَن۟ لَا مُل۟كَ اِلَّا مُل۟كَهُ يَا مَن۟ لَا يُح۟صِى ال۟عِبَادُ ثَنَائَهُ
يَا مَن۟ لَا تَصِفُ ال۟خَـلَائِقُ جَلَالَهُ يَا مَن۟ لَا تَنَالُ ال۟اَو۟هَامُ كُن۟هَهُ
يَا مَن۟ لَا يُد۟رِكُ ال۟اَب۟صَارُ كَمَالَهُ يَا مَن۟ لَا يَب۟لُغُ ال۟اَف۟هَامُ صِفَاتَهُ
يَا مَن۟ لَا يَنَالُ ال۟اَف۟كَارُ كِب۟رِيَائَهُ يَا مَن۟ لَا يُح۟سِنُ ال۟اِن۟سَانُ نُعُوتَهُ
يَا مَن۟ لَا يَرُدُّ ال۟عِبَادُ قَضَائَهُ يَا مَن۟ ظَهَرَ فٖى كُلِّ شَى۟ءٍ اٰيَاتُهُ
سُب۟حَانَكَ يَا لَٓا اِلٰهَ اِلَّا اَن۟تَ ال۟اَمَانُ ال۟اَمَانُ نَجِّنَا مِنَ النَّارِ
diye olan gayet ârifane münâcat-ı Ahmediyenin (asm) beyanı gösteriyor ki azamet ve kibriya lüzumlu bir perdedir.
A Legnagyobb Jel
Kâinattan hâlıkını soran bir seyyahın müşahedatıdır.
„A hét ég és a föld és minden, ami bennük van, Őt magasztalja. És nincs semmi, ami ne az Ő dicsőségét magasztalná, de ti nem értitek a magasztalásukat. Bizony, Ő hosszú türelmű, Megbocsátó.”([2])
Mivel ez a nagy jelentőségű ája, sok más ájához hasonlóan, a Mennyeket említi először, � ezt az Allah egységét kinyilvánító csodálatos helyet, amelyre az emberek mindenkor ámulattal és örömmel tekintenek � amikor a világmindenség Teremtőjéről beszél, kezdjük mi is a mennyek említésével.
Minden utazó, aki elérkezik erre a világra, kinyitja szemét, és eltűnődik, hogy vajon ki a gazdája ennek a gyönyörű birodalomnak, amely olyan, mint a legvendégszeretőbb lakoma, a legeredetibb kiállítás, a leglenyűgözőbb iskola és kiképzőtábor, csodálatos pihenőhely, bölcs irányítás alatt. �Megkérdezi magától, hogy vajon ki a szerzője ennek a nagyszerű könyvnek, és ki az uralkodója ennek a gyönyörű birodalomnak. És akkor először a mennyek gyönyörű arca tekint rá, a ragyogó csillagokkal pettyezve, és azt mondja neki: „Nézz rám, és én majd elvezetlek ahhoz, amit keresel”.
Feltekint hát a mennyekre, és látja az Uralkodás megnyilvánulását, amely számtalan feladatot lát el a Mennyekben:
támaszték vagy oszlopok nélkül tartja fenn a mennyek boltozatát, és a több százezer mennyei testet, amelyek közül jó néhány ezerszer nehezebb, mint maga a föld, és hetvenszer gyorsabban forog, mint a kilőtt ágyúgolyó, harmóniában és sebesen mozgatja őket, anélkül, hogy összeütköznének, számtalan lámpással világít folyamatosan, anélkül, hogy olajat vagy bármi mást használna bennük, munkába állítja a Napot és a Holdat a megfelelő feladatukra anélkül, hogy ezek a hatalmas égitestek egy hajszálnyira is eltérnének pályájukról, rendezi a végtelen térben (amelynek nagyságát annyi számjeggyel sem lehetne leírni, amennyi körbeérné a Földet) minden létező ügyeit, minden időben, ugyanakkora erővel, ugyanolyan hatékonysággal, a legkisebb hiba nélkül. Az égitestek agresszív erejét alázatos engedelmességre készteti, megtisztítja és fényesíti a Mennyek arcát, eltávolítja ennek a hatalmas seregnek minden hulladékát és feleslegét, és az égitesteket fegyelmezett katonák módjára irányítja, és aztán, a Föld forgása közben, minden éjszaka és minden évben más arcát mutatja a Mennyeknek, mintha egy mozivásznon mindig új, igaz és gyönyörű jeleneteket láthatna a Teremtés közönsége.
És ebben az uralkodói tevékenységben van egy igazság, amelynek része a meghódoltatás, a vezetés, a fejlődés, a rendezés, a megtisztítás és a rendelés. Ez az igazság, amely hatalmas és átfogó, tanúsítja a Mennyek Teremtőjének szükségszerű létezését és egységét, és bizonyítja, hogy ez a létezés nyilvánvalóbb és szükségszerűbb, mint a Mennyek létezése. Ezért mondtuk azt az Első Állomás Első Lépcsőjén:
„Nincs más Isten, csak Allah, a Szükségszerűen Létező, Akinek Szükségszerű és Egyetlenként való Létezését bizonyítják a Mennyek és minden, ami bennük van, a meghódoltatás, a vezetés, a fejlődés, a rendezés, a megtisztítás és a rendelés igazságának hatalmassága és átfogósága, ez a hatalmas és tökéletes igazság.”
Aztán az a csodálatos gyülekezőhely, amelyet űr néven ismerünk, vagy a légkör a mennydörgés hangján szólítja meg az utazót, aki vendégként érkezett erre a világra: „Néz rám! Általam felfedezheted és megtalálhatod keresésed tárgyát, Azt, Aki ideküldött téged!”. Az utazó feltekint a légkör szomorú, de kedves arcára, és a félelmetes, de csodálatos mennydörgést hallgatva a következőket érti meg.
A felhők, amelyek az ég és a föld között lógnak, és a legbölcsebb és legkegyelmesebb módon öntözik meg a világ kertjét, ellátják a föld lakóit az élet vizével, szabályozzák a hőmérsékletet, és sietnek segíteni bárhol, ahol szükség van rájuk. Ilyen és hasonló feladatokon kívül a hatalmas felhők, amelyek képesek arra, hogy megtöltsék a mennyeket, időnként elrejtőznek, visszahúzódnak, és nyomukat sem látni, akárcsak egy fegyelmezett hadsereg, amely a kapott parancsok szerint jelenik meg vagy vonul vissza.
Aztán, amikor parancsot kapnak, a felhők egy órán, sőt, pár percen belül összegyűlnek, és esőt hullatnak a földre, megtöltik az eget, és várják a további parancsokat parancsnokuktól.
Majd az utazó rátekint a légkörben fújó szélre, és látja, hogy a levegőt bölcsen és nagylelkűen használják számos feladatra, mintha csak az öntudatlan levegő minden egyes élettelen atomja értelemmel bírna, hallaná a Mindenség Uralkodójának parancsait, és engedelmeskedne nekik, egyet sem hagyva figyelmen kívül, a megfelelő módon követve az Uralkodó hatalmát. Így biztosít levegőt minden teremtménynek, és eljuttatja minden élőlényhez a szükséges fényt, meleget vagy energiát, közvetíti a hangot, megtermékenyíti a növényeket.
Az utazó ránéz az esőre, és látja, hogy azokban a finom, fénylő, édes cseppekben a kegyelem rejtett kincse van, oly sok nagylelkű ajándék, mintha maga a kegyelem öltött volna testet, és áradna ki az Uralkodó kincstárából a cseppek formájában. Ezért nevezik az esőt kegyelemnek is.
Ez után az utazó látja a villámot és hallja a mennydörgést, és észreveszi, hogy ezek is csodálatos feladatokat látnak el.
Majd leveszi a szemét ezekről, saját elméjébe tekint, és azt mondja: „Az élettelen, tudattalan felhők, amelyek a kártolt gyapjúhoz hasonlatosak, természetesen nem tudnak rólunk. Amikor segítségünkre jönnek, nem azért teszik, mert sajnálnak minket, nem jelenhetnek meg és nem tűnhetnek el anélkül, hogy valaki parancsolna nekik. Egy rendkívül hatalmas és jóakaratú parancsnoknak engedelmeskednek. Egyszer nyom nélkül eltűnnek, aztán pedig hirtelen megjelennek, és elkezdik munkájukat. Egy tevékeny és magasztos, hatalmas és csodálatos uralkodó parancsára megtöltik, majd kiürítik az eget. Végtelen bölcsességgel ír az uralkodó az égre, majd letörli az írást, az eget az eltörlés és bizonyítás táblájává teszi, a találkozás és feltámadás ábrázolásává. Egy nagylelkű és kegyelmes fenntartó, egy szabályozó és ellenőrző uralkodó szelet támaszt, és esőterheket küld, hegynél is nehezebbeket, a szükségben lévők segítségére sietve. Olyan ez, mintha zokogna szánalmában, és könnyeitől mosolyognának a virágok, enyhülne a Nap forrósága, víz hullana a kertekre, megmosná és megtisztítaná a föld arcát”.
Ez a csodálkozó utazó azt mondja saját intellektusának: „Ez a több százezer bölcs, kegyelmes és átgondolt cselekedet, amely az élettelen, tudattalan, instabil, viharos, nyughatatlan és megfoghatatlan levegő fátyolából és külső megnyilvánulásából származik, nyilvánvalóan azt mutatja, hogy a szorgalmas szél, ez a fáradhatatlan szolga, sohasem saját magától cselekszik, hanem a Hatalmas és Mindentudó, Bölcs és Kegyelmes Uralkodó parancsára.
Olyan, mintha minden egyes részecske tudatában lenne minden egyes feladatnak, mint egy katona, aki hallja parancsnoka minden parancsát és engedelmeskedik. Segít minden élőlénynek, hogy lélegezhessen és életben maradjon, minden növénynek, hogy megtermékenyüljön és növekedjen, és megteremt minden feltételt, amely a fennmaradásukhoz szükséges. Irányítja a felhőket, lehetővé teszi a vitorlás hajók haladását, a hangok továbbítását, főként távíró, telefon vagy rádió segítségével, és betölt más szerepeket is.”
„Ezek a részecskék mindegyike két egyszerű elemből, hidrogénből és oxigénből épül fel, és mind hasonlít egymásra, és több százezer különböző formában létezik a föld különböző pontjain, arra következtetek hát, hogy a legnagyobb rendben állította őket munkába a bölcsesség keze.
Ahogy az ája megvilágítja:
„És a szelek és a felhők irányításában az egek és a föld között”
Az, Aki a szeleket irányítva számtalan uralkodói feladat elvégzésére használja őket, Aki a felhőket irányítva számtalan kegyes tettben használja fel őket, és Aki a levegőt ilyen formában megteremtette Az csak a Szükségszerű Létezés Birtokosa lehet, Akinek minden felett hatalma van, és Aki tud mindenről, a Világok Fenntartója, dicsőséggel és kegyelemmel teljes”. Ez hát az a következtetés, amelyre utazónk jutott.
Aztán látja az esőt, és látja, hogy annyi áldás van abban, amennyi az esőcseppek száma, és az Isteni megnyilvánulás és bölcsesség jelei olyan számosak, akár az atomok száma a cseppekben. És azok a gyengéd, édes és áldott cseppek olyan gyönyörűen és rendben vannak teremtve, kiváltképp a nyári esőben, olyan szabályosan és egyensúlyban hullanak, hogy még a hatalmas szélviharok, amelyek óriási tárgyakat döntenek le és törnek össze, sem képesek felborítani az eső egyensúlyát, és nem tudják úgy ütköztetni az esőcseppeket, hogy ártalmas víztömeggé egyesülve zúduljanak a földre. A vizet, amely két egyszerű elemből, hidrogénből és oxigénből épül fel, még százezer bölcs és jótékony feladatra és művészetre használja fel, főleg az élőlényeket segítve ezzel az élettelen és tudattalan elemmel. Az esőt, amely az Isteni Könyörület közvetlen megnyilvánulása, csak a Legkegyelmesebb láthatatlan kegyelmének kincsestára képes előállítani, és ennek áldását fogalmazza meg ez az ája:
„Ő Az, Aki esőt bocsát a földre, amikor az emberek már kétségbe estek, és így árasztja ki rájuk kegyelmét”([3]).
Az utazó aztán hallja a mennydörgést és látja a villámlást. Megérti, hogy olyan ez a két jelenség, mintha a következő áják anyagi megtestesülései lennének:
„A mennydörgés is az Ő dicséretét zengi”([4])
„Villámának fénye csaknem megvakítja őket”([5])
De a villám és a mennydörgés a közelgő eső hírnökei is, és így reménységet és jó hírt jelentenek a szükséget szenvedőknek.
Igen, a puszta levegőnek ez a csodálatos hangja, és amikor az ég megtelik a villámlás tüzével, amely megvilágítja a gyapjúhalmokhoz hasonló felhőket, és amikor azok esőtől vagy hótól terhesen kirobbannak ezek és az ehhez hasonló jelenségek olyanok, mintha valaki fejbe vágná a tudatlant, aki nem képes a földtől elszakítani tekintetét, és azt mondaná neki:
„Emeld fel a fejed, tekints a Hatalmas cselekedeteire, aki általuk kívánja nyilvánvalóvá tenni magát. Ahogy te sem vagy magadra hagyatva, ugyanúgy ezeknek a jelenségeknek is van gazdájuk és okuk. Mindegyik egy bizonyos feladatot lát el, és mindegyiket a Legbölcsebb Irányító irányítja”.
Az ámuló utazó aztán meghallja az igazság nyilvánvaló bizonyítékát, amely a szelek irányításából, az eső lebocsátásából és a légkör eseményeinek vezérléséből áll, és azt mondja: hiszek Allahban. Amit az Első Állomás Második Lépcsőjén kijelentettünk, az tökéletesen tükrözi az utazónak a légkörre vonatkozó megfigyeléseit:
„Nincs más Isten, csak Allah, a Szükségszerűen Létező, Akinek Szükségszerű és Egyetlenként való Létezését bizonyítja a légkör és minden, ami benne van, a meghódoltatás, a vezetés, a fejlődés, a rendezés, a megtisztítás és a rendelés igazságának hatalmassága és átfogósága, ez a hatalmas és tökéletes igazság.”
Aztán a föld szól a figyelmes utazóhoz, aki most már kezd hozzászokni elgondolkodtató utazásához:
„Miért vándorolsz a mennyeken keresztül, az űr és az egek magasában? Jöjj, és én megmutatom neked, amit keresel. Nézd meg cselekedeteimet, és olvasd a jeleimet!”
És az utazó néz, és látja a Földet, ahogy eksztatikus dervisként kétszeres mozgásban kering és forog, mozgásával kirajzolva a napok, évek és évszakok egymást követő mintáját. A legfenségesebb zászlóshajó ez, amely tömve van az élőlények fennmaradásához szükséges több százezerféle élelemmel és felszereléssel, tökéletes egyensúlyban lebeg az űr óceánjain.
És az utazó elolvassa a Föld könyvének lapjait, és látja, hogy minden fejezet ezer versben beszél a Föld Fenntartójáról. Mivel képtelen az összeset elolvasni, ezért ahhoz a fejezethez lapoz, amely a teremtésről és az élőlények tavaszi ébredéséről szól, és azt olvassa:
Több százezer különböző faj számtalan millió példánya származik egyazon anyagból, majd a legnagyobb kegyelemben nevelődnek fel. Aztán egyes magok szárnyakat kapnak, elrepülnek, és szétszóródnak a földön, és gondoskodásban nőnek fel. Számtalan különböző, ízletes eledel származik a száraz agyagból, a gyökerekből, a magokból és vízcseppekből, amik pedig alig különböznek egymástól. Minden tavasszal százezer fajta eledel és felszerelés jelenik meg, mintha csak egy láthatatlan kincstárból rakodnák ki őket, és a legnagyobb rendszerességgel osztódik el az élőlények között.
A gyermekek tejet kapnak, édes tejszivattyúkat édesanyjuk gondoskodó kebleinek formájában, és ez önmagában is olyan kegyelmet és bölcsességet tár fel, hogy azonnal láthatjuk a Kegyelmes és Irgalmas nagylelkűségét és kegyelmét.
Röviden: A tavasz élő lapjai százezer példát mutatnak a Felsőbb Rendelésre, és ennek az ájának a tökéletes megtestesülése:
„Nézd hát meg Allah kegyelmének jeleit: hogyan éleszti fel a földet halottaiból, mert bizony Ő az, aki életet ad a holtaknak, és Ő az, aki mindenek felett hatalmas.”
Ez a vers csodálatos módon fejezi ki a tavasz lapjainak jelentését a föld könyvében. És az utazó megérti ezáltal, hogy a föld könyvének minden lapja, méreteinek megfelelő arányban, egyetlen dolgot fejez ki:
„Nincs más Isten, csak Ő”.
Egyetlen lap számtalan nézőpontjának egyetlen értelmezése pedig számtalan lap és számtalan értelmezés van elegendő bizonyíték arra, hogy az Első Állomás Harmadik Lépcsőjén azt mondhassuk:
„Nincs más Isten, csak Allah, a Szükségszerűen Létező, Akinek Szükségszerű és Egyetlenként való Létezését bizonyítja a Föld és minden, ami rajta van, a meghódoltatás, a vezetés, a gondoskodás, megnyitás, a magok elosztása, a védelmezés, az élet adása minden élőlénynek, az általános és mindent átfogó kegyelem és jóakarat, ez a hatalmas és tökéletes igazság.”
És amikor a gondolkodó utazó elolvasta a kozmosz lapjait, hite, a boldogságnak ez a kulcsa, megerősödik, tudata, a spirituális fejlődés feltétele, növekszik, Allahba vetett hite, amely minden jó feltétele és forrása, magasabb fokra fejlődik, és mialatt az ég, az űr és a föld tökéletes és meggyőző tanításait hallgatja, felébred benne a vágy, hogy még többet tanuljon. És akkor meghallja, ahogy a hatalmas óceánok és folyók elragadtatva fohászkodnak Allahhoz, hallja, ahogy szomorú, de szép hangjukon százféleképpen mondják: „Nézz ránk, és olvasd a jeleinket!”. És rájuk pillantva, az utazó ezt látja:
A tengerek, amelyek folyamatosan áradnak, összeolvadnak és szétválnak, amelyek természetének legmélyén ott van a hódítás vágya, a földdel körülvéve és a Földdel együtt hihetetlenül gyorsan keringenek, egy év alatt huszonötezer évnek megfelelő mozgást végezve. És a tengerek mégsem csordulnak túl, nem öntik és árasztják el a környező szárazföldet. Mozognak és megnyugszanak, a Leghatalmasabb és Legfenségesebb Lény parancsainak és hatalmának engedelmeskedve.
Aztán a tengerek mélyére tekintve az utazó látja, hogy a tengerek nemcsak a legcsodálatosabb, szimmetrikus és díszes ékszereket rejtik, hanem különböző állatfajok ezreit, amelyeket Valaki fenntart és irányít, amelyek születnek és pusztulnak, olyan fegyelmezett módon, és mindössze a homokból és sós vízből származó tápanyagokat hasznosítva, hogy az egyértelműen bizonyítja a Hatalmas és Dicsőséges, Könyörületes és Csodálatos Lény létezését, amely életet ad nekik és fenntartja őket.
Az utazó aztán megnézi a folyókat, és látja, hogy az ajándékok, amelyeknek hordozói, a feladatok, amelyeket ellátnak, és a folytonos megújulásuk olyan bölcsesség és kegyelem megnyilvánulásai, amely kétségtelenné teszi, hogy minden folyó, patak, forrás és csatorna az Irgalmas, a Hatalom és Dicsőség Ura kincsestárából származik. Olyan különleges a folyóvizek megléte és eloszlása, hogy azt mondják: négy folyó ered a Paradicsomból. Vagyis a folyóvizek messze túlhaladnak minden racionális okot, és ehelyett a nem anyagi Paradicsom kincsestárából származnak, a láthatatlan és kimeríthetetlen, bőséges forrásból.
Például az áldott Nílus, amely Egyiptom sivár homokját édenkertté változtatja, a déli Hold�hegységből ered, és soha ki nem szárad, mintha csak egy kis tenger lenne. Ha a folyó által szállított vizet csak hat hónapon keresztül összegyűjtenénk és megfagyasztanánk, sokkal nagyobb hegy lenne belőle, mint a Hold�hegység. De a hegység vízgyűjtő területe, ahonnan a folyó vize származik, ennek még az egyhatodánál is jóval kisebb. Ami a folyó vizét pótló esőt illeti, az igencsak ritka és kevés azon a száraz vidéken, és a hőségtől szomjas homok hamar el is nyeli, az eső tehát képtelen lenne fenntartani a folyó vízhozamának egyensúlyát. Ezért alakult ki az a hagyomány, hogy az áldott Nílus a láthatatlan Paradicsomból ered. Ennek a hagyománynak mélyen gyökerező értelme és csodálatos igazsága van.
Az utazó eddig csak az óceánokban és a folyókban megnyilvánuló igazságok és bizonyítékok ezredrészét látta. A tengerek és óceánok, méretüknek megfelelő arányban, öntudatlanul is egyre azt hangoztatják: „Nincs más isten, csak Ő”, és kijelentésük tanújának hívnak minden teremtményt, amely bennük lakozik. Ezt látta hát az utazónk.
A tengerek és folyók tanúságtételét ismételve és megerősítve, azt mondhatjuk az Első Állomás Negyedik Lépcsőjén:
„Nincs más isten, csak Allah, A Szükségszerűen Létező, Akinek Szükségszerű és Egyetlenként való Létezését bizonyítják a folyók és tengerek, és minden, ami bennük van, a meghódoltatás, a vezetés, a fejlődés, a rendezés, a megtisztítás és a rendelés igazságának hatalmassága és átfogósága, ez a hatalmas és tökéletes igazság.”
Szellemi vándorútja során ekkor a hegyek és a síkságok szólítják meg az utazót. „Olvasd hát el a mi lapjainkat is” mondják neki.
És az utazó látja a hegyek szerepét, és olyan nagyságra és bölcsességre vall ez, amely mellett saját intelligenciája teljesen eltörpül. A hegyek Teremtőjük parancsára kiemelkednek a földből, ezzel levezetve a föld mélyének dühét, haragját és tombolását. Ahogy a hegyek felfelé törnek, a föld fellélegzik, megszabadul ártalmas görcseitől és mozgásaitól, és nem zavarja többé semmi nyugodt és szabályos forgását.
Ahogy a tőkesúly megóvja a vitorlást a felborulástól, úgy szolgálnak a hegyek is a Föld nevű hajó testén, ahogy a Korán ájái is mondják:
„És a hegyek rögzítő ékként”([6])
„És horgonyokat vetettünk”([7])
„És hegyekkel horgonyoztuk le”([8])
És a hegyek ezen kívül tárolnak még különféle forrásokat, vízkészleteket, ásványokat, és más, az élethez szükséges anyagokat is, olyan bölcs, ügyes, nagylelkű és előrelátó módon, amely azt bizonyítja, hogy nem mások ők, mint a végtelen hatalommal és bölcsességgel rendelkező Egyetlen raktárai és szolgái.
Ebből a két példából kivetítve a hegyek és síkságok többi feladatát és bölcsen meghatározott szerepét, az utazó átlátja a bennük rejlő átfogó bölcsességet, kiváltképp azzal kapcsolatban, ahogy a különböző készletek tárolódnak bennük, és látja, hogy a hegyek és síkságok tanúságtétele sem más, mint hogy „nincs más Isten, csak Ő”. Olyan erős és hatalmas kijelentés ez, mint maguk a hegyek, olyan határtalan és mindenre kiterjedő, mint maguk a végtelen síkságok és maga az utazó sem tud mást mondani, mint hogy: hiszek Allahban.
Ennek kifejezésére mondhatjuk azt az Első Állomás Ötödik Lépcsőjén:
„Nincs más Isten, csak Allah, A Szükségszerűen Létező, Akinek Szükségszerű és Egyetlenként való Létezését bizonyítják a hegyek és síkságok, és minden, ami bennük van, az eltárolt készletek hatalmas és mindent átfogó igazsága, a magok elvetése és megőrzése, a vezetés, a fejlődés, a rendezés, és a Gondviselés igazságának hatalmassága és átfogósága, ez a hatalmas és tökéletes igazság.”
Mialatt az utazó gondolatban a hegyek és síkságok birodalmában barangolt, megnyílt előtte a fák és növények birodalmának kapuja. „Jöjj” hívogatták bentről, „vizsgáld meg birodalmunkat, és olvasd jeleinket!”
Belépett, és az Allah Egységét hirdető teremtményekkel találkozott, amelyek az Ő neveit említették, és Neki adtak hálát. Már a fák és növények külső megjelenése, különböző fajai is azt sugallták: „Nincs más isten, csak Ő”. Mert három hatalmas és általános igazságot tudott meg, amelyet a gyümölcshozó fák és növények szimmetrikus és szépen formált leveleik nyelvén, finom és dús virágaik szavaival, ízletes és szemet gyönyörködtető gyümölcseikkel hirdetnek, amelyek Allah dicsőségét bizonyítják, és azt, hogy nincs más Isten, csak Ő.
Az első: Ahogy minden egyes növény és fa nyilvánvalóan beszél a szándékos kegyelemről és bőkezűségről, ugyanúgy látszik ez a növényzet összességében, nyilvánvalóan, akár a fényes Nap.
A második: A bölcs és céltudatos különbségek, amelyek semmiképpen sem tulajdoníthatók a vakvéletlennek, a szándékos és kegyes díszítés és formába öntés � mindez a napnál is világosabban látszik a fajok és fajták végtelen változatosságából, amelyek a Legbölcsebb Teremtő alkotásaként és díszítéseként mutatják magukat.
A harmadik: E végtelen birodalom százezer fajának minden egyes példánya, mindegyik a maga módján, a legtökéletesebb rendben, egyensúlyban és szépségben létezik, és mind hasonló, jól körülhatárolható, egyszerű magvakból származik. Ezekből a magvakból különböző formák születnek, telve életerővel és bölcs céllal, a legkisebb hiba nélkül � olyan fényes igazság ez, mint maga a Nap. Ezt az igazságot számos tanú tanúsítja, számos, mint a tavasszal születő virágok, levelek és gyümölcsök. És az utazó azt mondta erre: „Hála Allahnak a hit áldásáért!”
Ezeknek az igazságoknak és az őket igazoló tanúságtételeknek az összefoglalásául mondhatjuk az Első Állomás Hatodik Lépcsőjén:
„Nincs más isten, csak Allah, A Szükségszerűen Létező, Akinek Szükségszerű és Egyetlenként való Létezését bizonyítják a fák és növények, amelyek Allahot dicsérik leveleik, rügyeik, szépséges virágaik, gyümölcseik pontos és jól válogatott szavaival és tanúsítják a kegyelem, bőség és jóakarat mindent átfogó igazságát, amelyet céltudatos kegyelem vezérel, és a szándékos és céltudatos megkülönböztetés és feldíszítés igazságát. Határozott bizonyítékul szolgál szimmetrikus, szemet gyönyörködtető, végtelen változatosságú formájuk, amely egymáshoz olyannyira hasonló, véges és korlátozott tulajdonságokkal bíró magvakból születik.”
Ahogy a mindenségen keresztülvágó utazó továbbhaladt gondolati utazásában, egyre növekvő tudással és hittel, mint a tavasz kertjéből kiáradó tavasz, igazságot befogadó intellektusa előtt megnyílt az állatok és madarak birodalmának kapuja. Százezer különböző hang hívta, százezer különböző nyelven, hogy lépjen be.
Amikor belépett, látta, hogy az állatok és madarak, a különböző fajok, családok és nemzetségek, hangosan vagy némán, mint azt hirdetik: „Nincs más Isten, csak Ő”, és ezzel a fohászkodás hatalmas színterévé teszik a földet, Allah dicsőségét hirdető hatalmas gyűléssé. Olyannak látta mindegyiket, mint egy Allahhoz írt ódát, a dicsőségét hirdető szót, a hatalmát magasztaló betűt, amelyek mindegyike a Teremtőt hirdeti és Neki ad hálát. Három hatalmas és általános igazságot figyelhetett meg, amelyek az Allah iránti hálájukat és az Ő Egységét hirdették:
Az első: Bölcsességgel és céltudatosan lettek életre hívva, és teremtésükben olyan művészet van, amely semmiképpen sem tulajdonítható a véletlennek, vak erőknek vagy az élettelen természetnek, mert céllal és tudással lettek teremtve, olyan módon, amelyben húszféleképpen tükröződik a bölcsesség és az akarat megnyilvánulása � és olyan igazság ez, amely egyértelműen bizonyítja az Örökké Élő és Önfenntartó Szükségszerű Létezését, hét jellemzőjét és Egységét. Olyan tanúságtétel ez, amely annyiszor ismétlődik, amennyi a teremtmények száma a földön.
A második: A végtelen számú élőlény közötti különbségek, és a különbséget létrehozó megformáltságuk és szépségük, díszes formájuk, arányos és szimmetrikus felépítésük, jólformáltságuk mind hatalmas igazságot bizonyít: hogy nem származhatnak máshonnan, mint a mindenek felett Hatalmas, mindenek felett Bölcs Teremtőtől. Rajta kívül nem vihette véghez más ezt a bonyolult tettet, amely ezer csodában és a bölcsesség ezer példájában nyilvánul meg, lehetetlen és elképzelhetetlen hát, hogy Rajta kívül bárki is képes lett volna rá.
A harmadik: A számtalan teremtmény megjelenése és létezése, több százezer különböző formában és alakban, amelyek mindegyike a bölcsesség egy csodája, és ezek születése egy petesejtből és a spermának nevezett cseppecskékből, amelyek minden faj esetében teljesen hasonlóak egymáshoz, számukban korlátozottak és végesek, és az egész folyamat szervezettsége, szimmetrikus és hibátlan volta olyan fényes igazság, amelyet annyi bizonyíték világít meg, amennyi maguknak az állatoknak a száma.
A három igazság egybehangzásával az összes állat egyhangúlag azt bizonyítja: „Nincs más Isten, csak Ő”. Mintha az egész föld, akár egyetlen hatalmas organizmus, azt tanúsítaná: „Nincs más isten, csak Ő”, olyan módon, amely megfelel hatalmasságának, és közvetíti a tanúságtételt a mennyek lakói felé. Az utazó látta ezt, és tökéletesen meg is értette. Ezen igazságok összefoglalásaként azt mondhatjuk az Első Állomás Hetedik Lépcsőjén:
„Nincs más isten, csak Allah, A Szükségszerűen Létező, Akinek Szükségszerű és Egyetlenként való Létezését bizonyítják az állatok és a madarak, amelyek Allahot dicsérik és tanúságot tesznek Róla érzékeikkel, képességeikkel és erejükkel, kiegyensúlyozott, határozott és jól érthető szavakkal, végtagjaik és testrészeik szavaival, tökéletes és meggyőző szavakkal, a tudatos és akaratos létezés, alkotás és teremtés hatalmas igazságával, a céltudatos alakítás és díszítés igazságával, a bölcs formálás és arányok igazságával. Határozott bizonyíték az is, amelyet rendszeres, eltérő és változatos formájuk szolgáltat, amely egymáshoz igen hasonló, számukban korlátozott és véges petesejtekből és spermacseppekből születik.”
Ezt követően a gondolkodó utazó, aki még tovább kívánt jutni az Allahról szerzett tudás végtelen fokozataiban és számtalan fényes lépcsőjén, belépett az emberek világába, az emberiség birodalmába. A próféták által vezetett emberiség hívta őt, ő pedig elfogadta meghívásukat.
Először a múlt jelentős állomásait vette szemügyre, és azt tapasztalta, hogy a próféták mindegyike (béke legyen velük), az emberiség legnemesebb és legkiválóbb képviselői, azt hangoztatták egybehangzóan: „Nincs más isten, csak Ő”, és Allahról emlékeztek meg. Lenyűgöző, jól bizonyított és számtalan csodáik segítségével Allah Egységét hirdették, és hogy az emberiséget az állatok szintjéről az angyalok szintjére emeljék, az Allahba vetett hitre hívták el őket. És letérdelve a fény tanítása előtt, az utazó is meghallgatta szavaikat.
Látta, hogy mindegyik ilyen tanító kezéből akik a legmagasabb rangú és legelismertebb emberek voltak számos csoda származott, amelyeket a Legmagasztosabb Allah kegyelméből voltak képesek véghezvinni, küldetésüket bizonyító jelként. És nagy számú ember, egész közösségek erősítették meg szavaikat és találták meg hitüket az ő segítségükkel az igazság, amely ennek a több százezer komoly és megbízható emberi lénynek küldetett, és általuk erősíttetett meg, szilárd és határozott volt. Azt is megértette, hogy azok a tévelygők, akik tagadták az oly sok igaz ember által tanúsított igazságot, a legrettenetesebb hibát követték el, és ezért a legrettenetesebb büntetést érdemelték. És azt is felismerte, hogy azok, akik hajlottak az igaz szóra, hűségesek és igazak voltak, és a hit szentségének még magasabb foka nyilvánult meg számára.
Igen, a számtalan csoda, amelyet Allah az Ő kegyelmében a prófétáknak adott (béke legyen valamennyiükkel), mind a küldetésüket erősíti meg, mind az ellenfeleikre lesújtó mennyei csapás, igazságuk bizonyítéka, és tanításaik igazságáé, hitük erősségéé, őszinteségüké, rendkívüli komolyságuké és önfeláldozásuké, a Szent Könyveké, amelyeket kezükben tartottak. A számtalan tanítvány, aki követte őket az igazság, a tökéletesség és a fény elnyerésében, megint csak tanításaik igazát bizonyította. A próféták és követőik tökéletes egyetértése minden fontos kérdésben, együttműködésük, kölcsönös támogatásuk és tiszteletük olyan erős bizonyíték, amelyet semmilyen földi erő nem képes megdönteni, és nem érheti semmiféle kétség.
Utazónk azt is megértette továbbá, hogy a hit pillérei közé tartozik a prófétákba (béke legyen valamennyiükkel) vetett hit, amely az erő újabb nagyszerű forrása.
Hite megerősödött tanításaiktól, amelyet így fejezett ki az Első Állomás Nyolcadik Lépcsőjeként:
„Nincs más isten, csak Allah, a Szükségszerűen Létező, Akinek Szükségszerű és Egyetlenként való Létezését bizonyítja a próféták egybehangzó tanítása, az általuk tett csodák ereje, amely megerősítés, és amely megerősíttetik.”
A kereső utazót, miután az igazságot fedezte fel a hit erejében, a prófétáktól (béke legyen valamennyiükkel) jövet meghívták termeikbe azok a kiváló, eredeti és pontos tudósok, akik a legdöntőbb és legerősebb eszközökkel erősítik meg a próféták (béke legyen valamennyiükkel) tanításait, és akiket a tiszta és igaz néven ismernek.
Termeikbe lépve lángelmék ezreit, nemes és nagytudású emberek százezreit látta, akik a hit tételeit bizonyították, Allah létének és egységének szükségszerűségétől vezetve, olyan pontos és átlátható bizonyítással, amely a legkisebb helyet sem hagyta a kételynek. Valójában a puszta tény, hogy valamennyien egyetértenek a hit alapelveiben és alappilléreiben, azzal együtt, hogy beállítottságuk és hátterük annyira különböző, és hogy mindegyikük szilárd és biztos bizonyítékokra támaszkodik, az már magában is elegendő bizonyíték, amely csak akkor vonható kétségbe, ha feltételezzük, hogy ilyen nagy számú intelligens és jóravaló ember alaptalanul egyetlen eredményre juthat. Máskülönben a tagadó csak úgy mondhat ellent nekik, hogy nyilvánvalóvá teszi saját végtelen tudatlanságát és makacsságát. Olyan lesz tehát tulajdonképpen, mintha becsukná a szemét. De aki becsukja a szemét, az csak saját magának változtatja éjszakává a nappalt.
Az utazó rájött, hogy a fény, amellyel ezek a tiszteletre méltó tudósok világítják meg hatalmas termeiket, a földgolyó felét beragyogja több mint ezer éve már. Olyan lelki és erkölcsi erőt talált ebben, amelyet az összes tagadó együttes ereje sem volt képes megingatni vagy elpusztítani.
Az utazó röviden így foglalhatná össze az Első Állomás Kilencedik Lépcsőjén tanultakat:
„Nincs más Isten, csak Allah, A Szükségszerűen Létező, Akinek Szükségszerű és Egyetlenként való Létezését bizonyítja a tiszteletre méltó tudósok teljes egyetértése, bizonyos, egybehangzó és kétségbevonhatatlan bizonyítékaikkal.”
A kíváncsi utazó kilépett a tudósok termeiből, egyre inkább vágyott a fényre, amely a tudás megszerzésével csak erősödik, és segít abban, hogy a bizonyosság tudásának szintjéről a bizonyosság látásának szintjére lépjen. És akkor meghallotta a spirituális vezetők ezreinek vagy millióinak hívását, akik az igazság felé törekedtek, és a bizonyosság látomását nyerték el a Mohamed (Allah áldja meg és adjon neki békességet) és Mohamed leszármazottai (béke legyen valamennyiükkel) által kijelölt úton. Egy találkozóhelyen gyűltek ők össze, a megemlékezés helyén, amely fényességtől ragyogó hatalmas síkság volt.
Amint oda belépett, az utazó látta, hogy mindezek a lelki vezetők, csodálatos és leleplező tettek véghezvivői, egybehangzóan azt állítják: „Nincs más isten, csak Ő”. Annak alapján állítják ezt, hogy látták a Láthatatlant, és a csodálatos cselekedetek által, amelyeket véghezvinniük megadatott így hirdették Allah Szükségszerű Létezését és Egységét. Az utazó rájött, hogy mennyire nyilvánvaló és tisztán látható az az igazság, amelyet egybehangzóan bizonyít ennyi szentséges lángelme és tiszteletre méltó tudós. Mert ahogy a Napot is a fényében található hét szín által ismerhetjük meg, úgy Allah barátainak fényes színei, fénnyel teli árnyalatai, igaz útjuk és igaz tanításaik is nyilvánvalóak az Idők Kezdete előtti Nap fényének hetven színe által, sőt, az Isteni Nevek számával megegyező számú színek által, amelyek mind egymástól különbözőek. Látta, hogy a próféták egyetértése, a tiszta tudósok azonos állításai és Allah barátainak egybehangzó tanításai felsőbbrendű igazságot bizonyítanak, amely fényesebb, mint a nappali fény, amely a Nap létezésének bizonyítéka.
Rövid összefoglalásaként annak, amire utazónk a szúfik otthonában szerzett ismereteiből következtethetett, azt mondhatjuk az Első Állomás Tizedik Lépcsőjén:
„Nincs más isten, csak Allah, a Szükségszerűen Létező, Akinek Szükségszerű és Egyetlenként való Létezését bizonyítja Allah barátainak nyilvánvaló, megerősített és jól alátámasztott látomásos tapasztalata és csodálatos tetteik.”
Most, hogy utazónk bejárta az egész világot, tudja, hogy az emberi tökéletesség legfontosabb és legmagasabb szintje, sőt, minden tökéletesség forrása és eredete Allah szeretete, amely az Allahba vetett hitből és az Allahhal kapcsolatos tudásból fakad, és az a kívánsága, hogy minden külső és belső erejét arra koncentrálja, hogy tovább erősítse hitét és növelje tudását. Ezért felemelte hát tekintetét, és a mennyekre pillantva azt mondta magában:
„A legértékesebb dolog a világmindenségben az élet, minden dolog az életnek van alárendelve. Minden teremtett dolgok közül a legértékesebbek az élőlények, és minden élőlény közül a legértékesebbek a tudatosak. Minden egyes év és évszázad során a föld kiüríti és feltölti önmagát, hogy javítsa és megújítsa ezt a rendkívül értékes anyagot. Ebből tehát kétség nélkül következik, hogy a gyönyörű és díszes mennyekben is élnek népek és lakosok, akik élettel, lélekkel és tudattal bírnak, mivel ősidőktől fogva feljegyzéseink vannak az angyalokkal folytatott beszélgetésekről, például olyan alkalmakról, amikor Gabriel (béke legyen vele) megjelent a Próféta (Allah áldja meg és adjon neki békességet) jelenlétében, vagy a Barátai szeme láttára. Arra vágyom hát, hogy a mennyek lakosaival beszélgessem, és megtudjam az ő véleményüket is ezekről a kérdésekről. Mert a Világmindenség Teremtőjével kapcsolatban az ő szavaik a legfontosabbak.”
És amint ezt gondolta magában, egyszer csak meghallott egy égi hangot:
„Ha találkozni kívánsz velünk, és meghallgatnád tanításainkat, akkor tudnod kell, hogy mi mindenki más előtt hittünk a hit elemeiben, amelyeket a próféták ismertettek meg az emberekkel, akiknek betetőzése Mohamed Próféta (Allah áldja meg és adjon neki békességet) volt, aki a Dicsőséges Koránt hozta el az embereknek”.
„És az összes tiszta lélek, aki közülünk valaha is megjelent az emberek előtt, egybehangzólag és kivétel nélkül a Világmindenség Teremtőjének és Urának szükségszerű létezéséről, egységéről és Szent Tulajdonságairól tett tanúbizonyságot. A számtalan tanúságtétel egyezése és megfelelése a Napnál is fényesebb útmutató számodra”. Így lángolt hát fel az utazó hitének fénye, és emelkedett a földről a mennyekbe.
Annak rövid összefoglalásaként, amit az angyalok tanítottak az utazónak, azt mondhatjuk az Első Állomás Tizenegyedik Lépcsőjén:
„Nincs más isten, csak Allah, A Szükségszerűen Létező, Akinek Szükségszerű és Egyetlenként való Létezését bizonyítja az emberek előtt megjelenő angyalok egybehangzó tanúságtétele, akik az emberek közül a kiválasztottakhoz szóltak, azonos és egyértelmű üzenettel.”
Mindezek után a törekvő és kíváncsi utazó, aki a teremtés különböző birodalmainak nyelvén hallotta azok véleményeit, a Láthatatlan Világot és a Köztes Birodalmat kívánta beutazni, hogy így is tanulmányozza a valóságot. Ott az igaz és kivételes intellektusok kapuja nyílott meg neki, az igaz és fénylő szíveké, akik olyanok, mint az emberiség magja, a Világmindenség gyümölcse, és bár kevesen vannak, átfogják az egész Mindenséget.
Szétnézett, és látott számos emberi hidat, akik a Láthatatlan Birodalmat a Megnyilvánult Birodalommal kötötték össze, és látta a két világ közötti kapcsolatot, és a két világ közötti átmenetet, amely rajtuk keresztül ment végbe. Így szólt szívéhez és értelméhez:
„Gyerünk, az igazsághoz vezető út rövidebb ezeken az összekötő pontokon keresztül. Előnyünkre válik, ha tulajdonságaikat, természetüket, és hitük milyenségét tanulmányozzuk, ahogy azt itt látjuk, és nem úgy, hogy, mint eddig tettük, a szóbeli tanításokra hallgatunk.”
Tanulmányait elkezdve látta, hogy az Isteni Egységbe vetett szilárd hit és meggyőződés, amely minden fényes elme sajátja, azok különböző szintjének és különböző, vagy éppen ellentétes módszereinek és nézeteinek ellenére, azonos, és hogy állhatatos és biztos hitük egy. Tehát valamennyinek egyetlen, változatlan igazságban kellett gyökereznie, gyökereik kitéphetetlen, szilárd igazságba nyúltak. A hittel és az Isteni Egységgel kapcsolatban vallott nézeteik azonosak voltak � fényes, elszakíthatatlan lánc, az igazság birodalmára nyíló, fényesen megvilágított ablak.
Látta azt is, hogy az egységes, bizonyos és alapvető fontosságú kijelentések és tanúságtételek, amiket ezek a kimagasló intellektusok tettek, akiknek módszerei annyira eltérőek, nézeteik megoszlóak voltak, mégis teljesen megfeleltek egymásnak az Isteni Egység kérdésében.
Ezek a fényes szívek, amelyek mindegyike az Igazság felé fordult és kinyilvánította azt, mindegyik az Isteni Tudás egy szigete, Allah Örök Uralmának tükre, olyanok voltak, mint egy egy, az Igazság Napjára nyíló ablak. Összességében pedig olyanok voltak, mint egy hatalmas tükör, mint a napot tükröző óceán. Egyetértésük és egybehangzó véleményük Allah Szükségszerű Létezésével kapcsolatban tévedhetetlen és csalhatatlan kalauz volt, magasabb rendű vezető.
Mert semmiképp nem lehetséges, és el sem képzelhető, hogy az igazságtól eltérő feltételezés, egy hamis gondolat vagy feltevés ilyen egyöntetűen és ismételten megtévesszen ennyi éles szemet, ennyi kivételes lángelmét. Még az ostoba szofisták, akik tagadják a Világmindenség létezését, sem értenének egyet azzal a romlott és rosszindulatú elmével, aki ilyesmit feltételezne. Utazónk megértette mindezt, és saját intellektusa és szíve egybehangzólag állította: „Hiszek Allahban”.
Rövid összefoglalásaként annak, amit utazónk az igaz elméktől és fénylő szívektől tanult a hitre vonatkozó tudással kapcsolatban, azt mondhatjuk:
„Nincs más isten, csak Allah, a Szükségszerűen Létező, Akinek Szükségszerű és Egyetlenként való Létezését bizonyítja az igaz elmék teljes egyetértése, amelyet az azonos hit, az egybevágó meggyőződések és bizonyosságok ragyognak be, a módszerek és nézőpontok különbözősége ellenére. Az Ő Szükségszerű Létezésére mutat minden jóravaló, fényes szív egybehangzó tapasztalata, egymásnak kölcsönösen megfelelő spirituális élményeik és tanúságtételük, a módszerekben és eljárásokban tapasztalt különbségek ellenére.”
Aztán az utazó közelebbről is megvizsgálja a Láthatatlan Birodalmat, szívével és elméjével beutazva kíváncsian kopogtat ajtóin, azt gondolva magában: „Mit tud mondani ez a világ nekem?”. És az jut eszébe, hogy a Láthatatlan fátyla mögött van Valaki, akinek célja az, hogy a Nyilvánvaló Világ számtalan finoman díszített, művészi jelensége által nyilvánítsa ki Önmagát, hogy ezek által a végtelenül édes és díszes javak által szerettesse meg Önmagát, és hogy rejtett tökéletességét számtalan csodálatos műalkotásban nyilvánítsa ki, és aki mindezt inkább cselekvéssel, mint szavakkal teszi. Mivel ez így van, bizonyosak lehetünk benne, hogy megszólal majd, megismerteti és megszeretteti magát szavai által is, ahogy most tettei által teszi. Akkor viszont megnyilvánulásain keresztül ismernünk kell őt a Láthatatlan Világgal kapcsolatban is. Az utazó belépett tehát ebbe a világba szívével, és lelki szemeivel a következőket látta:
A kinyilatkoztatás igazsága jelen van a Láthatatlan Világ minden egyes pontján, minden egyes időpillanatban, a legerősebb megnyilvánulással. A Láthatatlanról mindent Tudótól származó kinyilatkoztatások és ihletések igazságai sokkal erősebb bizonyítékot szolgáltatnak az Ő létezésére és Egységére, mint az egész Mindenség és minden teremtett lény tanúságtétele. Ő nem hagyja létezésének és Egységének tanúsítását csupán teremtményeire. Ehelyett az Idők Kezdete előtt létező, saját létével egybehangzó Szavakkal beszél. A Mindenütt Jelen Lévő, tudásával és hatalmával Mindent Látó Beszéde is végtelen, és ahogy Szavai által megismerhetjük Őt magát, Beszéde által megismerhetjük Tulajdonságait is.
Az utazó felismerte, hogy a kinyilatkoztatás igazsága, valósága és létezése teljesen nyilvánvaló és magától értetődő a próféták ezreinek (béke legyen valamennyiükkel) tanításai alapján, kitűnik ez az Isteni Kinyilatkoztatásról alkotott egybevágó véleményük alapján, a szent könyvekben leírt csodákból, amelyek az emberiség túlnyomó többségének kalauzai és példái, amelyet milliók erősítenek meg és fogadnak el, és amelyek a kinyilatkoztatás látható gyümölcsei. Azt is megértette továbbá, hogy a kinyilatkoztatások öt szent igazságot tartalmaznak.
Az első: Az emberi értelemnek és megértésnek megfelelő beszéd az isteni leereszkedés egy formája. Az isteni uralkodás szükségszerűsége, hogy Ő felruházza tudatos teremtményeit a beszéd képességével, megértse beszédüket, és belefoglalja saját beszédébe is.
A második: Az Egyetlen, Aki, hogy megnyilvánítsa Önmagát, megtölti a mindenséget a csodáival, teremtményeivel, és nyelvet ad nekik, hogy az Ő Tökéletességéről beszélhessenek, szükségszerűen saját Szavai által is megnyilvánítja Önmagát.
A harmadik: A Teremtő létének egyik funkciója az, hogy szavakkal is válaszoljon azokra a fohászokra és hálaadásokra, amelyek a legkiválasztottabb, legnagyobb szükségben lévő, legtörékenyebb és legszeretettebb teremtményeitől, az igaz emberektől érkeznek Hozzá.
A negyedik: A Beszéd tulajdonsága, ami az élet és tudás alapvető és legfényesebb megnyilvánulása, szükségszerűen megtalálható tökéletes és örök formában Benne, Akinek Tudása mindent felölel, és Akinek Élete örökkévaló.
Az ötödik: Az Isteni Lényeg következménye, hogy Ő, Aki felruházza az embert tehetetlenséggel és vággyal, szegénységgel és szükséggel, a jövőért való aggódással, szeretettel és imádattal, tudtára adja saját létezését, saját Beszéde által, azoknak, akiket leginkább szeret, legbuzgóbb és legnagyobb szükséget látó teremtményeinek, akikben a legnagyobb vágy él, hogy megtalálják Urukat és Gazdájukat.
A Szükségszerű Létezés és Egység bizonyítékai, amelyek egybehangzólag megtalálhatók az összes kinyilatkoztatásban, amelyek az isteni igazságokat, meghatározó kijelentéseket, kegyelmes válaszokat, isteni párbeszédeket és az örök önkinyilatkoztatást tartalmazzák, erőteljesebb bizonyítékok, mint amilyen bizonyítékot a napsugarak szolgáltatnak a Nap létezésére.
Ezt megértve az utazó az ihlet irányába tekintett, és látta, hogy az isteni ihletettség valóban hasonlít a kinyilatkoztatásra több tekintetben is, és az Isteni Beszéd része.
AZ ELSŐ: A kinyilatkoztatás, amely sokkal magasabb szinten van, mint az ihlet, általában az angyalok közvetítésével érkezik, míg az ihlet közvetlenül.
Hasonlóképpen, egy király kétféleképpen szólhat és parancsolhat.
Az első mód, amikor kormányzójához olyan követet küld, aki el van látva a királyság minden pompájával és az uralkodó minden fényével. Néha, hogy uralmának nagyságát és parancsának fontosságát érzékeltesse, találkozik a közvetítővel, és elmondja neki rendeléseit.
A második mód az, ha saját személyében beszél, nem uralkodói címével és a királyság nevében, hanem valami magánügyben, apróságban, erre a célra bizalmas lakáját, közönséges alattvalóját vagy magántelefonját használva.
Az Idők Kezdete előtt létező Uralkodó vagy a Világok Urának és Fenntartójának címével, a Mindenség Teremtőjének jogán kinyilatkoztatást tesz egy szolgájának, vagy másként, bizalmasabban szól, mint minden teremtett lény Teremtője és Fenntartója, eltakaró fátyla mögül, olyan módon, ahogy ahhoz illik, akihez szólni kíván.
A MÁSODIK KÜLÖNBSÉG: A kinyilatkoztatás árnyék nélkül való, tiszta, és csak a kiválasztottaknak adatik meg. Az ihletnek, ezzel ellentétben, van árnyéka, színek keverednek bele, és többek számára elérhető. Az ihletnek számos fajtája van, kaphatják angyalok, emberek vagy akár állatok is, tehát az ihlet Allah szavainak megsokszorozása, amelyek olyan számosak, akár az óceánban a vízcseppek.
Utazónk megértette, hogy ez nem más, mint a következő ája magyarázata:
„Ha a tengerek tintává változnának Uram szavainak leírásához, előbb fogyna el az a tinta, mint Uram szavai.”([9])
Aztán az utazó megvizsgálta az ihlet természetét, bölcsességét és tanúbizonyságát, és úgy találta, hogy ezek négy fényből tevődnek össze.
Az első: Allah Szeretetének és Kegyelmességének bizonyítéka, hogy szavak, jelenlét és párbeszéd által szeretteti meg magát, ugyanúgy, ahogy cselekedetei által is megszeretteti magát teremtményeivel.
A második: Kegyelmességéből adódóan, ahogy tettekkel is válaszol szolgái fohászaira, úgy fátyla mögül szavakkal is felel nekik.
A harmadik: Az uralkodás velejárója, hogy miként valóban válaszol Ő nehézségek és balszerencse sújtotta teremtményeinek segélykérésére, fohászaira és könyörgésére, az ihlet szavaival is segítségükre siet, amelyek egyfajta beszédhez hasonlatosak.
A negyedik: Allah tettei által teszi nyilvánvalóvá létezését, jelenlétét és törődését a leggyengébb és legelesettebb, legszegényebb és legnagyobb szükséget látó tudatos teremtményeinek, akiknek leginkább szükségük van arra, hogy megtalálják Urukat, Védelmezőjüket, Gazdájukat és ügyeik Rendezőjét. Az isteni gondviselés nyilvánvaló és szükségszerű következménye, hogy szavakkal is tudassa létezését és jelenlétét, az igaz ihlet fátyla mögül, olyan módon, ahogy az az egyes emberek szellemi és lelki kapacitásának megfelel � a szívükben lévő telefonvonalon át.
Aztán az utazó megnézte az ihletről szóló beszámolókat, és arra a következtetésre jutott, hogy ha például a Napnak lenne tudata, és élő lenne, és a napfény hét színe hét tulajdonságnak felelne meg, akkor a Nap a sugarai által beszélne, és a napfény által nyilvánulna meg. És ebben az esetben hasonmása és tükörképe jelen lenne minden átlátszó tárgyban, és beszélne minden tükörrel, minden fényes tárggyal és üvegdarabbal és buborékkal és vízcseppel, sőt, minden áttetsző részecskével, a képességeiknek megfelelően, válaszolna mindegyik szükségleteire, és ezek mind tanúsítanák a Nap létezését, és egyetlen feladatuk sem gátolná semelyik más feladatukat, és a beszéd nem tartaná vissza őket semmilyen más beszédtől. Ez magától értetődik.
Hasonlóképpen, az Idők előtt és az Idők után létező, Dicsőséges Uralkodó, a Csodálatos és Magasztos Teremtő, Akit az Idők előtti Idő Napjaként is jellemezhetünk, minden dolognak megnyilvánítja Beszédét, általános és mindent átfogó módon, mindegyiknek a képességei szerint, ahogy megnyilvánítja Tudását és Hatalmát is. Az egyik kérés nem zavarja a másikat, az egyik feladat végrehajtása nem akadályozza a másikat, egyik cím nem keveredik a másikkal. Utazónk ezt mind magától értetődőnek fogta fel. Tudta, hogy ezek a megnyilvánulások, ezek a párbeszédek és ihletések együtt és külön�külön mind egybehangzóan tanúsítják és bizonyítják az Idők előtti Nap létezését, jelenlétét, Egységét és egységességét, a bizonyosság olyan tudásával, amely már megközelíti a bizonyosság látomását.
Rövid összefoglalásaként annak, amit kíváncsi utazónk a Láthatatlan Birodalomban tudott meg Allahról, azt mondhatjuk az Első Állomás Tizenötödik Lépcsőjén:
„Nincs más isten, csak Allah, A Szükségszerűen Létező, Akinek Szükségszerű és Egyetlenként való Létezését bizonyítja minden igaz kinyilatkoztatás, amely isteni üzenetet, dicsőséges szavakat, isteni önkinyilatkoztatást, az emberek fohászára adott együttérző választ, és az Ő létezésének a teremtményei felé tett örök kijelentését tartalmazza. Szükségszerű, Egységes Létezésére utal még minden igazi ihlet, amely Allah szeretetének kifejezését tartalmazza, kegyelmes választ a teremtmények fohászaira, az Uralkodó válaszát szolgái segélykérésére, és Létezésének dicsőséges megszemélyesítését teremtményei felé.”
Aztán a világot bejárt utazó saját intellektusát szólította meg: „Mivel a világ teremtményeinek segítségével keresem Uramat és Teremtőmet, mindenekelőtt meg kellene látogatnom ezen teremtmények legkiválóbbikát, legnagyobb és legérdemesebb vezérüket, aki még ellenségei szavai szerint is a legtiszteletreméltóbb uralkodó volt, a legszebb beszédű és a legokosabb, aki tizennégy évszázadnak adott fényt intellektusával és a Koránnal � Mohamedet, az arab Prófétát (Allah áldja meg és adjon neki békességet)”.
Hogy találkozhassék vele, és választ kaphasson kérdéseire, az utazó gondolatban visszament a Próféta áldott idejébe, és látta, hogy ennek az embernek köszönhetően ez az idő a tiszta boldogság kora volt. Mert az általa hozott fény segítségével a legprimitívebb és legműveletlenebb népet a világ uraivá és tanítóivá tette.
Még azt is mondta saját intellektusának: „Mielőtt megkérdezném őt Teremtőnkről, először meg kell ismernem, mennyit ért ez a különleges emberi lény, mennyire helytállóak szavai és igazak tanácsai”. Elkezdett hát vizsgálódni ebben a kérdésben, és a számos bizonyíték közül, amelyre rábukkant, itt csak kilencet fogunk megemlíteni a legáltalánosabbak közül.
AZ ELSŐ: Ebben a rendkívüli emberi lényben megtalálható volt minden kívánatos jó tulajdonság, még ellenségei tanúbizonysága szerint is. Csodák százai nyilvánultak meg az ő kezén keresztül, a Korán ájái vagy tawatur (erős, hiteles) hadíszok szerint. Példa ezekre a csodákra az, amikor kettészakította a Holdat („És a Hold kettészakadt”, 54:1) ujjának egyetlen intésével, vagy amikor menekülésre késztette ellenségeit azzal, hogy egy marék port dobott a szemükbe („Nem a te cselekedeted volt, amikor dobtál, hanem Allahé”, 8:17), vagy amikor szomjazó seregének inni adott az öt ujjáról lecsorgó vízből, amely úgy áradt, mint a Kawthar vize. Mivel a több mint háromszáz csodából jó néhányat leírtunk és bizonyítottunk is a Mohamed csodái című műben (A Tizenkilencedik Levél), ezért a csodák részletes tárgyalását arra a könyvre hagyjuk, és visszaadjuk a szót az utazónak:
„Az az ember, aki nemcsak hogy nemes és tökéletes tulajdonságokkal bír, hanem ráadásul még ilyen csodákat is tesz, minden bizonnyal a legigazabb beszédű is. Elképzelhetetlen, hogy leereszkednék a hamissághoz, hazugságokhoz és bűnökhöz, amik a gonoszok sajátjai.”
A MÁSODIK: A Mindenség Urának dekrétumát tartja a kezében, amelyet minden évszázadban háromszázmilliónál is több ember fogadott el. Ez a Hatalmas Korán, amely hétféleképpen csodálatos. A tény, hogy, a Koránnak negyven különböző csodája van, és hogy minden lény Teremtőjének szava, amelyet erős bizonyítékokkal küldött le, amiket a Huszonötödik Szóban (A Korán csodálatossága) részleteztünk, amely sorozatunk fénylő napja. Ezért ennek magyarázatát arra a könyvre hagyjuk, és az utazóra hallgatunk, aki azt mondja:
„A hazugság lehetősége sem merülhet fel egy olyan férfival kapcsolatban, aki egy ilyen üzenet átadója, mert ez az üzenet megsértését jelentené, és árulás lenne Azzal szemben, Akinek Szavát tartalmazza”.
A HARMADIK: Olyan Szent Törvényt, szertartást, ügyet, elhívatást, hitet, vagyis az Iszlámot hozta ez az emberi lény az egész emberiségnek, amihez még csak hasonló sem létezik, és nem is létezhet. Nem létezik ezeknek tökéletesebb formája, és nem is létezhet.
Mert az a Törvény, amit ez az írástudatlan ember hozott el a világnak, nem talált vetélytársára az emberiség egyötödének szemében tizennégy évszázadon keresztül, igazságosan és pontosan vezette őket.
Az Iszlám hitnek, amely ennek az írástudatlan embernek a szavaiból, tetteiből és belső állapotából született, nincs párja, és nem is lehet, hiszen minden évszázadban háromszázmillió emberi lénynek mutatott utat és menedéket, intellektusuk csiszolója és nevelője, szívük beragyogója és megtisztítója, lelkük finomodásának és fejlődésének oka, szellemi növekedésük és haladásuk kiváltója.
A Próféta (Allah áldja meg és adjon neki békességet) példa nélkül áll abban is, hogy ő járt legelöl a vallásában található valamennyi ima és szertartás gyakorlásában, a buzgóságban és istenfélelemben, az imádat kötelességeinek tökéletes teljesítésében, még akkor is, ha közben folyamatos háború és küzdelem kötötte le életét. Az ő imája az első és az utolsó minden ima között, olyan ima és Allah olyan szolgálata, amelyet senki nem képes megismételni.
A Jawshan alKabir, több ezer fohásza közül az egyik, olyan tudással és megértéssel írja le Urát, amire képtelen volt az összes utána jövő gnosztikus és szent egyesült erőfeszítése. Azt mutatja ez, hogy az ő imája is olyan ima, amelynek nincs párja. Aki elolvassa a fohászokról szóló traktátus elejét, amely a Jawshan alKabir kilencvenkilenc része közül az egyiket magyarázza, az látni fogja, hogy a Jawshan alKabir is olyan fohász, amelyhez fogható nincs.
Az üzenet átadását és az emberek elhívását az igazságra olyan állhatatossággal, határozottsággal és bátorsággal végezte, hogy bár hatalmas népek és vallások, sőt, még saját népe, törzse és nagybátyja is ellene volt, a legkisebb kétség, félelem vagy habozás sem merült fel benne. Az a tény, hogy sikeresen hívta ki az egész világot, és az Iszlámot a világ vezetőjévé tette, az is azt bizonyítja, hogy nincs és nem lehet senki, aki hozzá hasonló üzenetet és elhívást hozna az embereknek.
Hitében olyannyira erős volt, olyan csodálatosan biztos és mély, annyira meggyőződött, hogy a világot akkor uraló gondolatok és hitek, a bölcsek filozófiái és a vallási vezetők tanításai sem voltak képesek megingatni bizonyosságát, meggyőződését és bizalmát, nem ébresztette benne a legkisebb kétséget, habozást, gyengeséget vagy félelmet sem. Minden korok első emberei, a Barátaival az élen, akik hit dolgában a legelöl jártak, az ő hitének forrásából merítettek, és őt tartották a legerősebb hitűnek. Ez mind azt bizonyítja, hogy hite páratlan volt. Utazónk tehát levonta a következtetést, amelyet intellektusa is megerősített:
a hazugságnak vagy a kétszínűségnek nyoma sem lehet olyan emberben, aki ilyen egyedülálló Szent Törvényt hozott el, a semmihez sem hasonlítható Iszlámot, az ima iránti csodálatos elkötelezettséget, ilyen kiválóságot a fohászokban, az igazságra való ilyen általánosan elfogadott elhívást, és ilyen csodálatos hitet.
A NEGYEDIK: Ahogy a próféták egybehangzó szavai bizonyítják Allah létezését és egységét, ugyanúgy bizonyítják ennek az embernek az igazát és küldöttségét. Mert az összes szakrális tulajdonság, csoda és tett, amely a próféták jellemzője, teljes tökéletességben megtalálható volt ebben az emberben.
A próféták már korábban megjósolták az ő eljövetelét, és jó híreket mondtak róla a Tórában, a Zsoltárokban és az Evangéliumban, a Tizenkilencedik Betű több mint húsz példát sorol fel ezekből a jó hírekből. Mi több, prófétaságuk minden tettével és csodájával megerősítették annak a küldetését, aki a legelöl járt és a legtökéletesebb volt a prófétaság valamennyi funkciójában. Ahogy szavaik egybehangzóan az Isteni Egységet támasztják alá, úgy tetteik ennek az embernek az igazságát bizonyítják. És az utazó megértette ezt is.
AZ ÖTÖDIK: Hasonlóképpen, Allah barátai, akik elérték az igazságot és a tökéletességet, és csodálatos tetteket cselekedtek, ennek az embernek a tanításai mellett tettek tanúbizonyságot, és őt követték, nem csak az Isteni Egységet, hanem az ő igazságát és prófétaságát is tanúsítva, azzal, hogy a szentség fénye által ők is tanúsítanak olyan igazságokat, amelyeket a Próféta a Láthatatlan Birodalomról mondott, hogy hiszik és megerősítik ezeket az igazságokat a hit fénye által, a tudás bizonyosságával, a látomás bizonyosságával, vagy abszolút bizonyossággal. Az utazó látta, hogy ez is ennek az embernek az igazságát és megbízhatóságát bizonyítja.
A HATODIK: A több millió tiszta, megbízható és állhatatos tudós és bölcs, akik a Próféta (Allah áldja meg és adjon neki békességet) által hozott szent igazságok tanulmányozásával elérték a tudás legmagasabb fokát, nemcsak a küldetésének alapját képező Isteni Egységet bizonyítják egybehangzóan, a legerősebb bizonyítékokkal, hanem legkiválóbb tanítójuk és vezetőjük megbízhatóságát és szavainak igazát is. Ez a bizonyíték a napnál is világosabb. A Risale-i Nur a maga száz részével is egyetlen bizonyíték szavai igazsága mellett.
A HETEDIK: A Próféta Családja és Barátai -akik rálátásukkal, tudásukkal és spirituális eredményeikkel a Próféta után a legtiszteletreméltóbb, legjámborabb és legéleslátóbb emberek- a legnagyobb figyelemmel és alapossággal vizsgálták meg a Próféta valamennyi nyílt és rejtett gondolatát, cselekedetét és állapotát. Arra az egybehangzó következtetésre jutottak, hogy ő volt a legigazabb, legnemesebb és legbecsületesebb emberi lény a világon, és ez a megingathatatlan meggyőződésük és szilárd hitük a legnyilvánvalóbb bizonyíték, akár a Nap létezését bizonyító napsugarak.
A NYOLCADIK: A világmindenség tükrözi Teremtőjét, Megformálóját és Tervezőjét, Aki megalkotta, rendezte és kigondolta, és méreteinek és formájának meghatározásával és szabályozásával rendelkezik az egész felett, mintha csak egy kastély, egy könyv, egy kiállítás, egy előadás lenne. És azt is jelzi, hogy szüksége van egy nemes hírvivőre, egy megbízható közvetítőre, egy tanult vezetőre, egy igaz tanítóra, aki ismeri és másokkal is megismerteti a mindenség teremtésének Isteni célját, az Isteni bölcsesség példáit, utasításokat ad a kötelességtudó cselekedetekkel kapcsolatban, megismerteti az alapvető értékeket és az élőlények tökéletesedésének útját, és elmagyarázza ennek a hatalmas könyvnek az értelmét � mindez azt mutatja, hogy ennek a küldöttnek mindenképpen léteznie kell. Így hát az utazó tudta, hogy bebizonyosodott számára ennek az embernek az igazsága, aki mindenki másnál jobban végrehajtotta ezeket a feladatokat, és a Világmindenség Teremtőjének legnemesebb és leghűségesebb képviselője volt.
A KILENCEDIK: Van Valaki a fátyol mögött, aki ezekkel az eredeti és zseniális alkotásokkal képességeinek és művészetének tökéletességét kívánja megmutatni, meg akarja ismertetni és szerettetni magát a teremtés számtalan gyönyörűsége és csodája által, dicséretre és hálára kívánja késztetni az embereket kegyelme élvezetes és értékes ajándékaival, az élet igazságos és védelmező fenntartásával, a legkifinomultabb ízlést és étvágyat is kielégítő ajándékaival azt akarja elérni, hogy az emberek hálatelt szívvel és Uralkodását értékelve imádják Őt. Isteni voltát kinyilvánítja az évszakok változásában, a nappal és az éjszaka váltakozásában, minden bámulatra méltó, csodálatos cselekedetében, bölcs tetteivel és kreativitásával, és mindezek által hitet ébreszt az emberekben, akik teljes alávetettségben, alázattal és engedelmesen hisznek az Ő istenségében. Ő pedig azzal fejezi ki igazságosságát és méltányosságát, hogy mindig és minden körülmények között védelmezi az erényt és az erényeseket, és elpusztítja a gonoszságot és a gonoszokat, égi csapásokkal sújtva le az elnyomókra és a hazugokra.
Bizonyos, hogy a Láthatatlan Lény mellett ott van legszeretettebb teremtménye és leghűségesebb szolgája, aki az imént említett célokat szolgálja, felfedezi és megmagyarázza a világ teremtésének rejtélyét, aki mindig ennek a Teremtőnek a nevében cselekszik, aki Tőle várja a segítséget és a sikert, és aki meg is kapja Tőle � Mohamed a Qurais törzsből. Áldás és békesség legyen vele!
Az utazó azt is mondta még saját intellektusának: „Mivel ez a kilenc igazság tanúskodik ennek az embernek az igazáról, minden bizonnyal ő a dicsőség forrása az emberiség számára, és a tisztesség forrása az egész világnak. Helyénvaló tehát, ha a Világ Büszkeségének és Ádám Fiai Dicsőségének nevezzük. A tény, hogy a Kegyelmes csodálatos uralma és a csodálatos Korán, amelyet ő tart a kezében, a fél világot meghódította, valamint a saját tökéletessége és erényei azt mutatják, hogy ő a legfontosabb személyiség az egész világon. Teremtőnknek a legfontosabb Szavai azok, amelyeket általa nyilatkoztatott ki.”
Értsd meg: e rendkívüli ember elhívásának alapja és életének célja, amelyet több száz döntő erejű, nyilvánvaló és magától értetődő csodája, és a vallásában található több ezer magasztos, alapvető igazság támaszt alá, csak azt a célt szolgálja, hogy az Egyetlen Szükségszerű Létezését, Egységét, Tulajdonságát és Neveit bizonyítsa, hogy kinyilvánítsa és hirdesse Őt.
A Próféta (Allah áldja meg és adjon neki békességet) olyan tehát, mint a Nap a világmindenségben, Teremtőnk létezésének legfényesebb bizonyítéka, akit Allah szeretett. Három olyan vélemény is van, amely megerősíti, támogatja és tanúsítja az ő tanúbizonyságát.
Az első: A Próféta (Allah áldja meg és adjon neki békességet) egész világon tisztelt és elismert Családjának egybehangzó véleménye, akik közé a hit oszlopai, éleslátó emberek tartoztak, mint például Imám Ali (Allah legyen vele elégedett), aki azt mondta: „Ha lehullana a fátyol, akkor sem lehetnék bizonyosabb”, vagy Abdul Kadir Geilani, a Ghauth al�Azam, aki meglátta a Hatalmas Trónt és Iszrafil fenséges alakját még földi életében.
A második: Az a tanúbizonyság, amely abból az erős hitből származott, ami által az életüket, vagyonukat, családjukat, törzsüket áldozták a Próféta nemes társaiként ismert emberek, akik primitív népek között, írástudatlan környezetben, társadalmi vagy politikai élet nélkül éltek a próféták közötti korszak zűrzavarában, és akik nagyon rövid idő alatt a legcivilizáltabb, politikailag és társadalmilag fejlett népek és országok urai, tanítói és igazságos vezetői lettek, és kelettől nyugatig általános megelégedésre uralták a világot.
A harmadik: Az egybehangzó és kétségbevonhatatlan tudásból származó megerősítés, amely minden egyes korszak emelkedett és tiszteletre méltó tudósaitól származik, akik élen járnak minden tudományban és tevékenységben.
Tehát a Próféta (Allah áldja meg és adjon neki békességet) által az emberiségnek hozott, az Isteni Egységet hirdető tanúságtétel nem egyedi és elszigetelt, hanem általános, átfogó és megingathatatlan tény. Ha az összes létező démon összefogna megdöntésére, akkor sem járnának sikerrel. Ilyen következtetésre jutott az utazó.
Azzal kapcsolatban, amit a Fény Iskolájában tanult a világot bejárt utazó, amikor gondolatban a Próféta áldott Idejét meglátogatta, az Első Állomás Tizenhatodik Lépcsőjének végén azt mondhatjuk:
„Nincs más isten, csak Allah, A Szükségszerűen Létező, Akinek Szükségszerű és Egyetlenként való Létezését bizonyítja a Világ Büszkesége, Ádám fiainak Dicsősége, a Korán dicsősége által, az általa elhozott vallás terjedése által, tökéletessége által, kiemelkedő tulajdonságai által, amelyeket még ellenségei szavai is megerősítenek. Tanúsítja és bizonyítja több száz nyilvánvaló csodájának erejével, amelyek bizonyítják az igazságot, és amelyeket igazak bizonyítanak, és vallásának több ezer fényes és nyilvánvaló igazságával, amelyet támogat a Fény birtokosainak, tiszteletre méltó társainak szava, közössége tudósainak egybehangzó véleménye, akik a bizonyítékok és a csalhatatlan belelátás birtokosai.”
A fáradhatatlan, kielégíthetetlen tudásszomjú utazó, aki rájött, hogy az élet értelme és lényege ezen a világon a hit, így szólt a saját szívéhez: „Vizsgáljuk hát meg most a Koránt, a Csodálatos Kinyilatkoztatás Könyvét, amiről azt mondják, hogy annak a Lénynek a szava, akit én keresek, a leghíresebb, legcsodálatosabb és legbölcsebb könyv az egész világon, amely minden korban kihívás azoknak az embereknek, akik nem hajlandók behódolni neki. Nézzük meg, mit mond ez a könyv. De először is, állapítsuk meg, hogy tényleg a Teremtőtől származik�e.”. És ezzel az utazó ismét nekilátott a kutatásnak.
Mivel ez az utazó jelen korunkban él, először is a Risale-i Nurt vette szemügyre, amely felvillanásokat tartalmaz a Korán csodáiból. Látta, hogy százharminc részt tartalmaz a Könyvből, vagy tartalmának jól megalapozott magyarázatát. Bár a Risale-i Nur széles körben és minden irányban terjeszti a Korán igazságait ebben a makacs és ateista korban, senki sem tudta meghazudtolni, ami azt jelzi, hogy meghatározója, alapja, forrása, vezetője és fényes Napja, a Korán, mennyei, és nem emberi szavakat tartalmaz.
A Risale-i Nur különböző részeiben található több száz bizonyíték közül egy a Huszonötödik Szóban és a Tizenkilencedik Betű végén található, és a Korán csodálatosságának negyven szempontját fejti ki, olyan módon, hogy aki olvassa, az nemcsak hogy képtelen a kritikára vagy kifogásokra, hanem egyenesen csodálja érveit és dicséri.
Az utazó a Risale-i Nur feladatául hagyta a Korán csodájának és isteni voltának bizonyítását, és csak néhány rövid pontot emelt ki nagysága bemutatására.
ELSŐ PONT: Ahogy a Korán, minden csodájával és igazságával Mohamed (Allah áldja meg és adjon neki békességet) csodája, ugyanúgy Mohamed (Allah áldja meg és adjon neki békességet) minden csodájával, prófétaságának bizonyítékával, tudásának tökéletességével a Korán csodája is, és döntő bizonyítéka annak, hogy a Korán valóban Allah Szava.
MÁSODIK PONT: A Korán olyan dicsőséges, boldog és igaz módon érkezett ebbe a világba, forradalmat idézve elő nemcsak a közéletben, hanem a lelkekben, szívekben és gondolatokban is, az egyéni, társadalmi és politikai életben, hogy tizennégy évszázadon keresztül minden percben emberek százmilliói olvasták 6666 versét, tanultak belőle, finomodott a lelkük és megtisztult a szívük. A lelkeknek fejlődés és haladás volt, az elméknek iránymutatás és fény, az életnek maga a létezés és a boldogság. Az ilyen könyv nyilvánvalóan páratlan, csoda.
HARMADIK PONT: A Korán, a kezdetektől napjainkig, olyan költői szépséget képvisel, hogy annyira értéktelenné tették a Ka’ba falán látható, aranyba vésett, „függő versek” néven ismert ódákat, hogy maga Labid leánya mondta, amikor apja versét leakasztotta a Ka’ba faláról: „A Korán verseihez hasonlítva ez teljesen értéktelen”.
Egy sivatagi arab költő egyszer hallotta, amint valaki ezt az áját olvassa:
„Mondd hát nyíltan, ami neked parancsoltatott” ([10])
és azonnal leborult a földre. „Te is muszlim lettél?” kérdezték tőle. „Nem. A vers csodálatos szépsége előtt borultam le.” válaszolta a költő.
Tudósok és irodalmárok ezrei, köztük olyan lángelmék, mint Abdul Qahir Jurjani, Sakkaki és Zamakhshari, értenek egyet abban, hogy a Korán kifinomultsága felülmúl minden emberi képességet, és utánozhatatlan.
A Korán keletkezése óta tartalmazza a kihívást minden beképzelt és fennhéjázó irodalmárral és tudóssal szemben, és arroganciájukat letörve mondja nekik: „Rajta, írjatok ti is akár csak egyetlen ilyen szúrát, vagy fogadjátok el hogy kitaszítottak és megalázottak vagytok ezen a világon és a Túlvilágon is”. E kihívás ellenére a kor makacs szónokai és irodalmárai nem a rövidebb utat választották, hogy a Koránban olvashatókhoz hasonló szúrát alkossanak, hanem helyette a nehezebb utat választva saját személyüket és tulajdonukat sodorták veszélybe. Ez is azt bizonyítja, hogy a rövidebb út egyszerűen járhatatlan.
Több millió arab könyv van forgalomban, egy részüket a Korán barátai írták, próbálva utánozni a stílusát, más részüket a Korán ellenségei, hogy ellentmondjanak neki és kritizálják. Egyik írás sem volt képes még csak meg sem közelíteni a Korán színvonalát. Ha egy közönséges ember hallja ezeket az utánzatokat, azt mondja: „A Korán még csak nem is hasonlít ezekre a könyvekre, még csak nincs is azonos kategóriában velük, vagy alattuk áll, vagy felettük”. Senki, még a hitetlen vagy a bolond sem feltételezheti, hogy alattuk állna, kifinomultsága messze a többi fölé emeli a Könyvet.
Egyszer egy ember ezt az áját olvasta:
„Minden, ami az egekben és a földön van, Allahot dicséri és magasztalja.” (57:1)
„Nem értem, mi a csodálatosan kifinomult ebben az ájában” mondta. „Menj hát vissza abba a korba, amikor elhangzott, és hallgasd meg ott” felelték neki.
Az illető elképzelte, hogy abban a korban él, amikor a Korán leküldetett az emberiségnek, amikor a világ még bizonytalan, tünékeny létezés volt az üres, végtelen és határtalan űrben, zűrzavarban és sötétségben, élettelenül, tudatosság vagy cél nélkül. És akkor egyszeriben meghallotta ezt az áját, és a Korán szavai lerántották a Világmindenség leplét, és megvilágították a föld felszínét.
Az Idők kezdete előttről származó szavak, az örök kinyilatkoztatás irányt mutatott minden teremtménynek, olyan módon hatva át az egymást követő évszázadokat, hogy az egész világot egyetlen hatalmas mecsetté tette. Az egész Teremtés, a mennyek és a föld lakói Allahról emlékezett meg, az Ő dicsőségét hirdette, örömmel és elégedetten szolgálta azt a célt, amelyre teremtetett.
Az utazó mindezt látta. Így megismerve a Korán kifinomultságának mértékét, és más versekkel összehasonlítva azt, megértette a több ezer bölcs ok egyikét, amelynél fogva a Korán a fél földgolyót meghódította, amiért az emberiség egyötöde a Korán szúráit olvassa, és amiért tizennégy évszázadon keresztül megszakítatlan tisztelet és megbecsülés övezte a Könyvet.
NEGYEDIK PONT: A Korán olyan valódi édességet és szépséget mutat, hogy bár még a legédesebb dolog is unalmassá és undorítóvá válik, ha sokat ismétlik, a legkorábbi időktől elfogadott tény, és mára már közmondásossá vált, hogy a Korán ismételt olvasása nemhogy nem okoz unalmat és undort az egészséges szívű és jó ízlésű emberekben, hanem éppen ellenkezőleg, csak tovább növeli a Korán szépségét és édességét.
Ezen felül a Korán olyan frissességet, fiatalságot és eredetiséget képvisel, hogy bár már tizennégy évszázada ismerjük, és számos kézen átment, mindig olyan újnak és frissnek hat, mint amikor leküldetett a földre. A tudomány különböző területein jártas tanult emberek, akik folyton kezük ügyében tartják a Koránt, és állandóan tanulmányozzák, szintén úgy látják, hogy a Korán mindig és minden körülmények között megtartja stílusának és szemléletmódjának eredetiségét.
ÖTÖDIK PONT: A Korán egyik szárnya a múltba, a másik a jövőbe nyúlik. Egyik szárnya gyökérként nyúlik a múltba, gyökerei a korábbi próféták elfogadott igazságai, amelyeket ismétel és megerősít, és ők is megerősítik a Koránt egybehangzó szavaikkal, akárcsak mindazok, akik az igazi szufi úton járnak, amelynek követői az igazak és a tiszta szívű tudósok, akik életet kapnak a Korántól, és akiknek spirituális fejlődéséből kitűnik, hogy egy áldott, élő fa ágai ők, az igazság eszközei, akik a Korán szárnyainak védelmében élnek és növekednek, és tanúsítják, hogy a Korán tiszta igazság, és igaz kijelentések gyűjteménye, mindenre kiterjedő, páratlan csoda.
HATODIK PONT: A Korán igazsága és megbízhatósága hat különböző szempontból nyilvánul meg. Igaz és bizonyos alapelvek és bizonyítékok oszlopai támasztják alá, a csoda jelei függnek felette, az evilági és túlvilági boldogság ajándékai járnak előtte, a mennyei kinyilatkoztatás igazsága áll mögötte, jobbján számtalan igaz és megbízható elme tanúságtétele, balján pedig az igaz szívűek és tiszta lelkiismeretűek nyugalma, őszinte ragaszkodása és alávetettsége mindezek igazolják, hogy a Korán csodálatos, szilárd, megingathatatlan fellegvár ezen a világon és a Túlvilágon is.
Tehát a Mindenség Irányítója hat oldalról ütötte pecsétjét igazságára, és arra, hogy nem emberek szava az,
amit olvasunk, és arra, hogy az egész Könyv hiba és tévedés nélkül való az Uralkodó, Aki mindig szépséget teremt a Mindenségben, mindig a jót és igazat védelmezi, elpusztítja a gonoszokat és bűnösöket, a megerősítés pecsétjét ütötte a Koránra, a világ legmagasabb, legelfogadottabb és legfontosabb helyét adva neki.
És az, aki az Iszlám forrása és a Korán magyarázója, ő is hitte a Korán igazságát, és jobban tisztelte, mint bárki más, akihez álomszerű transzállapotában érkeztek a Korán szavai, amikor azokon kívül más szót kimondani nem tudott, ő is habozás nélkül és teljes bizalommal volt a Korán által felfedett kozmikus eseményekkel kapcsolatban, amelyek a jövőt és a múltat villantották ki a Láthatatlan fátyola mögül, és akiben még a legélesebb és legkétkedőbb szem sem találhatta a hamisság vagy tévedés legkisebb nyomát sem, és aki szilárd hittel, rendíthetetlen erővel és bizonyossággal erősítette meg a Korán minden egyes szavát � ő is szavának pecsétjével erősítette meg a Korán igazságát, és azt, hogy nem más, mint az áldott világ Kegyelmes Teremtőjének saját Szava.
És az emberiség egyötöde is, vagy még annál is többen, akiket magához vonz a Korán, akik kötődnek hozzá és igazságra szomjasan hallgatják szavait, amelyeket számos tanúságtétel szerint az angyalok, dzsinnek és lelkek is összegyűlve hallgatnak, akár a tűz köré gyűlő lepkék ők is megerősítik, hogy minden teremtett lény, a legalantasabb és a legnemesebb is, az elfogadás pecsétjét üti a Korán szavaira.
Az emberek, a legokosabbak és a legostobábbak is, kiveszik részüket a Korán parancsainak teljesítéséből és nyilvánvaló igazságainak megértéséből, és az összes tudós is, főként a hatalmas Szent Törvény, a Shari’a értelmezői, és a több száz Iszlám tudományos irányzat, az éles elméjű teológusok, és a vallás alapelveit a Korán alapján magyarázó tudósok, akik tudományuk minden igazságát és válaszát a Koránból merítik ők is mind bizonyítják, hogy a Korán az igazság kiapadhatatlan forrása.
Az arab irodalom nagy alakjai, akik a legnagyobb szaktekintélynek számítottak az irodalom terén, és akiknek a legfontosabb volt a Korán vitatása, nem voltak képesek még egyetlenegy olyan kifinomult szúrát sem létrehozni, mint a Korán szúrái, pedig a kifinomultság csak egy a Korán hét legfontosabb jellemzője közül. A híres szónokok és tudósok, akik egészen napjainkig azzal próbálkoznak, hogy akár csak egyetlen bizonyítékot is felhozzanak a Korán csoda volta ellen, mindeddig nem jártak sikerrel, és tehetetlen hallgatásuk is azt bizonyítja, hogy a Korán az emberi képességeket messze meghaladó csoda.
Igen, a beszéd vagy a szó értéke, felsőbbrendűsége és kifinomultsága akkor ismerszik meg, ha tudjuk, kitől származik, kinek szól, és mi a célja. Ennek alapján pedig a Korán páratlan és felülmúlhatatlan.
Mert a Korán a Világok Urának, Teremtőjének és Fenntartójának Szava, olyan kinyilatkoztatás, amelyet nem lehet utánozni vagy meghamisítani. Ahhoz szól, aki az egész emberiség, sőt, minden élőlény képviseletében hívatott el, aki minden emberek legnemesebbike és legtiszteltebbje, aki hitének erejéből és mélységéből az egész hatalmas Iszlám született, és akihez minden fohászok Örök Birtokosa szólt. A Korán leírja és megmagyarázza az evilági és túlvilági boldogság feltételeit, a mindenség teremtésének eredményeit és Isteni céljait. Bemutatja annak a hitét is, akihez szól, és akinek hite a legerősebb és legmagasabb fokú volt az egész világon, és tartalmazta az Iszlám összes igazságát. Bemutatja a hatalmas világmindenség minden oldalát, akár egy térkép, bemutatja és leírja Alkotó Mestere modorában lehetetlen hát ehhez a Koránhoz hasonlót készíteni, csodálatosságának foka meg sem közelíthető.
Precíz, tanult és intelligens tudósok ezrei írtak magyarázatot a Koránhoz, egyesek harminc, negyven, sőt, akár ötven kötetben is, érvekkel és bizonyítékokkal támasztva alá számtalan tulajdonságát, kifinomult nézőpontját, misztériumát, magasztos jelentését, és számos célzást tettek a Koránban található rejtett és láthatatlan értelemre. A Risale�i Nur százharminc részének mindegyike szintén a Korán egy�egy tulajdonságát, igazságát bizonyítja. Mindegyik része – mint például a Korán csodája, a Huszadik Szó Második Állomása, amely a civilizáció számtalan vívmányára, például a vonatra vagy repülőgépre vonatkozó igazságokat vezet le a Koránból, vagy az Első Sugár, amelynek címe A Korán jelei, amely a Risale�i Nur-ra és az elektromosságra vonatkozó ájákat tárgyal, vagy a Nyolc Jel című nyolc rövid traktátus, amelyek azt mutatják be, mennyire jól rendszerezettek, jelentőségteljesek és titokzatosak a Korán szavai, vagy a rövid traktátus, amely öt szempontból bizonyítja az al�Fath Szúra záró ájáinak csodáját, amellyel a Láthatatlanról adnak hírt a Risale-i Nur minden egyes része a Korán egy igazságát, egy fénysugarát mutatja be. Ez mind azt erősíti meg, hogy a Korán páratlan alkotás, amelyhez még csak hasonló sem létezik, csoda, amely a Nyilvánvaló Világban a Láthatatlan Birodalom nyelvén szól, a Láthatatlanról Mindent Tudó szavaival.
Tehát a Korán hat pontban, hat oldalról, hat szinten kifejtett tulajdonságaiból következően, kifinomult, nyilvánvaló páratlansága és szakrális, hatalmas szabályai tökéletes fénnyel világították meg az egymást követő évszázadokon keresztül a földet. És ezen tulajdonságok miatt a Korán minden egyes betűje legalább tíz jutalmat, tíz érdemet, tíz örök gyümölcsöt hordoz magában, egyes szúrák és áják betűi pedig akár százat, ezret vagy még többet. A világon átvágó utazó megértette ezt, és azt mondta szívének:
„A Korán, amely minden szempontból csodálatos szúrái és ájái egybecsengése miatt, a fény és misztérium miatt, gyümölcsei és érdemei miatt, bizonyítékaival igazolja az Egyetlen Szükségszerűen Létező létét, egységét, tulajdonságait és Neveit, olyan végtelen tanúságtétellel, amely az összes hívőtől ered.”
Tehát rövid összefoglalásaként azoknak a hitre vonatkozó iránymutatásoknak, amiket az utazó az Isteni Egységre vonatkozólag kapott a Koránból, azt mondhatjuk az Első Állomás Tizenhetedik Lépcsőjén:
„Nincs más isten, csak Allah, A Szükségszerűen Létező, Akinek Szükségszerű és Egyetlenként való Létezését bizonyítja a csodálatos Korán, amelyet elfogad és kíván az angyalok, emberek és dzsinnek minden faja, amelynek ájáit az év minden egyes percében a létező legnagyobb tisztelettel olvassák emberek százmilliói, amelynek szent uralma a föld minden táján és minden időben állandó, amelynek szellemi hatása kiterjed a földgolyó felére és az emberiség egyötödére. Tanúságot tesznek mellette egybehangzó értelmű szúrái és ájái, misztériumának és fényének kiterjedése, hatása és gyümölcsei, igaz tanúsággal és tiszta látomással.”
Utazónk, aki az egész életet bejárta, tudta most már, hogy a hit a legértékesebb tulajdon és tőke, amivel ember csak rendelkezhet, mert nem csak egyszerű kunyhóval vagy ideiglenes hajlékkal látja el, hanem palotával, örök királysággal, amely olyan hatalmas, mint az egész világmindenség. A hit mindennel ellátja a halandó embert, amire az örök életben szüksége lesz, megmenti a végső megsemmisüléstől a szerencsétlen embert, aki az akasztófa alatt vár végzetére, és az örökké tartó boldogság kincsestárát nyitja meg előtte. Ekkor az utazó azt mondta magában:
„Tovább! Hogy felsőbb lépcsőfokra juthassak a hit végtelen lépcsőin, forduljunk hát a világmindenség végtelensége felé, és hallgassuk meg, mit mond. Ezáltal tökéletessé és világossá válik majd a lecke, amelyet eddig részeitől és összetevőitől kaptunk.”
A Korán hatalmas és mindent felölelő távcsövén keresztül látta, hogy a mindenség olyan jelentőségteljes és rendezett, mintha csak a Dicsőséges Könyvének megtestesülése lenne, a testet öltött Korán, az Örökkévaló szépen díszített palotája, a Kegyelmes rendezett városa. A mindenség könyvének minden szúrája, ájája és szava, maguk a betűk, a fejezetek, a részek, az oldalak és a sorok, állandó megerősítéseikkel, bölcs változásaikkal és átalakulásukkal egybehangzóan hirdették a Mindentudó és Mindenható Egyetlen létezését és jelenlétét, a Dicsőséges Alkotóét és a Tökéletes Íróét, aki mindent lát mindenben, és ismeri mindenek egymás közötti kapcsolatait.
Tehát a mindenség minden faja és minden részecskéje, minden lakosa és tartalma, minden, ami ide érkezik és ami innen távozik, a gondviselés okozta változások és a megújulás bölcs folyamatai, amelyek benne történnek ezek mind összhangban hirdetik a Legmagasztosabb Mester létezését és egységét, a páratlan Teremtőét, aki határtalan erővel és végtelen bölcsességgel dolgozik. A mindenség két hatalmas és elsöprő igazsága tanúskodik erről.
ELSŐ IGAZSÁG: A mindenség teremtett voltát és függőségét számtalan bizonyítékkal támasztották alá a vallás alapelveit és a teológia tudományát tanulmányozó tehetséges tudósok és az Iszlám bölcsei.
Szerintük, mivel a változás és a megújulás megfigyelhető a teremtett világ teljes egészében, ezért a világ teremtett és időleges, és a teremtést nem lehet visszafordítani. Ha pedig a világ teremtett, akkor szükségszerűen létezik egy Teremtő, aki megalkotta. És ha egy létező dologban nem található indok létére vagy nemlétére, akkor ez a két állapot egyformán lehetséges, vagyis az a dolog nem lehet szükségszerű és örök.
Továbbá bizonyították döntő érvekkel azt is, hogy két teremtett dolog nem teremtheti egymást, mert abban jelen lenne a véletlenszerűség természetellenes és hamis elve, valamint a végtelen véletlenszerű folyamatok lehetősége. Ezáltal szükségessé válik a Szükségszerűen Létező létezése, akihez hasonló nem létezhet, akihez lehetetlen hasonlítani, akinek minden más alá van rendelve, és aki minden mást teremtett.
Igen, a teremtettség igazsága áthatja az egész mindenséget, és számos szemmel látható példája van a többi példát pedig csak az intellektus képes felfogni. Mert a szemünk előtt egy egész világ meghal ősszel, több százezer növény és apró állat, minden faj minden tagja, mintha egy�egy kis világ halna meg. Ez a halál azonban olyan eltervezett és rendezett, hogy mindegyik faj magvakat és petéket hagy maga mögött, amelyek tavasszal az újjászületést és feltámadást szolgálják. A kegyelem és bölcsesség csodája ez, a hatalom és tudás csodája. Ezek a lények minden tettüket, tervüket, jövőjüket a magvakba és petékbe zárják, és a Dicsőséges Megőrző gondjaira bízzák, az Ő védelme alá helyezik, és csak ez után halnak meg.
Tavasszal a halott fák, gyökerek és állatok ismét feltámadnak, pontosan ugyanolyannak, mint voltak, ezzel több milliót jelet és példát adva a majdan eljövendő, sokkal nagyobb Feltámadásra. A halottak helyébe hozzájuk megszólalásig hasonló növények és állatok születnek, és tovább írják az előző tavasszal született lények könyvének lapjait. Így mutatják be ennek az ájának az egyik jelentését:
„Amikor kinyílnak az oldalak”([11])
Minden ősszel meghal egy egész világ, és minden tavasszal egy új születik helyette. A halál és az újjászületés így folytatódik, és a nagy eseményen belül annyi egyedi halál és újjászületés történik, mintha ez a világ csak az utazó egyik állomása lenne, ahol az élőlények egy ideig lakoznak, ahol múló világok és birodalmak támadnak, teljesítik kötelességüket, majd mennek tovább útjukra.
Nyilvánvaló tehát minden gondolkodó elmének a Dicsőséges Lény szükségszerű létezése, végtelen bölcsessége és korlátlan hatalma, Aki birodalmakat és világokat hív életre, tökéletes tudással és bölcsességgel, egyensúlyban, rendszerben és szabályok szerint, és Aki utána isteni céljaira használja őket, zavartalan hatalommal, tökéletes kegyelemmel. A teremtéshez kapcsolódó többi kérdés megbeszélését a Risale-i Nur és a többi tudós könyveire bízzuk.
Ami a véletlenszerűséget illeti, ez áthatja és körülveszi az egész világmindenséget. Mert azt látjuk, hogy minden dolog, általános vagy egyedi, nagy vagy kicsi, Allah Trónjától egészen le a földig, még a bolygó atomjai is, bírnak valamiféle lényeggel, sajátos formával, egyéniséggel, tulajdonságokkal, részekkel. Ennek az egyedi lényegnek kiválasztása a rendelkezésre álló végtelen lehetőségből, különleges formába öntése, az egyediség megteremtése, ami megkülönbözteti azt a példányt fajának olyannyira hasonló többi példányától, egyedi, megfelelő és előnyös tulajdonságokat rendelni a teremtett dologhoz a lehetőségek és valószínűségek alaktalan és céltalan tengerében ezek mind jelei, bizonyítékai és megerősítései a Szükségszerűen Létező Egyetlen szükségszerű létezésének, korlátlan hatalmának és végtelen bölcsességének, Aki teremt, választ, meghatároz, dönt az egyedi tulajdonságokról, az alakról és formáról, minden teremtett lény jellemzőiről és helyzetéről, legyen az általános vagy egyedi.
Azt is jelzik, hogy nincs semmi, ami rejtve lenne Előle, hogy Neki semmi sem nehéz, hogy a legnagyobb feladat éppolyan egyszerű számára, mint a legkisebb, hogy éppolyan könnyedén teremt patakot, mint fát, fát, mint magot. Mindez alátámasztja a véletlenszerűség igazát, és ez alkotja a világmindenség hatalmas tanúságtételének egyik felét.
Mivel a világmindenség tanúságtételéről, két felével és két nagy igazságával, kimerítően írtunk a Risale-i Nur különböző részeiben, elsősorban a Huszonkettedik és Harminckettedik Szóban, valamint a Huszadik és Harmincharmadik Betűben, olvasóinknak inkább ezek elolvasását ajánlanánk, és lerövidítenénk ezt a rendkívül hosszú fejtegetést.
A MÁSODIK IGAZSÁG: Ami a második igazságot illeti, ami a világmindenség szerkezetéből következik, és ami hatalmas tanúságtételének másik felét alkotja, ezt a következőképpen foglalhatjuk össze:
Észrevehetjük, hogy ezek között az élő és élettelen teremtmények között együttműködés van annak érdekében, hogy létezésüket vagy életüket megőrizzék, hogy az állandóan változó feltételek közepette betöltsék szerepüket olyan igazság ez, amely messze meghaladja az egyes teremtmények egyedi képességeit.
Például, az elemek az élőlények segítségére sietnek, a felhők segítik a növényeket és az állatokat, az állatok segítik az embereket. Tej fakad az emlőkből, akár a Paradicsom patakja, hogy segítse a kicsinyeket. Az élőlények úgy és olyan forrásokból kapják meg a fenntartásukhoz szükséges javakat, ami messze meghaladja saját képességeiket, a test sejtjei az élelem részecskéiből épülnek fel, az Allahnak való behódolás által, és az Ő kegyelmének segítségével mindezek és még számos példa bizonyítja a Világok Fenntartójának mindenre kiterjedő, kegyelmes uralmát, Aki úgy igazgatja a világmindenséget, mintha az egyetlen palota lenne.
Tömör, élettelen és érzelmek nélküli tárgyak működnek együtt egymással érzékeny és tudatos módon, egymás segítségére sietnek a szükségben a Kegyelmes, Bölcs és Dicsőséges Fenntartó parancsára.
Az általános együttműködés mindenhol megfigyelhető a világmindenségben, a mindenre kiterjedő egyensúly és fennmaradás a legnagyobb szabályossággal van jelen mindenben, a bolygóktól a testrészekig, dicsérve azt a tollat, amely a mennyek aranyozott felületére írt, és a föld felszínét ékesítette, a virágok finom szirmait rajzolta, a rendelést, amely minden dolog felett uralkodik, a Tejúttól és a naprendszerektől a gránátalmáig és a búzakalászig, amely minden teremtménynek kiosztja a maga feladatát, a napnak és a holdnak, a felhőknek és az elemeknek, még a méheknek is ezek a hatalmas igazságok hasonló nagyságról tanúskodnak, és ez a tanúságtétel alkotja a világmindenség tanúságtételének második részét.
Mivel a Risale-i Nur megállapította és megmagyarázta ezt a hatalmas tanúságtételt, itt most beérjük ezzel a rövid kis ismertetővel.
Rövid összefoglalójaként annak, amit utazónk a világmindenségtől tanult a hitről, azt mondhatjuk az Első Állomás Tizennyolcadik Lépcsőjén:
„Nincs más isten, csak Allah, A Szükségszerűen Létező, Akihez még csak hasonló sem létezhet, Akinek minden dolog alárendelt, az Egyetlen, az Egyedülálló, akinek szükségszerű létezését és egységét bizonyítja a világmindenség hatalmas könyve, amely a Hatalmas Korán megtestesülése, a díszes és rendezett hely, a ragyogó és jól szervezett város, szúráival, ájáival, betűivel, fejezeteivel, részeivel, oldalaival és soraival, amelyek összhangban vannak egymással és alapjaikkal, a fajokkal, a részekkel, a lakóival és mindennel, ami ide érkezik és innen távozik, a teremtettség mindent átfogó igazságának tanúságtételével, minden tudós és teológus egyetértésével, a bizonyossággal, amit formájának és tartalmának változása jelent, a bölcsességgel és szabályossággal, betűinek és szavainak kiegyensúlyozott és fegyelmezett megújulásával, és az együttműködés, kölcsönös segítség, gondoskodás, egyensúly és megőrzés hatalmas igazságának tanúságtételével, amely minden teremtmény között megfigyelhető, tanúsító és világos látomással.”
Ekkorra a tudásra szomjazó utazó, aki a Világmindenség Teremtőjét kereste, a tizennyolc lépcsőfokon keresztül közvetett módon szerzett ismereteket a Teremtőről, és közeledett már ahhoz az állomáshoz, ahol az Igazság Trónja elé történő felemelkedés végén közvetlenül szólhat Allahhoz. Azt mondta ekkor saját lelkének:
„A Korán nemes Megnyitó Szúrájában, az áják, amelyek a legelsőtől az iyyaka (egyedül Te) szóig tartanak, olyanok, mint egy közvetve mondott dicséret és magasztalás. De az iyyaka szó azt jelzi, hogy ekkor Allah elé jutottunk és közvetlenül Hozzá szólunk. Hagyjunk hát fel a közvetett kereséssel, és kérdezzük meg a keresés tárgyát a keresés tárgyáról. Mert a Napról, amely mindent megmutat, a Napot kell kérdezni, mert a mindent mutató saját magát még tisztábban képes mutatni. Ahogy a Napot sugarai által érzékeljük és ismerjük meg, ugyanúgy fáradozhatunk azon is, hogy Teremtőnket, képességeinknek megfelelően, legszebb nevein és szentséges tulajdonságain keresztül ismerjük meg.”
Innen indulunk hát ki, a lehető legrövidebben és legtömörebben, a célhoz vezető számtalan út közül kettőn, a két út számtalan lehetséges szintje közül kettőn, és a két szint számtalan igazságai közül kettőt fogunk megvizsgálni.
AZ ELSŐ IGAZSÁG: Szemünkkel is láthatunk egy mindenre kiterjedő, állandó és lenyűgöző igazságot, amely megváltoztat, átalakít és megújít minden lényt a mennyben és a földön, uralkodói és bölcs tevékenységgel. Ennek a minden szempontból bölcs tevékenységnek az igazságában azonnal érzékelhetjük az Uralkodás megnyilvánulásának igazságát, és ennek a kegyelmes uralkodásnak a megnyilvánulásában érzékelhetjük az Istenség megnyilvánulását.
Ebből a folytonos, bölcs és uralkodói tevékenységből, a Mindenható és Mindentudó Cselekvő tettei nyilvánulnak meg, mintegy fátyol mögül.
A fátyol mögül pedig felfoghatjuk az Isteni Neveket, amelyek minden teremtett dologban nyilvánvalóan megmutatkoznak.
A Legszebb Nevek fátyla mögül pedig felfoghatjuk a hét szent tulajdonság létezését és nyilvánvalóságát, az egész teremtés tanúbizonysága szerint, életadó, hatalmas, bölcs, mindent halló, mindent látó,
szándékos és beszédben megnyilvánuló formában, és úgy tűnik, hogy a hit által látó szív szükségszerűen, magától értetődően és teljes bizonyossággal fogja fel a Szükségszerűen Létező létezését, Akit ezekkel a tulajdonságokkal lehet leírni, az Egyetlent, Akit ezekkel a Nevekkel ismerünk, a Páratlan és Örök Alkotót, Akinek jelenléte nyilvánvalóbb és fényesebb, mint a Napé.
Mert a gyönyörű és bölcs könyv feltételezi az írás képességét, akárcsak a jól megépített ház az építését, és a hibátlan írás és építés feltételezi, hogy véghezvivőjük neve író és építő, és az író és építő címe pedig feltételezi, hogy birtokosuk birtokában van az írás és építés jellemző tulajdonságainak, ezek a művészetek és tulajdonságok pedig magától értetődően szükségessé teszik, hogy létezzék valaki, akit az író és az építő, a művész és a mester névvel illethetünk. Mert ahogy lehetetlen, hogy a cselekedet létezzék a cselekvő nélkül, vagy a név anélkül, akit jelöl, ugyanúgy az is lehetetlen, hogy létezzék olyan tulajdonság, amely nem jellemez senkit, vagy hogy legyen mestermű mester nélkül.
Ennek az elvnek és igazságnak az alapján a világmindenség és minden, ami benne van, olyan, mint jól megírt könyvek gyűjteménye, amelyek mindegyike az Isteni Elrendelés tollával íródott, vagy számtalan épület és palota, amelyek mindegyikét az Isteni Elrendelés kalapácsával formázták. Ezek mindegyike egyenként ezerféleképpen, és együtt megszámlálhatatlan módon az alábbi tanúságot hirdeti:
A számtalan kegyelmes uralkodói cselekedet, az ezer és egy Isteni Név végtelen megnyilvánulása, amelyek a cselekedetek forrásai, és a hét Isteni tulajdonság folytonos megnyilvánulása, amelyek a Legszebb Nevek forrásai, végtelen és számtalan módon tanúsítják a Legdicsőségesebb Lényeg szükségszerű létezését és egységét, amely forrása a mindent átfogó, szent hét tulajdonságnak, és amely ezekkel jellemezhető. És a teremtményekben található minden szépség, kedvesség, tökéletesség és kiválóság magától értetődően tanúsítja az Uralkodói cselekedetek, az Isteni Nevek és tulajdonságok szépségét és tökéletességét, és a Legtisztább Szent Lényeg szentséges szépségét.
Tehát az uralkodás igazsága, amely a cselekedetek által nyilvánul meg, tulajdonságai és tettei által ismerhető meg, mint például a teremtés, a formálás és életre hívás, nagy tudással és bölcsen, a meghatározás, formába öntés, alakítás és változtatás, szabályok szerint és tökéletes egyensúlyban, az átalakítás, leküldés és tökéletesítés, céllal és akarattal, a táplálás, gondoskodás, a nagylelkű ajándékok adása, gyengédséggel és kegyelemmel.
És az uralkodás megnyilvánulásának igazságában az Istenség közvetlenül felfogható kinyilvánításának igazsága megismerhető és felfogható a Legszebb Nevek kegyelmes és nagylelkű megnyilvánulásán keresztül, és a hét isteni tulajdonság: az Élet, Tudás, Hatalom, Akarat, Hallás, Látás és Beszéd dicsőséges és csodálatos megnyilvánulásán keresztül.
Ahogy a Beszéd tulajdonsága a kinyilatkoztatáson és az ihleten keresztül teszi lehetővé a Legszentebb Lényeg megismerését, úgy a Hatalom a Lényeget kifinomult munkáin és hatásán keresztül teszi megismerhetővé, amelyek mindegyike olyan, mint egy fizikai alakot öltött szó. Ha az egész világmindenséget, egyik végétől a másikig megvizsgáljuk a testet öltött könyv szempontjából, akkor láthatjuk, hogy bemutatja és megismerteti a Dicsőség Hatalmas Birtokosát.
Ami a Tudást illeti, az az Egyetlen Legszentebb Lényeget a teremtés bölcs, rendezett és kiegyensúlyozott elemein keresztül ismerteti meg, az által, ahogy Allah Tudása minden egyes teremtményt irányít, vezet és megkülönböztet.
Ami az életet illeti, nemcsak saját bizonyítékai igazolják azt, hanem az Allah hatalmát hirdető összes alkotás is, az összes jól elrendezett, bölcs, kiegyensúlyozott és kifinomult forma, amely Allah tudásáról tanúskodik, és az összes többi tulajdonságát is bizonyítja. Tehát az Élet, ez a minden élőlény által szolgáltatott bizonyíték, tükörként mutatja az összes többi bizonyítékot is, és az Örökké Élő és Önfenntartó Lényeget ismerteti meg velünk.
Ez az a tulajdonság, amely folyton változik a mindenségben, hogy létrehozhassa mindig friss és változatos megnyilvánulásait és formáit, és egyetlen hatalmas tükörré változzék, amely számtalan apró tükörből áll össze. Hasonlóképpen, a Látás és Hallás, az Akarat és Beszéd jellemzői is felfedik és megmutatják a Legszentebb Lényeget, akárcsak a világmindenség.
És ahogy a bizonyítékok a Dicsőség Urának létezésére mutatnak, ugyanúgy a legnyilvánvalóbb módon jelzik az élet létezését és valóságát, és a Lényeg elevenségét és állandóságát. Mert a Tudás az Élet jele, a Hallás az Élet jele, a Látás csak az élők sajátja, és Akarat csak ott van, ahol Élet is. A Céltudatos Erő csak élőlényekben található meg, a Beszéd pedig csak azok sajátja, akik Tudással és Élettel rendelkeznek.
Mindezekből az következik, hogy maga az Élet hétszer annyi bizonyítékot szolgáltat, mint maga a világmindenség, olyan bizonyítékokat, amelyek alátámasztják részint a saját, részint az általuk jellemzett Egyetlen létezését. Ezért ez a tulajdonságok alapja és forrása, a Legnagyobb Név eredete és támogatója. Mivel a Risale-i Nur erőteljes bizonyítékokkal támasztja alá és teszi érthetővé ezt az első igazságot, ezért most beérjük azzal, hogy ennek az óceánnak csupán egyetlen cseppjét érintettük.
A MÁSODIK IGAZSÁG: Az Isteni párbeszéd, amely a Beszéd tulajdonságából származik.
„Még ha a tenger tintává válnék is Teremtőm szavai számára…”([12])
Ennek az ájának a belső értelme szerint az Isteni párbeszéd végtelen. Egy élőlény létezését legjobban beszéde bizonyítja. Ez az igazság tehát végtelen tanúbizonyságot jelent az Idők Előtt Létező Beszélő létezésére és Egységére.
Ennek az igazságnak két alapos bizonyítéka a kinyilatkoztatás és az ihlet, amelyeket már a Tizennegyedik és Tizenötödik Lépcsőkben említettünk, további bizonyíték található a Szent és Mennyei Könyvekben, amint azt a Tizedik Lépcsőben említettük, és fényes és tökéletes bizonyítéka még a Hatalmas Korán, amint azt a Tizenhetedik Lépcsőben megbeszéltük – ezért az olvasót az említett Lépcsőkhöz tanácsoljuk, ahol ennek az igazságnak a magyarázatát és bizonyítását olvashatja. Nekünk és az utazónak, aki nem volt képes ennél a pontnál tovább haladni, elegendő mindaz a fény és misztérium, amit ez a nemes ája tartalmaz, csodálatosan mutatva be ezt az igazságot, és saját bizonyítékát adva az eddigiekhez:
„Allah a tanú rá, hogy nincs más isten, csak Ő, és tanúk rá az angyalok és a tudás birtokosai, az igazságban állhatatosak, nincs isten más, csak Ő, a Hatalmas, a Bölcs!”([13])
Annak összefoglalásaként, amit utazónk ezen a Szent Állomáson tanult, azt mondhatjuk az Első Állomás Tizenkilencedik Lépcsőjén:
Nincs más isten, csak Allah, a Szükségszerűen Létező, az Egyetlen, a Páratlan, a Legszebb Nevek Birtokosa, a Legmagasztosabb Tulajdonságok Birtokosa, Akié a Leghatalmasabb Példa. Szükségszerű létezésének és Egységének bizonyítéka a szükségszerűen létező Lényeg, minden szent és mindent átfogó tulajdonságával és Szépséges Neveivel, amelyek az Ő uralkodói tulajdonságainak és cselekedeteinek megfelelően nyilvánulnak meg. Az isteni önkinyilatkoztatás hatalmas igazságának tanúságtételével, az uralkodói tevékenység folytonos megnyilvánulásában, az akaratlagos és bölcs létrehozás, teremtés és alkotás, és a céltudatos és kegyelmes meghatározás, alakítás és szabályozás tettein keresztül, a megőrzés, rendezés, alkalmazás és gondoskodás által, teljes rendben és egyensúlyban, valamint az ája igazságának mindent átfogó és hatalmas voltával Allah azt tanúsítja, hogy nincsen más isten, csak Ő, és tanúk erre az angyalok, és a bölcsesség birtokosai, az igazságban állhatatosak, nincsen más Isten, csak Ő, a Hatalmas, a Bölcs!
İHTAR
Geçen İkinci Makam’ın Birinci Bab’ındaki on dokuz adet mertebelerin şehadet eden hakikatlerinin her birisi, tahakkuklarıyla ve vücudlarıyla vücub-u vücuda delâlet ettikleri gibi; ihataları ile dahi vahdete ve ehadiyete delâlet ederler. Fakat başta sarîhan vücudu ispat ettikleri cihetle, vücub-u vücudun delilleri sayılmış.
İkinci Makam’ın İkinci Bab’ı ise başta ve sarahatle vahdeti ve içinde vücudu ispat ettiği haysiyetiyle, tevhid bürhanları denilir. Yoksa her ikisi, her ikisini ispat eder. Farklarına işaret için Birinci Bab’da بِشَهَادَةِ عَظَمَةِ اِحَاطَةِ حَقٖيقَةِ
İkinci Bab’da vahdet görünür gibi zuhuruna işareten بِمُشَاهَدَةِ عَظَمَةِ اِحَاطَةِ حَقٖيقَةِ fıkraları tekrar ediliyor.
Gelecek İkinci Bab’ın mertebelerini Birinci Bab gibi izah etmeye niyet etmiştim. Fakat bazı hallerin mümanaatıyla ihtisara ve icmale mecburum. Hakkıyla beyan etmeyi Risale-i Nur’a havale ediyoruz.
İKİNCİ BAB
Berahin-i Tevhidiyeye Dairdir
Dünyaya iman için gönderilen ve bütün kâinatta fikren seyahat eden ve her şeyden Hâlık’ını soran ve her yerde Rabb’ini arayan ve hakkalyakîn derecesinde İlah’ını vücub-u vücud noktasında bulan dünya misafiri, kendi aklına dedi ki: Gel, Vâcibü’l-vücud Hâlık’ımızın vahdet bürhanlarını temaşa için yine beraber bir seyahate gideceğiz.
Beraber gittiler. Birinci menzilde gördüler ki kâinatı istila eden dört hakikat-i kudsiye, vahdeti bedahet derecesinde istilzam edip isterler.
BİRİNCİ HAKİKAT: “Uluhiyet-i mutlaka”dır.
Evet, nev-i beşerin her taifesi birer nevi ibadet ile fıtrî gibi meşgul olması ve sair zîhayatın belki cemadatın dahi fıtrî hizmetleri, birer nevi ibadet hükmünde bulunması ve kâinatta maddî ve manevî bütün nimetlerin ve ihsanların her biri, bir mabudiyet tarafından, hamd ve ibadeti yaptıran perestişe ve şükre birer vesile olmaları ve vahiy ve ilhamlar gibi bütün tereşşuhat-ı gaybiye ve tezahürat-ı maneviyenin bir tek İlah’ın mabudiyetini ilan etmeleri; elbette ve bedahetle bir uluhiyet-i mutlakanın tahakkukunu ve hüküm-ferma olduğunu ispat ederler.
Madem böyle bir uluhiyet hakikati var, elbette iştiraki kabul edemez. Çünkü uluhiyete yani mabudiyete karşı şükür ve ibadetle mukabele edenler, kâinat ağacının en nihayetlerinde bulunan zîşuur meyveleridir. Ve başkaların o zîşuurları memnun ve minnettar edip yüzlerini kendilerine çevirmesi ve görünmediğinden çabuk unutturulabilen hakiki mabudlarını onlara unutturması, uluhiyetin mahiyetine ve kudsî maksatlarına öyle bir zıddiyettir ki hiçbir cihetle müsaade etmez.
Kur’an’ın çok tekrar ile ve şiddetle şirki red ve müşrikleri cehennem ile tehdit etmesi, bu cihettendir.
İKİNCİ HAKİKAT: “Rububiyet-i mutlaka”dır.
Evet, bütün kâinatta hususan zîhayatlarda ve bilhassa terbiye ve iaşelerinde her tarafta aynı tarzda ve umulmadık bir surette beraber ve birbiri içinde hakîmane, rahîmane bir dest-i gaybî tarafından olan bir tasarruf-u âmm elbette bir rububiyet-i mutlakanın tereşşuhudur ve ziyasıdır ve tahakkukuna bir bürhan-ı kat’îdir.
Madem bir rububiyet-i mutlaka vardır, elbette şirk ve iştiraki kabul etmez. Çünkü o rububiyetin kendi cemalini izhar ve kemalâtını ilan ve kıymetli sanatlarını teşhir ve gizli hünerlerini göstermek gibi en mühim maksat ve gayeleri cüz’iyatta ve zîhayatta temerküz ve içtima ettiğinden, en cüz’î bir şeye ve en küçük bir zîhayata kendi başıyla müdahale eden bir şirk, o gayeleri bozar ve o maksatları harap eder. Ve zîşuurun yüzlerini o gayelerden ve o gayeleri irade edenden çevirip esbaba saldığından ve bu vaziyet rububiyetin mahiyetine bütün bütün muhalif ve adâvet olduğundan, elbette böyle bir rububiyet-i mutlaka, hiçbir cihetle şirke müsaade etmez.
Kur’an’ın kesretli takdisatı ve tesbihatı ve âyâtı ve kelimatı, belki hurufatı ve hey’atıyla mütemadiyen tevhide irşadatı bu büyük sırdan ileri gelmiştir.
ÜÇÜNCÜ HAKİKAT: “Kemalât”tır.
Evet, bu kâinatın bütün ulvi hikmetleri, hârika güzellikleri, âdilane kanunları, hakîmane gayeleri, hakikat-i kemalâtın vücuduna bedahetle delâlet ve bilhassa bu kâinatı hiçten icad edip her cihetle mu’cizatlı ve cemalli bir surette idare eden Hâlık’ın kemalâtına ve o Hâlık’ın âyine-i zîşuuru olan insanın kemalâtına şehadeti pek zâhirdir.
Madem kemalât hakikati vardır. Ve madem kâinatı kemalât içinde icad eden Hâlık’ın kemalâtı muhakkaktır. Ve madem kâinatın en mühim meyvesi ve arzın halifesi ve Hâlık’ın en ehemmiyetli masnuu ve sevgilisi olan insanın kemalâtı haktır ve hakikatlidir.
Elbette bu gözümüz ile gördüğümüz kemalli ve hikmetli kâinatı; fena ve zevalde yuvarlanan ve neticesiz olarak tesadüfün oyuncağı, tabiatın mel’abegâhı, zîhayatın zalimane mezbahası, zîşuurun dehşetli hüzüngâhı suretine çeviren ve âsârı ile kemalâtı görünen insanı, en bîçare ve en perişan ve en aşağı bir hayvan derekesine indiren ve Hâlık’ın âyine-i kemalâtı olan bütün mevcudatın şehadetiyle nihayetsiz kemalât-ı kudsiyesi bulunan o Hâlık’ın kemalâtını setredip perde çekerek netice-i faaliyetini ve hallakıyetini iptal eden şirk, elbette olamaz ve hakikatsizdir.
Şirkin bu kemalât-ı İlahiyeye ve insaniye ve kevniyeye karşı zıddiyeti ve o kemalâtları bozduğu İkinci Şuâ Risalesi’nin üç meyve-i tevhide dair Birinci Makam’ında kuvvetli ve kat’î deliller ile ispat ve izah edildiğinden ona havale edip burada kısa kesiyoruz.
DÖRDÜNCÜ HAKİKAT: “Hâkimiyet”tir.
Evet, bu kâinata geniş bir dikkat ile bakan; kâinatı gayet haşmetli ve gayet faaliyetli bir memleket, belki idaresi gayet hikmetli ve hâkimiyeti gayet kuvvetli bir şehir hükmünde görür, her şeyi ve her nev’i birer vazife ile musahharane meşgul bulur. وَ لِلّٰهِ جُنُودُ السَّمٰوَاتِ وَال۟اَر۟ضِ âyetinin askerlik manasını ihsas eden temsiline göre: Zerrat ordusundan ve nebatat fırkalarından ve hayvanat taburlarından tâ yıldızlar ordusuna kadar olan cünud-u Rabbaniyeden, o küçücük memurlarda ve bu pek büyük askerlerde hâkimane tekvinî emirlerin, âmirane hükümlerin, şahane kanunların cereyanları, bedahetle bir hâkimiyet-i mutlakanın ve bir âmiriyet-i külliyenin vücuduna delâlet ederler.
Madem bir hâkimiyet-i mutlaka hakikati vardır, elbette şirkin hakikati olamaz. Çünkü لَو۟ كَانَ فٖيهِمَٓا اٰلِهَةٌ اِلَّا اللّٰهُ لَفَسَدَتَا âyetinin hakikat-i kātıasıyla, müteaddid eller müstebidane bir işe karışsalar karıştırırlar. Bir memlekette iki padişah, hattâ bir nahiyede iki müdür bulunsa intizam bozulur ve idare herc ü merc olur. Halbuki sinek kanadından tâ semavat kandillerine kadar ve hüceyrat-ı bedeniyeden tâ seyyaratın burçlarına kadar öyle bir intizam var ki zerre kadar şirkin müdahalesi olamaz.
Hem hâkimiyet bir makam-ı izzettir; rakip kabul etmek, o hâkimiyetin izzetini kırar. Evet, aczi için çok yardımcılara muhtaç olan insanın, cüz’î ve zâhirî ve muvakkat bir hâkimiyeti için kardeşini ve evladını zalimane öldürmesi gösteriyor ki hâkimiyet rakip kabul etmez. Böyle bir âciz, böyle cüz’î bir hâkimiyet için böyle yaparsa; elbette bütün kâinatın mâliki olan bir Kadîr-i Mutlak’ın hakiki ve küllî rububiyetine ve uluhiyetine medar olan kendi hâkimiyet-i kudsiyesine başkasını teşrik etmesi ve şerike müsaade etmesi hiçbir cihetle mümkün olamaz.
Bu hakikat, İkinci Şuâ’nın İkinci Makam’ında ve Risale-i Nur’un birçok yerlerinde kuvvetli deliller ile ispat edildiğinden onlara havale ediyoruz.
İşte yolcumuz bu dört hakikati müşahede etmekle, vahdaniyet-i İlahiyeyi şuhud derecesinde bildi, imanı parladı. Bütün kuvvetiyle
لَٓا اِلٰهَ اِلَّا اللّٰهُ وَح۟دَهُ لَا شَرٖيكَ لَهُ dedi. Ve bu menzilden aldığı derse bir kısa işaret olarak Birinci Makam’ın ikinci babında لَٓا اِلٰهَ اِلَّا اللّٰهُ ال۟وَاحِدُ ال۟اَحَدُ الَّذٖى دَلَّ عَلٰى وَح۟دَانِيَّتِهٖ وَ وُجُوبِ وُجُودِهٖ مُشَاهَدَةُ عَظَمَةِ حَقٖيقَةِ تَبَارُزِ ال۟اُلُوهِيَّةِ ال۟مُط۟لَقَةِ وَ كَذَا مُشَاهَدَةُ عَظَمَةِ اِحَاطَةِ حَقٖيقَةِ تَظَاهُرِ الرُّبُوبِيَّةِ ال۟مُط۟لَقَةِ ال۟مُق۟تَضِيَّةِ لِل۟وَح۟دَةِ وَ كَذَا مُشَاهَدَةُ عَظَمَةِ اِحَاطَةِ حَقٖيقَةِ ال۟كَمَالَاتِ النَّاشِئَةِ مِنَ ال۟وَح۟دَةِ وَ كَذَا مُشَاهَدَةُ عَظَمَةِ اِحَاطَةِ حَقٖيقَةِ ال۟حَاكِمِيَّةِ ال۟مُط۟لَقَةِ ال۟مَانِعَةِ وَ ال۟مُنَافِيَةِ لِلشِّر۟كَةِ denilmiştir.
Sonra o sükûnetsiz misafir kendi kalbine dedi: Ehl-i imanın, hususan ehl-i tarîkatın her vakit tekrarla لَٓا اِلٰهَ اِلَّاهُوَ demeleri, tevhidi yâd ve ilan etmeleri gösterir ki tevhidin pek çok mertebeleri bulunuyor. Hem tevhid, en ehemmiyetli ve en halâvetli ve en yüksek bir vazife-i kudsiye ve bir farîza-i fıtriye ve bir ibadet-i imaniyedir. Öyle ise gel bir mertebeyi daha bulmak için bu ibrethanenin diğer bir menzilinin kapısını daha açmalıyız.
Çünkü aradığımız hakiki tevhid, yalnız tasavvurdan ibaret bir marifet değildir. Belki ilm-i mantıkta tasavvura mukabil ve marifet-i tasavvuriyeden çok kıymettar ve bürhanın neticesi olan ve ilim denilen tasdiktir.
Ve tevhid-i hakiki öyle bir hüküm ve tasdik ve iz’an ve kabuldür ki her bir şeyle Rabb’ini bulabilir ve her şeyde Hâlık’ına giden bir yolu görür ve hiçbir şey huzuruna mani olmaz. Yoksa Rabb’ini bulmak için her vakit kâinat perdesini yırtmak, açmak lâzım gelir. “Öyle ise haydi ileri!” diyerek, kibriya ve azamet kapısını çaldı. Ef’al ve âsâr menziline ve icad ve ibda âlemine girdi, gördü ki: Kâinatı istila etmiş beş hakikat-i muhita hükmediyorlar, bedahetle tevhidi ispat ederler.
BİRİNCİSİ
Kibriya ve azamet hakikatidir. Bu hakikat, İkinci Şuâ’nın İkinci Makam’ında ve Risale-i Nur’un müteaddid yerlerinde bürhanlarla izah edildiğinden burada bu kadar deriz ki:
Binlerle sene birbirlerinden uzak bir mesafede bulunan yıldızları, aynı anda aynı tarzda icad edip tasarruf eden ve zeminin şark ve garp ve cenup ve şimalinde bulunan aynı çiçeğin hadsiz efradını, bir zamanda ve bir surette halk edip tasvir eden...
Hem هُوَ الَّذٖى خَلَقَ السَّمٰوَاتِ وَال۟اَر۟ضَ فٖى سِتَّةِ اَيَّامٍ yani gökleri ve zemini altı günde yaratmak gibi geçmiş ve gaybî ve çok acib bir hâdiseyi, hazır ve göz önünde bir hâdise ile ispat etmek ve onun gibi acib bir tanzir olarak zeminin yüzünde bahar mevsiminde haşr-i a’zamın yüz binden ziyade misallerini gösterir gibi iki yüz binden ziyade nebatat taifelerini ve hayvanat kabilelerini beş altı haftada inşa edip kemal-i intizam ve mizan ile iltibassız, noksansız, yanlışsız, beraber, birbiri içinde idare, terbiye, iaşe, temyiz ve tezyin eden...
Hem يُولِجُ الَّي۟لَ فِى النَّهَارِ وَ يُولِجُ النَّهَارَ فِى الَّي۟لِ âyetinin sarahatiyle zemini döndürüp gece gündüz sahifelerini yapan ve çeviren ve yevmiye hâdisatıyla yazan değiştiren aynı zat, aynı anda, en gizli, en cüz’î olan kalplerin hatıratlarını dahi bilir ve iradesiyle idare eder.
Ve mezkûr fiillerin her biri bir tek fiil olduğundan, zarurî olarak, onların fâili dahi bir tek, vâhid ve kādir olan fâil-i zülcelallerinin, bedahetle öyle bir kibriya ve azameti var ki: Hiçbir yerde, hiçbir şeyde, hiçbir cihetle, hiçbir şirkin hiçbir imkânını, hiçbir ihtimalini bırakmıyor, köküyle kesiyor.
Madem böyle bir kibriya ve azamet-i kudret var ve madem o kibriya nihayet kemaldedir ve ihata ediyor. Elbette o kudrete acz veya ihtiyaç ve o kibriyaya kusur ve o kemale noksaniyet ve o ihataya kayıt ve o nihayetsizliğe nihayet veren bir şirke meydan vermesi ve müsaade etmesi, hiçbir vecihle mümkün değildir. Fıtratını bozmayan hiçbir akıl kabul etmez.
İşte şirk, kibriyaya dokunması ve celalin izzetine dokundurması ve azametine ilişmesi cihetiyle öyle bir cinayettir ki hiç kabil-i af olmadığını, Kur’an-ı Mu’cizü’l-Beyan azîm tehdit ile اِنَّ اللّٰهَ لَا يَغ۟فِرُ اَن۟ يُش۟رَكَ بِهٖ وَيَغ۟فِرُ مَا دُونَ ذٰلِكَ ferman ediyor.
İKİNCİ HAKİKAT
Kâinatta tasarrufları görünen ef’al-i Rabbaniyenin ıtlak ve ihata ve nihayetsiz bir surette zuhurlarıdır. Ve o fiilleri takyid ve tahdid eden, yalnız hikmet ve iradedir ve mazharların kabiliyetleridir. Ve serseri tesadüf ve şuursuz tabiat ve kör kuvvet ve camid esbab ve kayıtsız ve her yere dağılan ve karıştıran unsurlar, o gayet mizanlı ve hikmetli ve basîrane ve hayattarane ve muntazam ve muhkem olan fiillere karışamazlar, belki Fâil-i Zülcelal’in emriyle ve iradesiyle ve kuvvetiyle zâhirî bir perde-i kudret olarak istimal olunuyorlar.
Hadsiz misallerinden üç misali, Sure-i Nahl’in bir sahifesinde birbirine muttasıl üç âyetin işaret ettikleri üç fiilin hadsiz nüktelerinden üç nüktesini beyan ederiz.
Birincisi: وَ اَو۟حٰى رَبُّكَ اِلَى النَّح۟لِ اَنِ اتَّخِذٖى مِنَ ال۟جِبَالِ بُيُوتًا ... اِلٰى اٰخِره
Evet, bal arısı fıtratça ve vazifece öyle bir mu’cize-i kudrettir ki koca Sure-i Nahl, onun ismiyle tesmiye edilmiş. Çünkü o küçücük bal makinesinin zerrecik başında, onun ehemmiyetli vazifesinin mükemmel programını yazmak ve küçücük karnında taamların en tatlısını koymak ve pişirmek ve süngücüğünde zîhayat azaları tahrip etmek ve öldürmek hâsiyetinde bulunan zehiri o uzuvcuğuna ve cismine zarar vermeden yerleştirmek; nihayet dikkat ve ilim ile ve gayet hikmet ve irade ile ve tam bir intizam ve muvazene ile olduğundan şuursuz, intizamsız, mizansız olan tabiat ve tesadüf gibi şeyler elbette müdahale edemezler ve karışamazlar.
İşte bu üç cihetle mu’cizeli bu sanat-ı İlahiyenin ve bu fiil-i Rabbanînin, bütün zemin yüzünde hadsiz arılarda, aynı hikmetle, aynı dikkatle, aynı mizanda, aynı anda, aynı tarzda zuhuru ve ihatası, bedahetle vahdeti ispat eder.
İkinci âyet: وَ اِنَّ لَكُم۟ فِى ال۟اَن۟عَامِ لَعِب۟رَةً نُس۟قٖيكُم۟ مِمَّا فٖى بُطُونِهٖ مِن۟ بَي۟نِ فَر۟ثٍوَ دَمٍ لَبَنًا خَالِصًا سَٓائِغًا لِلشَّارِبٖينَ âyeti, ibret-feşan bir fermandır. Evet, başta inek ve deve ve keçi ve koyun olarak süt fabrikaları olan validelerin memelerinde, kan ve fışkı içinde bulaştırmadan ve bulandırmadan ve onlara bütün bütün muhalif olarak hâlis, temiz, safi, mugaddi, hoş, beyaz bir sütü koymak; ve yavrularına karşı o sütten daha ziyade hoş, şirin, tatlı, kıymetli ve fedakârane bir şefkati kalplerine bırakmak; elbette o derece bir rahmet, bir hikmet, bir ilim, bir kudret ve bir ihtiyar ve dikkat ister ki fırtınalı tesadüflerin ve karıştırıcı unsurların ve kör kuvvetlerin hiçbir cihetle işleri olamaz.
İşte böyle gayet mu’cizeli ve hikmetli bu sanat-ı Rabbaniyenin ve bu fiil-i İlahînin, umum rûy-i zeminde, yüz binlerle nevilerin, hadsiz validelerinin kalplerinde ve memelerinde aynı anda, aynı tarzda, aynı hikmet ve aynı dikkat ile tecellisi ve tasarrufu ve yapması ve ihatası, bedahetle vahdeti ispat eder.
Üçüncü âyet: وَمِن۟ ثَمَرَاتِ النَّخٖيلِ وَال۟اَع۟نَابِ تَتَّخِذُونَ مِن۟هُ سَكَرًا وَرِز۟قًا حَسَنًااِنَّ فٖى ذٰلِكَ لَاٰيَةً لِقَو۟مٍ يَع۟قِلُونَ
Bu âyet, nazar-ı dikkati hurma ve üzüme celbedip der ki: “Aklı bulunanlara, bu iki meyvede tevhid için büyük bir âyet, bir delil ve bir hüccet vardır.” Evet, bu iki meyve hem gıda ve kut hem fakihe ve yemiş hem çok lezzetli taamların menşeleri olmakla beraber, susuz bir kumda ve kuru bir toprakta duran bu ağaçlar, o derece bir mu’cize-i kudret ve bir hârika-i hikmettir ve öyle bir helvalı şeker fabrikası ve ballı bir şurup makinesi ve o kadar hassas bir mizan ve mükemmel bir intizam ve hikmetli ve dikkatli bir sanattırlar ki zerre kadar aklı bulunan bir adam “Bunları böyle yapan, elbette bu kâinatı yaratan zat olabilir.” demeye mecburdur.
Çünkü mesela, bu gözümüz önünde bir parmak kadar asmanın üzüm çubuğunda yirmi salkım var ve her salkımda şekerli şurup tulumbacıklarından yüzer tane var. Ve her tanenin yüzüne incecik ve güzel ve latîf ve renkli bir mahfazayı giydirmek ve nazik ve yumuşak kalbinde, kuvve-i hâfızası ve programı ve tarihçe-i hayatı hükmünde olan sert kabuklu, ceviz içli çekirdekleri koymak ve karnında cennet helvası gibi bir tatlıyı ve âb-ı kevser gibi bir balı yapmak ve bütün zemin yüzünde, hadsiz emsalinde aynı dikkat, aynı hikmet, aynı hârika-i sanatı, aynı zamanda, aynı tarzda yaratmak, elbette bedahetle gösterir ki bu işi yapan; bütün kâinatın Hâlık’ıdır ve nihayetsiz bir kudreti ve hadsiz bir hikmeti iktiza eden şu fiil ancak onun fiilidir.
Evet, bu çok hassas mizana ve çok maharetli sanata ve çok hikmetli intizama, kör ve serseri ve intizamsız ve şuursuz ve hedefsiz ve istilacı ve karıştırıcı olan kuvvetler ve tabiatlar ve sebepler karışamazlar, ellerini uzatamazlar. Yalnız, mef’uliyette ve kabulde ve perdedarlıkta, emr-i Rabbanî ile istihdam olunuyorlar.
İşte bu üç âyetin işaret ettikleri üç hakikatin tevhide delâlet eden üç nüktesi gibi hadsiz ef’al-i Rabbaniyenin hadsiz cilveleri ve tasarrufları, ittifakla bir tek vâhid-i ehad, bir Zat-ı Zülcelal’in vahdetine şehadet ederler.
ÜÇÜNCÜ HAKİKAT
Mevcudatın ve bilhassa nebatat ve hayvanatın, sürat-i mutlaka içinde kesret-i mutlaka ve intizam-ı mutlak ile ve suhulet-i mutlaka içinde gayet hüsn-ü sanat ve maharet ve itkan ve intizam ile ve mebzuliyet-i mutlaka ve ihtilat-ı mutlak içinde gayet kıymettarlık ve tam imtiyaz ile icadlarıdır.
Evet, gayet çokluk ile gayet çabukluk hem gayet sanatkârane ve mahirane ve dikkat ve intizam ile gayet kolay ve rahatça hem gayet mebzuliyet ve karışıklık içinde gayet kıymetli ve farikalı olarak bulaşmadan ve bulaştırmadan ve bulandırmadan yapmak ancak ve ancak bir tek vâhid zatın öyle bir kudretiyle olabilir ki o kudrete hiçbir şey ağır gelmez. Ve o kudrete nisbeten, yıldızlar zerreler kadar ve en büyük en küçük kadar ve efradı hadsiz bir nevi, bir tek fert kadar ve azametli ve muhit bir küll, has ve az bir cüz kadar ve koca zeminin ihyası ve diriltilmesi, bir ağaç kadar ve dağ gibi bir ağacın inşası, tırnak gibi bir çekirdek kadar kolay ve rahatça ve suhuletli olmak gerektir. Tâ ki gözümüzün önünde yapılan bu işleri yapabilsin.
İşte bu mertebe-i tevhidin ve bu üçüncü hakikatin ve kelime-i tevhidin bu ehemmiyetli sırrını, yani en büyük bir küll, en küçük bir cüz’î gibi olması ve en çok ve en az farkı bulunmaması hem bu hayretli hikmetini ve bu azametli tılsımını ve tavr-ı aklın haricindeki bu muammasını ve İslâmiyet’in en mühim esasını ve imanın en derin bir medarını ve tevhidin en büyük bir temelini beyan ve hall ve keşif ve ispat etmekle Kur’an’ın tılsımı açılır ve hilkat-i kâinatın en gizli ve bilinmez ve felsefeyi idrakinden âciz bırakan muamması bilinir.
Hâlık-ı Rahîm’ime yüz bin defa Risaletü’n-Nur’un hurufatı adedince şükür ve hamdolsun ki Risaletü’n-Nur bu acib tılsımı ve bu garib muammayı hall ve keşif ve ispat etmiş. Ve bilhassa Yirminci Mektup’un âhirlerinde وَهُوَ عَلٰى كُلِّ شَى۟ءٍ قَدٖيرٌ bahsinde ve haşre dair Yirmi Dokuzuncu Söz’ün “Fâil muktedirdir.” bahsinde, Yirmi Dokuzuncu Lem’a-i Arabiye’nin “Allahu ekber” mertebelerinden kudret-i İlahiyenin ispatında, kat’î bürhanlarla, iki kere iki dört eder derecesinde ispat edilmiş.
Onun için izahı onlara havale etmekle beraber, bir fihriste hükmünde bu sırrı açan esasları ve delilleri icmalen beyan ve on üç basamak olarak on üç sırra işaret etmek istedim. Birinci ve ikinci sırları yazdım. Fakat maatteessüf hem maddî hem manevî iki kuvvetli mani, beni şimdilik mütebâkisinden vazgeçirdiler.
Birinci Sır: Bir şey zatî olsa onun zıddı o zata ârız olamaz. Çünkü içtimaü’z-zıddeyn olur, o da muhaldir. İşte bu sırra binaen, madem kudret-i İlahiye zatiyedir ve Zat-ı Akdes’in lâzım-ı zarurîsidir. Elbette o kudretin zıddı olan acz, o Zat-ı Kadîr’e ârız olması mümkün olmaz.
Ve madem bir şeyde mertebelerin bulunması, o şeyin içinde zıddının tedahülü iledir. Mesela, ziyanın kavî ve zayıf gibi mertebeleri, zulmetin müdahalesi ile ve hararetin ziyade ve aşağı dereceleri, soğuğun karışması ile ve kuvvetin şiddet ve noksan miktarları, mukavemetin karşılaması ve mümanaatıyladır. Elbette o kudret-i zatiyede mertebeler bulunmaz. Bütün eşyayı, bir tek şey gibi icad eder.
Ve madem o kudret-i zatiyede mertebeler bulunmaz ve zaaf ve noksan olamaz, elbette hiçbir mani onu karşılayamaz ve hiçbir icad ona ağır gelmez.
Ve madem hiçbir şey ona ağır gelmez, elbette haşr-i a’zamı bir bahar kadar kolay ve bir baharı bir ağaç kadar suhuletli ve bir ağacı bir çiçek kadar zahmetsiz icad ettiği gibi; bir çiçeği bir ağaç kadar sanatlı, bir ağacı bir bahar kadar mu’cizatlı ve bir baharı bir haşir gibi cem’iyetli ve hârikalı halk eder ve gözümüzün önünde halk ediyor.
Risale-i Nur’da kat’î ve kuvvetli çok bürhanlar ile ispat edilmiş ki: Eğer vahdet ve tevhid olmazsa bir çiçek, bir ağaç kadar belki daha müşkülatlı ve bir ağaç, bir bahar kadar belki daha suubetli olmakla beraber; kıymet ve sanatça bütün bütün sukut edeceklerdi. Ve şimdi bir dakikada yapılan bir zîhayat, bir senede ancak yapılacaktı, belki de hiç yapılmayacaktı.
İşte bu mezkûr sırra binaendir ki: Gayet mebzuliyet ve çoklukla beraber gayet kıymettar ve gayet çabuk ve kolaylıkla beraber gayet sanatlı olan bu meyveler, bu çiçekler, bu ağaçlar ve hayvancıklar muntazaman meydana çıkıyorlar ve vazife başına geçiyorlar ve tesbihatlarını yapıp, bitirip, tohumlarını yerlerinde tevkil ederek gidiyorlar.
İkinci Sır: Nasıl ki nuraniyet ve şeffafiyet ve itaat sırrıyla ve kudret-i zatiyenin bir cilvesiyle bir tek güneş, bir tek âyineye ziyalı akis verdiği gibi; hadsiz âyinelere ve parlak şeylere ve katrelere o kayıtsız kudretinin geniş faaliyetinden ziyalı ve hararetli olan ayn-ı aksini emr-i İlahî ile kolayca verebilir. Az ve çok birdir, farkı yoktur.
Hem bir tek kelime söylense nihayetsiz hallakıyetin nihayetsiz vüs’atinden, o bir tek kelime bir tek adamın kulağına zahmetsiz girdiği gibi bir milyon kulakların kafalarına da izn-i Rabbanî ile zahmetsiz girer. Binlerle dinleyen ile bir tek dinleyen müsavidir, fark etmez.
Hem göz gibi bir tek nur veya Cebrail gibi nurani bir tek ruhanî; tecelli-i rahmet içinde olan faaliyet-i Rabbaniyenin kemal-i vüs’atinden bir tek yere suhuletle baktığı ve gittiği ve bir tek yerde suhuletle bulunduğu gibi binler yerlerde de kudret-i İlahiye ile suhuletle bulunur, bakar, girer; az, çok farkı yoktur.
Aynen öyle de kudret-i zatiye-i ezeliye, en latîf, en has bir nur ve bütün nurların nuru olduğundan ve eşyanın mahiyetleri ve hakikatleri ve melekûtiyet vecihleri şeffaf ve âyine gibi parlak olduğundan ve zerrattan ve nebatattan ve zîhayattan tâ yıldızlara ve güneşlere ve aylara kadar her şey, o kudret-i zatiyenin hükmüne gayet derecede itaatli, inkıyadlı ve o kudret-i ezelînin emirlerine nihayet derecede mutî ve musahhar bulunduğundan, elbette hadsiz eşyayı bir tek şey gibi icad eder ve yanlarında bulunur. Bir iş bir işe mani olmaz. Büyük ve küçük, çok ve az, cüz’î ve küllî birdir. Hiçbiri ona ağır gelmez.
Hem nasıl ki Onuncu ve Yirmi Dokuzuncu Sözlerde denildiği gibi; intizam ve muvazene ve hükme itaat ve emirleri imtisal sırlarıyla, yüz hane kadar bir büyük sefineyi bir çocuğun parmağıyla oyuncağını çevirdiği gibi döndürür, gezdirir.
Hem bir âmir, bir “Arş!” emriyle bir tek neferi hücum ettirdiği gibi muntazam ve mutî bir orduyu dahi o tek emriyle hücuma sevk eder.
Hem pek büyük bir hassas mizanın iki gözünde, iki dağ muvazene vaziyetinde bulunsalar iki kefesinde iki yumurta bulunan diğer mizanın, bir tek ceviz, bir kefesini yukarıya kaldırması, birini aşağı indirmesi gibi; o tek ceviz, bir kanun-u hikmetle öteki büyük mizanın bir gözünü dağ ile beraber dağın başına ve öbür dağı, derelerin dibine indirebilir.
Aynen öyle de kayıtsız, nihayetsiz, nurani, zatî, sermedî olan kudret-i Rabbaniyede ve beraberinde bütün intizamatın ve nizamların ve muvazenelerin menşei, menbaı, medarı, masdarı olan nihayetsiz bir hikmet ve gayet hassas bir adalet-i İlahiye bulunduğundan ve cüz’î ve küllî ve büyük ve küçük her şey ve bütün eşya, o kudretin hükmüne musahhar ve tasarrufuna münkad olduğundan, elbette zerreleri kolayca tedvir ve tahrik ettiği gibi yıldızları dahi nizam-ı hikmet sırrıyla kolayca döndürür, çevirir.
Ve baharda, bir emir ile suhuletle bir sineği ihya ettiği gibi; bütün sineklerin taifelerini ve bütün nebatatı ve hayvancıkların ordularını, kudretindeki hikmet ve mizanın sırrıyla, aynı emirle, aynı kolaylıkla diriltip meydan-ı hayata sevk eder.
Ve bir ağacı baharda çabuk diriltmek ve kemiklerine hayat vermek gibi o hikmetli, adaletli kudret-i mutlaka ile koca arzı ve zemin cenazesini, baharda o ağaç gibi kolayca ihya edip yüz bin çeşit haşirlerin misallerini icad eder.
Ve bir emr-i tekvinî ile arzı dirilttiği gibi اِن۟ كَانَت۟ اِلَّا صَي۟حَةً وَاحِدَةً فَاِذَاهُم۟ جَمٖيعٌ لَدَي۟نَا مُح۟ضَرُونَ fermanıyla yani “Bütün ins ve cin, bir tek sayha ve emir ile yanımızda meydan-ı haşre hazır olurlar.”
Hem وَمَٓا اَم۟رُ السَّاعَةِ اِلَّا كَلَم۟حِ ال۟بَصَرِ اَو۟ هُوَ اَق۟رَبُ ferman etmesiyle yani “Kıyamet ve haşrin işi ve yapılması gözünü kapayıp hemen açmak kadardır belki daha yakındır.” der.
Hem مَا خَل۟قُكُم۟ وَلَا بَع۟ثُكُم۟ اِلَّا كَنَف۟سٍ وَاحِدَةٍ âyetiyle yani “Ey insanlar! Sizin icad ve ihyanız ve haşir ve neşriniz, bir tek nefsin ihyası gibi kolaydır. Kudretime ağır gelmez.” mealinde bulunan şu üç âyetin sırrıyla, aynı emir ile aynı kolaylıkla bütün ins ve cinleri ve hayvanı ve ruhanî ve melekleri haşr-i ekberin meydanına ve mizan-ı a’zamın önüne getirir. Bir iş bir işe mani olmaz.
Üçüncü ve dördüncüden tâ on üçüncü sırra kadar, arzuma muhalif olarak başka vakte ta’lik edildi.
DÖRDÜNCÜ HAKİKAT
Mevcudatın vücudları ve zuhurları, beraberlik ve birbiri içinde birlik ve birbirine benzemeklik ve birbirinin misal-i musağğarı ve numune-i ekberi ve bir kısım küll ve küllî ve diğer kısım onun cüzleri ve fertleri ve birbirine sikke-i fıtratta müşabehet ve nakş-ı sanatta münasebet ve birbirine yardım etmek ve birbirinin vazife-i fıtriyesini tekmil etmek gibi çok cihetü’l-vahdet noktalarında; bedahet derecesinde tevhidi ilan ve Sâni’lerinin vâhid olduğunu ispat etmek ve kâinatın rububiyet cihetinde, tecezzi ve inkısam kabul etmez bir küll ve küllî hükmünde bulunduğunu izhar etmektir.
Evet mesela, her baharda nebatattan ve hayvanattan dört yüz bin nev’in hadsiz efradlarını, beraber ve birbiri içinde, bir anda ve bir tarzda, yanlışsız, hatasız, kemal-i hikmet ve hüsn-ü sanatla icad etmek ve idare ve iaşe etmek...
Hem kuşların misal-i musağğarları olan sineklerden tâ numune-i ekberleri olan kartallara kadar hadsiz efradlarını yaratmak ve hava âleminde, seyahat ve yaşamalarına yardım eden cihazatı verip gezdirmek ve havayı şenlendirmekle beraber, yüzlerinde mu’cizane birer sikke-i sanat ve cisimlerinde müdebbirane birer hâtem-i hikmet ve mahiyetlerinde mürebbiyane birer turra-i ehadiyet koymak...
Hem zerrat-ı taamiyeyi hüceyrat-ı bedeniyenin imdadına ve nebatatı hayvanatın imdadına ve hayvanatı insanların yardımına ve umum valideleri iktidarsız yavruların muavenetine hakîmane, rahîmane koşturmak, göndermek…
Hem daire-i Kehkeşan’dan ve manzume-i şemsiyeden ve anâsır-ı arziyeden tâ göz hadekasının perdelerine ve gül goncasının yapraklarına ve mısır sümbülünün gömleklerine ve kavunun çekirdeklerine kadar mütedâhil daireler gibi cüz’î ve küllî hükmünde aynı intizam ve hüsn-ü sanat ve aynı fiil ve kemal-i hikmetle tasarruf etmek, elbette bedahet derecesinde ispat eder ki:
Bu işleri yapan hem vâhiddir, birdir, her şeyde sikkesi var.
Hem de hiçbir mekânda olmadığı gibi her mekânda hazırdır.
Hem güneş gibi; her şey ondan uzak, o ise her şeye yakındır.
Hem daire-i Kehkeşan ve manzume-i şemsiye gibi en büyük şeyler ona ağır gelmediği gibi kandaki küreyvat, kalpteki hatırat ondan gizlenmez; tasarrufundan hariç kalmaz.
Hem her şey ne kadar büyük ve çok olursa olsun, en küçük, en az bir şey gibi ona kolaydır ki sineği kartal sisteminde ve çekirdeği ağacın mahiyetinde ve bir ağacı bir bahçe suretinde ve bir bahçeyi bir bahar sanatında ve bir baharı bir haşir vaziyetinde suhuletle icad eder.
Ve sanatça çok kıymettar şeyleri, bize çok ucuz verir, ihsan eder. İstediği fiyat ise bir “Bismillah” ve bir “Elhamdülillah”tır. Yani, o çok kıymettar nimetlerin makbul fiyatları, başta “Bismillahirrahmanirrahîm” ve âhirinde “Elhamdülillah” demektir.
Bu Dördüncü Hakikat dahi Risale-i Nur’da izah ve ispat edildiğinden bu kısacık işaretle iktifa ediyoruz.
Bizim seyyahın ikinci menzilde gördüğü
BEŞİNCİ HAKİKAT
Kâinatın mecmuunda ve erkânında ve eczasında ve her mevcudunda bir intizam-ı ekmelin bulunması ve o memleket-i vâsianın tedvir ve idaresine medar olan ve heyet-i umumiyesine taalluk eden maddeler ve vazifedarlar birer vâhid olması ve o haşmetli şehir ve meşherde tasarruf eden isimler ve fiiller, birbiri içinde ve birer ve bir mahiyet ve vâhid ve her yerde aynı isim ve aynı fiil olmakla beraber, her şeyi veya ekser eşyayı ihataları ve şümulleri ve o ziynetli sarayın tedbirine ve şenlenmesine ve binasına medar olan unsurlar ve neviler, birbiri içinde ve birer ve bir mahiyet-i vâhide ve her yerde aynı unsur ve aynı nevi bulunmakla beraber zeminin yüzünü ve ekserisini intişar ile ihata etmeleri elbette bedahetle ve zaruretle iktiza eder ve delâlet eder ve şehadet eder ve gösterir ki:
Bu kâinatın sâni’i ve müdebbiri ve bu memleketin sultanı ve mürebbisi ve bu sarayın sahibi ve bânisi birdir, tektir, vâhiddir, ehaddir. Misli ve naziri olamaz ve veziri ve muîni yoktur. Şeriki ve zıddı olamaz, aczi ve kusuru yoktur.
Evet, intizam tam bir vahdettir, bir tek nazzamı ister. Münakaşaya medar olan şirki kaldırmaz.
Madem bu kâinatın heyet-i mecmuasından, arzın yevmî ve senevî deveranından tâ insanın simasına ve başının duygular manzumesine ve kandaki beyaz ve kırmızı küreyvatın deveranına ve cereyanına kadar, küllî olsun cüz’î olsun her bir şeyde hikmetli ve dikkatli bir intizam var. Elbette bir Kadîr-i Mutlak’tan ve bir Hakîm-i Mutlak’tan başka hiçbir şey, kasd ve icad suretiyle elini hiçbir şeye uzatamaz ve karışamazlar. Belki yalnız kabul ederler, mazhar ve münfail olurlar.
Ve madem tanzim etmek ve bilhassa gayeleri takip etmek ve maslahatları gözeterek bir intizam vermek, yalnız ilim ve hikmetle olur ve irade ve ihtiyar ile yapılır. Elbette ve herhalde, bu hikmet-perverane intizam ve bu gözümüz önündeki maslahatkârane, çeşit çeşit, hadsiz intizamat-ı mahlukat, bedahet derecesinde delâlet ve şehadet eder ki bu mevcudatın hâlıkı ve müdebbiri birdir, fâildir, muhtardır. Her şey onun kudretiyle vücuda gelir, onun iradesiyle birer vaziyet-i mahsusa alır ve onun ihtiyarıyla bir suret-i muntazama giyer.
Hem madem bu misafirhane-i dünyanın sobalı lambası birdir ve rûznameli kandili birdir ve rahmetli süngeri birdir ve ateşli aşçısı birdir ve hayatlı şurubu birdir ve himayetli tarlası birdir… Bir, bir, bir… Tâ bin bir birler kadar... Elbette bu bir birler bedahetle şehadet eder ki bu misafirhanenin sâni’i ve sahibi birdir. Hem gayet kerîm ve misafirperverdir ki bu yüksek ve büyük memurlarını, zîhayat yolcularına hizmetkâr edip istirahatlerine çalıştırıyor.
Hem madem dünyanın her tarafında tasarruf eden ve nakışları ve cilveleri görünen “Hakîm, Rahîm, Musavvir, Müdebbir, Muhyî, Mürebbi” gibi isimler ve “hikmet ve rahmet ve inayet” gibi şe’nler ve “tasvir ve tedvir ve terbiye” gibi fiiller birdirler. Her yerde aynı isim, aynı fiil birbiri içinde hem nihayet mertebede hem ihatalıdırlar. Hem birbirinin nakşını öyle tekmil ederler ki güya o isimler ve o fiiller ittihat edip kudret ayn-ı hikmet ve rahmet ve hikmet ayn-ı inayet ve hayat oluyor.
Mesela, hayat verici ismin bir şeyde tasarrufu göründüğü anda, yaratıcı ve tasvir edici ve rızık verici gibi çok isimlerin aynı anda, her yerde, aynı sistemde tasarrufatları görünüyor. Elbette ve elbette ve bedahetle şehadet eder ki o ihatalı isimlerin müsemması ve her yerde aynı tarzda görünen şümullü fiillerin fâili birdir, tektir, vâhiddir, ehaddir. Âmennâ ve saddaknâ!
Hem madem masnuatın maddeleri ve mâyeleri olan unsurlar zemini ihata ederler. Ve mahlukattan, vahdeti gösteren çeşit çeşit sikkeleri taşıyan nevilerin her biri bir iken rûy-i zeminde intişar edip istila ederler. Elbette bedahetle ispat eder ki o unsurlar müştemilatıyla ve o neviler efradıyla bir tek zatın malıdır, mülküdür. Ve öyle bir Vâhid-i Kadîr’in masnuları ve hizmetkârlarıdır ki o koca istilacı unsurları, gayet itaatli bir hizmetçi ve o zeminin her tarafına dağılan nevileri gayet intizamlı bir nefer hükmünde istihdam eder.
Bu hakikat dahi Risaletü’n-Nur’da ispat ve izah edildiğinden burada bu kısa işaretle iktifa ediyoruz. Bizim yolcu, bu beş hakikatten aldığı feyz-i imanî ve zevk-i tevhidî neşesiyle müşahedatını hülâsa ve hissiyatını tercüme ederek kalbine diyor:
Bak kitab-ı kâinatın safha-i rengînine
Hâme-i zerrîn-i kudret, gör ne tasvir eylemiş
Kalmamış bir nokta-i muzlim çeşm-i dil erbabına
Sanki âyâtın Hudâ, nur ile tahrir eylemiş.
Hem bil ki:
Kitab-ı âlemin evrakıdır eb’ad-ı nâmahdud
Sutûr-u hâdisat-ı dehirdir âsâr-ı nâma’dud
Yazılmış destgâh-ı levh-i mahfuz-u hakikatte
Mücessem lafz-ı manidardır, âlemde her mevcud.
Hem dinle:
چُو لَٓا اِلٰهَ اِلَّا اللّٰهُ بَرَابَر۟ مٖيزَنَن۟د۟ هَر۟ شَى۟
دَمَادَم۟ جُويَدَن۟د۟ يَا حَق۟ سَرَاسَر۟ گُويَدَن۟د۟ يَا حَى۟
نَعَم۟ وَ فٖى كُلِّ شَى۟ءٍ لَهُ اٰيَةٌ تَدُلُّ عَلٰى اَنَّهُ وَاحِدٌ diyerek, kalbiyle beraber nefsi dahi tasdik ederek “Evet, evet” dediler.
İşte dünya misafiri ve kâinat seyyahının ikinci menzilde müşahede ettiği beş hakikat-i tevhidiyeye kısa bir işaret olarak Birinci Makam’ın ikinci babında ikinci menzile ait böyle denilmiş:
لَٓا اِلٰهَ اِلَّا اللّٰهُ ال۟وَاحِدُ ال۟اَحَدُ الَّذٖى دَلَّ عَلٰى وَح۟دَتِهٖ فٖى وُجُوبِ وُجُودِهٖ مُشَاهَدَةُ حَقٖيقَةِ ال۟كِب۟رِيَاءِ وَ ال۟عَظَمَةِ فِى ال۟كَمَالِ وَ ال۟اِحَاطَةِ . وَ كَذَا مُشَاهَدَةُ حَقٖيقَةِ ظُهُورِ ال۟اَف۟عَالِ بِال۟اِط۟لَاقِ وَ عَدَمُ النِّهَايَةِ لَا تُقَيِّدُهَا اِلَّا ال۟اِرَادَةُ وَ ال۟حِك۟مَةُ . وَ كَذَا مُشَاهَدَةُ حَقٖيقَةِ اٖيجَادِ ال۟مَو۟جُودَاتِ بِال۟كَث۟رَةِ ال۟مُط۟لَقَةِ فِى السُّر۟عَةِ ال۟مُط۟لَقَةِ وَ خَل۟قُ ال۟مَخ۟لُوقَاتِ بِالسُّهُولَةِ ال۟مُط۟لَقَةِ فِى ال۟اِت۟قَانِ ال۟مُط۟لَقِ وَ اِب۟دَاعُ ال۟مَص۟نُوعَاتِ بِال۟مَب۟ذُولِيَّةِ ال۟مُط۟لَقَةِ فٖى غَايَةِ حُس۟نِ الصَّن۟عَةِ وَ غُلُوِّ ال۟قِي۟مَةِ . وَ كَذَا مُشَاهَدَةُ حَقٖيقَةِ وُجُودِ ال۟مَو۟جُودَاتِ عَلٰى وَج۟هِ ال۟كُلِّ وَ ال۟كُلِّيَّةِ وَ ال۟مَعِيَّةِ وَ ال۟جَامِعِيَّةِ وَ التَّدَاخُلِ وَ ال۟مُنَاسَبَةِ . وَ كَذَا مُشَاهَدَةُ حَقٖيقَةِ ال۟اِن۟تِظَامَاتِ ال۟عَامَّةِ ال۟مُنَافِيَةِ لِلشِّر۟كَةِ . وَ كَذَا مُشَاهَدَةُ وَح۟دَةِ مَدَارَاتِ تَدَابٖيرِ ال۟كَائِنَاتِ الدَّالَّةِ عَلٰى وَح۟دَةِ صَانِعِهَا بِال۟بَدَاهَةِ وَ كَذَا وَح۟دَةُ ال۟اَس۟مَاءِ وَ ال۟اَف۟عَالِ ال۟مُتَصَرِّفَةِ ال۟مُحٖيطَةِ . وَ كَذَا وَح۟دَةُ ال۟عَنَاصِرِ وَ ال۟اَن۟وَاعِ ال۟مُن۟تَشِرَةِ ال۟مُس۟تَو۟لِيَةِ عَلٰى وَج۟هِ ال۟اَر۟ضِ
Sonra o seyyah-ı âlem asırlarda gezerken müceddid-i elf-i sânî, İmam-ı Rabbanî Ahmed-i Farukî’nin medresesine rast geldi, girdi; onu dinledi. O İmam, ders verirken diyordu:
“Bütün tarîkatların en mühim neticesi, hakaik-i imaniyenin inkişafıdır.” ve “Bir tek mesele-i imaniyenin vuzuh ile inkişafı, bin keramata ve ezvaka müreccahtır.” Hem diyordu:
Eski zamanda, büyük zatlar demişler ki: “Mütekellimînden ve ilm-i kelâm ulemasından birisi gelecek, bütün hakaik-i imaniye ve İslâmiyeyi delail-i akliye ile kemal-i vuzuh ile ispat edecek.” Ben istiyorum ki ben o olsam belki (Hâşiye[14]) o adamım, diye iman ve tevhid bütün kemalât-ı insaniyenin esası, mâyesi, nuru, hayatı olduğunu ve تَفَكُّرُ سَاعَةٍ خَي۟رٌ مِن۟ عِبَادَةِ سَنَةٍ düsturu, tefekkürat-ı imaniyeye ait bulunması ve Nakşî tarîkatında hafî zikrin ehemmiyeti ise bu çok kıymettar tefekkürün bir nevi olmasıdır, diye talim ederdi.
Seyyah tamamıyla işitti. Döndü, nefsine dedi ki: Madem bu kahraman imam böyle diyor ve madem bir zerre kuvvet-i imaniyenin ziyadeleşmesi, bir batman marifet ve kemalâttan daha kıymetlidir ve yüz ezvakın balından daha tatlıdır. Ve madem bin seneden beri iman ve Kur’an aleyhinde teraküm eden Avrupa feylesoflarının itirazları ve şüpheleri yol bulup ehl-i imana hücum ediyor. Ve bir saadet-i ebediyenin ve bir hayat-ı bâkiyenin ve bir cennet-i daimenin anahtarı, medarı, esası olan erkân-ı imaniyeyi sarsmak istiyorlar. Elbette her şeyden evvel imanımızı taklitten tahkike çevirip kuvvetlendirmeliyiz.
Öyle ise haydi ileri! Gel, bulduğumuz birer dağ kuvvetindeki bu yirmi dokuz mertebe-i imaniyeyi namazın mübarek tesbihatının mübarek adedi olan otuz üç mertebesine iblağ etmek fikriyle, bu ibretgâhın bir üçüncü menzilini daha görmek için Bismillahirrahmanirrahîm’in anahtarı ile zîhayat âlemindeki idare ve iaşe-i rabbaniyenin kapısını çalmalıyız ve açmalıyız, diyerek mahşer-i acayip ve mecma-ı garaib olan bu üçüncü menzilin kapısını istirhamla çaldı, Bismillahilfettah ile açtı. Üçüncü menzil göründü. Girdi, gördü ki dört hakikat-i muazzama ve muhita o menzili ışıklandırıyorlar ve güneş gibi tevhidi gösteriyorlar.
BİRİNCİ HAKİKAT: “Fettahiyet” hakikatidir.
Yani Fettah isminin tecellisiyle basit bir maddeden ayrı ayrı, çeşit çeşit, hadsiz, muntazam suretlerin, beraber, her tarafta, bir anda, bir fiil ile açılmasıdır. Evet, nasıl ki umum kâinatın bağistanında ayrı ayrı hadsiz mevcudatı; çiçekler misillü, Fettah ismiyle her birisine münasip bir tarz-ı muntazam ve bir şahsiyet-i mümtaze kudret-i Fâtıra açmış, vermiş. Aynen öyle de fakat daha mu’cizatlı olarak; zemin bahçesinde dört yüz bin enva-ı zîhayata dahi her birisine gayet sanatlı ve hikmetli bir suret-i mevzune ve müzeyyene ve mümtaze vermiş.
يَخ۟لُقُكُم۟ فٖى بُطُونِ اُمَّهَاتِكُم۟ خَل۟قًا مِن۟ بَع۟دِ خَل۟قٍ فٖى ظُلُمَاتٍ ثَلَاثٍ ذٰلِكُمُ اللّٰهُ رَبُّكُم۟ لَهُ ال۟مُل۟كُ لَٓا اِلٰهَ اِلَّا هُوَ فَاَنّٰى تُص۟رَفُونَ اِ نَّ اللّٰهَ لَا يَخ۟فٰى عَلَي۟هِ شَى۟ءٌ فِى ال۟اَر۟ضِ وَلَا فِى السَّمَٓاءِ هُوَ الَّذٖى يُصَوِّرُكُم۟ فِى ال۟اَر۟حَامِ كَي۟فَ يَشَٓاءُ لَٓا اِلٰهَ اِلَّا هُوَ ال۟عَزٖيزُ ال۟حَكٖيمُ
âyetlerin ifadesiyle tevhidin en kuvvetli delili ve kudretin en hayretli mu’cizesi, suretleri açmasıdır. Bu hikmete binaen, feth-i suver hakikati tekrar ile –birkaç suretlerde– Risaletü’n-Nur’da ve bilhassa bu risalenin İkinci Makamı’nın Birinci Bab’ında altıncı ve yedinci mertebelerinde ispat ve beyan edilmesinden onlara havale edip burada bu kadar deriz ki:
Fenn-i nebatat ve fenn-i hayvanatın şehadetiyle ve tetkikat-ı amîkasıyla, bu feth-i suverde öyle bir ihata ve şümul ve sanat var ki bir tek Vâhid-i Ehad’den ve her şeyde her şeyi görebilecek ve yapabilecek bir Kadîr-i Mutlak’tan başka hiçbir şey bu cem’iyetli ve ihatalı fiile sahip olamaz. Çünkü bu feth-i suver fiili ise her yerde ve her anda bulunan nihayetsiz bir kudretin içinde nihayet derecede bir hikmet, bir dikkat, bir ihata ister. Ve böyle bir kudret ise ancak bütün kâinatı idare eden bir tek zatta bulunabilir.
Evet mesela, mezkûr âyetlerin ferman ettikleri gibi; üç karanlık içinde bütün validelerin erhamında insanların suretlerini ayrı ayrı, mizanlı, imtiyazlı, ziynetli ve intizamlı olarak hem şaşırmadan, yanlış etmeden, karıştırmadan basit bir maddeden açmak ve yaratmak olan fettahiyet ve umum rûy-i zeminde aynı kudret, aynı hikmet, aynı sanatla umum insanları ve hayvanları ve nebatları ihata eden bu feth-i suver hakikati; vahdaniyetin en kuvvetli bir bürhanıdır. Çünkü ihata etmek bir vahdettir, şirke yer bırakmaz.
Ve Birinci Bab’da vücub-u vücuda şehadet eden on dokuz hakikat nasıl ki vücudlarıyla Hâlık’ın vücuduna delâlet ederler, öyle de ihatalarıyla da vahdete şehadet ederler.
Bizim yolcunun üçüncü menzilde gördüğü
İKİNCİ HAKİKAT: “Rahmaniyet” hakikatidir.
Yani gözümüzle görüyoruz, birisi var ki bize zemin yüzünü rahmetin binlerle hediyeleri ile doldurmuş, bir ziyafetgâh yapmış ve rahmaniyetin yüz binlerle ayrı ayrı lezzetli taamları içinde dizilmiş bir sofra etmiş ve zemin içini rahîmiyet ve hakîmiyetin binlerle kıymettar ihsanlarını câmi’ bir mahzen yapmış.
Ve zemini devr-i senevîsinde bir ticaret gemisi hükmünde her sene âlem-i gaybdan levazımat-ı insaniye ve hayatiyenin yüz bin çeşitlerinden en güzellerini içine alarak yüklenmiş bir nevi sefine veya şimendifer gibi ve her baharı ise erzak ve elbisemizi taşıyan bir vagon hükmünde olarak bizlere gönderir. Bizi gayet rahîmane beslettirir. Ve bütün o hediyelerden, o nimetlerden istifade etmemiz için bize de yüzlerle ve binlerle iştihalar, ihtiyaçlar, duygular, hissiyatlar, hisler vermiş.
Evet, Âyet-i Hasbiye’ye dair olan Dördüncü Şuâ’da izah ve ispat edildiği gibi bize öyle bir mide vermiş ki hadsiz taamlardan lezzet alır.
Ve öyle bir hayat ihsan etmiş ki duyguları ile –bir sofra-i nimet gibi– koca cismanî âlemde hadsiz nimetlerinden istifade eder.
Ve öyle bir insaniyet bize lütfetmiş ki akıl ve kalp gibi çok âletleri ile hem maddî hem manevî âlemin nihayetsiz hediyelerinden zevk alır.
Ve öyle bir İslâmiyet bize bildirmiş ki âlem-i gayb ve âlem-i şehadetin nihayetsiz hazinelerinden nur alır.
Ve öyle bir iman hidayet etmiş ki dünya ve âhiret âlemlerinin hasra gelmez envarından ve hediyelerinden tenevvür edip müstefid eder.
Güya rahmet tarafından bu kâinat hadsiz antika ve acib ve kıymetli şeylerle tezyin edilmiş bir saraydır. Ve bütün o saraydaki hadsiz sandıkları ve menzilleri açacak anahtarlar insanın ellerine verilmiş ve bütün onlardan istifade ettirecek olan ihtiyaçlar, hissiyatlar insanın fıtratına verilmiş.
İşte böyle dünyayı ve âhireti ve her şeyi kaplamış bir rahmet, elbette o rahmet, vâhidiyet içinde bir ehadiyetin cilvesidir.
Yani nasıl ki güneşin ziyası, mukabilindeki umum eşyayı ihata etmesi ile vâhidiyete bir misal olduğu gibi parlak ve şeffaf her bir şey dahi kabiliyetine göre güneşin hem ziyasını hem hararetini hem ziyasındaki yedi rengini hem aks-i misalini almakla ehadiyete bir misal olduğundan elbette o ihatalı ziyayı gören adam, arzın güneşi vâhiddir, bir tektir diye hükmeder. Ve her parlak şeyde hattâ katrelerde güneşin ışıklı, hararetli aksini müşahede eden o adam, güneşin ehadiyetini, yani bizzat güneşi sıfatlarıyla her şeyin yanındadır ve her şeyin âyine-i kalbindedir diye, bilir.
Aynen öyle de Rahman-ı Zülcemal’in geniş rahmeti dahi ziya gibi umum eşyayı ihatası, o Rahman’ın vâhidiyetini ve hiçbir cihette şeriki bulunmadığını gösterdiği gibi her şeyde hususan her bir zîhayatta ve bilhassa insanda o cem’iyetli rahmetin perdesi altında o Rahman’ın ekser isimlerinin ışıkları ve bir nevi cilve-i zatiyesi bulunarak her ferde, bütün kâinata baktıracak ve münasebettarlık verecek bir cemiyet-i hayatiye vermesi dahi o Rahman’ın ehadiyetini ve her şeyin yanında hazır ve her şeyin her şeyini yapan o olduğunu ispat eder.
Evet nasıl ki o Rahman, o rahmetin vâhidiyetiyle ve ihatasıyla, kâinatın mecmuunda ve zeminin yüzünde celalinin haşmetini gösteriyor. Öyle de ehadiyetin cilvesiyle her bir zîhayatta, hususan insanda bütün nimetlerin numunelerini o fertte toplayıp o zîhayatın âlât ve cihazatına geçirip, tanzim ederek mecmu-u kâinatı parçalanmadan o tek ferde, bir cihette aynı hanesi gibi verdirmesiyle dahi cemalinin hususi şefkatini ilan eder ve insanda enva-ı ihsanatının temerküzünü bildirir.
Hem nasıl ki bir kavunun mesela her bir çekirdeğinde, o kavun temerküz ediyor. Ve o çekirdeği yapan zat elbette odur ki o kavunu yapar, sonra ilminin hususi mizanıyla ve hikmetinin ona mahsus kanunuyla o çekirdeği ondan sağar, toplar, tecessüm ettirir. Ve o tek kavunun tek ve vâhid ustasından başka hiçbir şey, o çekirdeği yapamaz ve yapması muhaldir.
Aynen öyle de rahmaniyetin tecellisiyle kâinat bir ağaç, bir bostan ve zemin bir meyve, bir kavun ve zîhayat ve insan bir çekirdek hükmünde olduğundan elbette en küçük bir zîhayatın Hâlık’ı ve Rabb’i, bütün zeminin ve kâinatın Hâlık’ı olmak lâzım gelir.
Elhasıl: Nasıl ki ihatalı olan fettahiyet hakikatiyle bütün mevcudatın muntazam suretlerini basit maddeden yapmak ve açmak, vahdeti bedahetle ispat eder. Öyle de her şeyi ihata eden rahmaniyet hakikati dahi vücuda gelen ve dünya hayatına giren bütün zîhayatları ve bilhassa yeni gelenleri kemal-i intizamla beslemesi ve levazımatını yetiştirmesi ve hiçbirini unutmaması ve aynı rahmet, her yerde, her anda ve her ferde yetişmesiyle bedahetle hem vahdeti hem vahdet içinde ehadiyeti gösterir.
Risale-i Nur, ism-i Hakîm ve ism-i Rahîm’in mazharı olduğundan Risale-i Nur’un birçok yerlerinde, hakikat-i rahmetin nükteleri ve cilveleri izah ve ispat edildiğinden, burada bu katre ile o bahre işaret edip o pek uzun kıssayı kısa kesiyoruz.
Seyyahımızın üçüncü menzilde müşahede ettiği
ÜÇÜNCÜ HAKİKAT: “Müdebbiriyet ve idare” hakikatidir.
Yani, gayet dehşetli ve süratli ecram-ı semaviyeyi ve gayet istilacı ve karıştırıcı unsurları ve gayet ihtiyaçlı, zafiyetli mahlukat-ı arziyeyi kemal-i intizam ve muvazene ile idare etmek, birbirlerine muavenettar yapmak ve imtizaçkârane idare etmek ve tedbirlerini görmek ve bu koca âlemi bir mükemmel memleket, bir muhteşem şehir, bir müzeyyen saray gibi yapmak hakikatidir.
İşte bu cebbarane ve rahmanane idarenin büyük dairelerini bırakıp yalnız baharda zemin yüzünde cereyan eden o idarenin bir tek sahife ve safhasını Risaletü’n-Nur, Onuncu Söz gibi mühim risalelerinde izah ve ispat etmesine binaen, kısa bir suretini bir temsil ile göstereceğiz. Şöyle ki:
Mesela ve faraza, hârika ve cihangir bir zat, dört yüz bin ayrı ayrı milletlerden, taifelerden bir ordu teşkil etse her milletin ve her taifenin neferlerine ait elbiselerini hem silahlarını hem yemeklerini hem talimat hem terhisatlarını hem hidematlarını, birbirinden ayrı ayrı hem çeşit çeşit olarak bütün o muhtelif cihazatı noksansız, kusursuz, yanlışsız, hatasız, vakti vaktine, gecikmeden, karıştırmadan kemal-i intizamla ve gayet mükemmel bir tarzda o mu’cizatlı kumandan verse; elbette o gayet geniş ve karışık ve ince ve muvazeneli ve kesretli ve adaletli idareye, o hârika kumandanın fevkalâde kudretinden başka hiçbir sebep elini uzatamaz. Eğer uzatsa muvazeneyi bozar ve karıştırır.
Aynen öyle de gözümüzle görüyoruz ki bir dest-i gaybî, her baharda dört yüz bin muhtelif nevilerden mürekkeb bir muhteşem orduyu icad edip idare ediyor. Kıyamete numune olan güz mevsiminde, o dört yüz binden üç yüz bin nebatî ve hayvanî nevilerini vefatlar suretinde ve mevtler namında terhis edip vazifelerinden paydos ediyor. Ve haşir ve neşre numune olan baharda haşr-i a’zamın üç yüz bin misalini birkaç hafta zarfında kemal-i intizamla inşa edip hattâ bir tek ağaçta dört küçük haşirleri, yani kendini ve yapraklarını ve çiçeklerini ve meyvelerini, gitmiş baharın aynı gibi neşirlerini gözümüze gösterdikten sonra, o dört yüz bin envaa bâliğ olan ordu-yu Sübhanînin her nev’e, her taifeye mahsus ve münasip ayrı ayrı rızıklarını ve çeşit çeşit müdafaa silahlarını ve ayrı ayrı libaslarını ve ayrı ayrı talimlerini ve terhislerini ve ayrı ayrı bütün cihazat ve levazımatlarını, kemal-i intizamla, sehivsiz, hatasız, karıştırmadan ve hiçbirini unutmadan, umulmadık yerlerden, vakti vaktine vermekle kemal-i rububiyet ve hâkimiyet ve hikmet içinde vahdaniyetini ve ehadiyetini ve ferdiyetini ve nihayetsiz iktidarını ve hadsiz rahmetini ispat ederek bu tevhid fermanını zemin yüzünde, her bahar sahifesinde, kalem-i kader ile yazar.
Bizim seyyah, yalnız bir baharda bu fermanın bir tek sahifesini okuduktan sonra, nefsine dedi ki: Böyle her baharda haşr-i ekberden daha garib binlerle haşirleri inşa eden, mükâfat ve mücazat için kudretine nisbeten bir bahardan daha kolay olan haşri yapacağını ve kıyameti getireceğini umum enbiyasına binlerle defa vaad ve ahdeden ve Kur’an’da haşrin vukuuna binlerle işaretle beraber, bin adet âyetlerinde sarahaten hükmedip tehdit ve taahhüd eden bir Kadîr-i Cebbar’ın, bir Kahhar-ı Zülcelal’in o kadar vaadlerini tekzip ve kudretini inkâr hükmünde olan inkâr-ı haşir hatasını irtikâb edenlere cehennem azabı ayn-ı adalettir diye hükmetti, nefsi dahi “Âmennâ” dedi.
Dünya yolcusunun üçüncü menzilde müşahede ettiği
DÖRDÜNCÜ HAKİKAT olan Otuz Üçüncü Mertebe: “Rahîmiyet ve rezzakıyet” hakikatidir.
Yani umum zemin yüzünde ve içinde ve havasında ve denizinde bütün zîhayatın ve bilhassa zîruhun ve bilhassa âciz ve zayıfların ve bilhassa yavruların hem maddî ve midevî hem manevî bütün rızıklarını, şefkatkârane, kuru ve basit bir topraktan ve camid ve kemik gibi kuru odun parçalarından yapılan ve bilhassa en latîfi kan ve fışkı ortasından gelen ve bir dirhem kemik gibi bir tek çekirdekten yapılan binlerle okka taamların, vakti vaktine mukannen bir surette hiçbirini unutmayarak ve şaşırmayarak gözümüz önünde bir dest-i gaybî tarafından verilmesi hakikatidir.
Evet اِنَّ اللّٰهَ هُوَ الرَّزَّاقُ ذُو ال۟قُوَّةِ ال۟مَتٖينُ âyeti, iaşeyi ve infakı Cenab-ı Hakk’a tahsis edip hasrettiği gibi وَمَا مِن۟ دَٓابَّةٍ فِى ال۟اَر۟ضِ اِلَّا عَلَى اللّٰهِ رِز۟قُهَا وَيَع۟لَمُ مُس۟تَقَرَّهَا وَمُس۟تَو۟دَعَهَا كُلٌّ فٖى كِتَابٍ مُبٖينٍ âyeti dahi bütün insanların ve hayvanların rızıklarını taahhüd ve tekeffül-ü Rabbanî altına aldığı hem وَكَاَيِّن۟ مِن۟ دَٓابَّةٍ لَا تَح۟مِلُ رِز۟قَهَا اَللّٰهُ يَر۟زُقُهَا وَاِيَّاكُم۟ وَ هُوَ السَّمٖيعُ ال۟عَلٖيمُ âyeti de rızkı tedarik edemeyen, âciz ve iktidarsız olan zayıf bîçarelerin rızıklarını umulmadık yerden, belki gaybdan belki hiçten –mesela, denizin dibindeki böceklere hiçten ve bütün yavrulara umulmadık yerlerden ve bütün hayvanlara her baharda âdeta sırf gaybdan– infaklarını bilfiil tekeffül ederek bilmüşahede vermekle; esbab-perest insanlara dahi esbab perdesi altında yine o veriyor diye ispat ve ilan ettiği gibi pek çok âyât-ı Kur’aniye ve hadsiz şevahid-i kevniye, bi’l-ittifak her bir zîhayatın bir tek Rezzak-ı Zülcelal’in rahîmiyeti ile beslendiklerini gösteriyorlar.
Evet, bir nevi rızık isteyen ağaçlar iktidarsız ve ihtiyarsız olduklarından onlar, yerlerinde mütevekkilane dururken rızıkları onlara koşup gelmesi ve âciz yavruların nafakaları hayret-nümun tulumbacıklardan ağızlarına akması ve o yavrulara bir parça iktidar ve azıcık bir ihtiyar gelmesiyle süt kesilmesi, hususan insan yavrularına analarının şefkatleri yardımcı verilmesi, bedahetle ispat eder ki helâl rızık, iktidar ve ihtiyar ile mütenasiben değildir belki tevekkül veren zaaf ve acze nisbeten geliyor.
Ekseriyetçe sebeb-i hüsran olan hırsı tahrik eden iktidar ve ihtiyar ve zekâvet, bir kısım büyük ediblerde o edibleri bir nevi dilenciliğe kadar sevk ettiği gibi zekâvetsiz, kaba, çok âmî adamların tevekkülvari iktidarsızlıkları dahi onları zenginliğe îsal etmesi ve كَم۟ عَالِمٍ عَالِمٍ اَع۟يَت۟ مَذَاهِبُهُ وَ جَاهِلٍ جَاهِلٍ تَل۟قَاهُ مَر۟زُوقًا darb-ı mesel olması ispat eder ki rızk-ı helâl, iktidar ve ihtiyar kuvvetiyle kazanılmaz, buldurulmaz. Belki çalışmasını ve sa’yini kabul eden bir merhamet tarafından verilir ve ihtiyacına acıyan bir şefkat canibinden ihsan edilir. Fakat rızık ikidir:
Biri: Yaşamak için hakiki ve fıtrî rızıktır ki taahhüd-ü Rabbanî altındadır. Hattâ o kadar muntazamdır ki bedende yağ vesaire suretinde iddihar olunan fıtrî rızık, hiç olmazsa yirmi günden ziyade bir şey yemeden yaşatır, hayatını idame eder. Demek, yirmi otuz günden evvel ve bedende müddehar olan fıtrî rızkı bitmeden zâhiren açlıktan vefat edenler, rızıksızlıktan değil belki sû-i itiyaddan ve terk-i âdetten neş’et eden bir hastalıktan vefat ederler.
İkinci kısım rızık: İtiyad, israf ve sû-i istimalat ile tiryaki olup zaruret hükmüne geçen mecazî ve sun’î rızıktır. Bu kısım ise taahhüd-ü Rabbanî altında değil belki ihsana tabidir. Kâh verir kâh vermez.
Bu ikinci rızıkta, bahtiyar odur ki medar-ı saadet ve lezzet olan iktisat ve kanaatle sa’y-i helâli, bir nevi ibadet ve rızık için bir fiilî dua bilerek müteşekkirane ve minnettarane o ihsanı kabul edip hayatını saadetkârane geçirir.
Ve bedbaht odur ki medar-ı şakavet ve hasaret ve elem olan israf ve hırs ile sa’y-i helâli bırakarak, her kapıya başvurup tembelkârane ve zalimane ve müştekiyane hayatını geçirir, belki öldürür.
Nasıl ki mide bir rızık ister, öyle de kalp ve ruh ve akıl ve göz ve kulak ve ağız gibi insanın latîfeleri ve duyguları dahi Rezzak-ı Rahîm’den rızıklarını isterler ve müteşekkirane alırlar. Her birisine ayrı ayrı ve onlara lâyık ve onları memnun ve mütelezziz eden rızıkları, hazine-i rahmetten ihsan edilir. Belki Rezzak-ı Rahîm, onlara daha geniş rızık vermek için göz ve kulak, kalp ve hayal ve akıl gibi o latîfelerin her birisini, hazine-i rahmetinin birer anahtarı hükmünde yaratmış.
Mesela göz, kâinat yüzündeki hüsün ve cemal gibi kıymettar cevher hazinelerinin bir anahtarı olduğu misillü ötekiler dahi her biri birer âlemin anahtarı olur, iman ile istifade eder. Yine sadedimize dönüyoruz.
Bu kâinatı yaratan Zat-ı Kadîr-i Hakîm, nasıl ki kâinattan hayatı bir hülâsa-i câmia olarak halk edip umum maksatlarını ve isimlerinin cilvelerini onda temerküz ettiriyor. Öyle de hayat âleminde dahi rızkı bir cem’iyetli merkez-i şuunat yaparak, iştiha ihtiyacını ve zevk-i rızkîyi zîhayatta halk ederek hilkat-i kâinatın en ehemmiyetli bir gayesi ve bir hikmeti olan daimî ve küllî bir teşekkür ve minnettarlık ve perestişlik ile rububiyetine ve sevdirmesine karşı mukabele ettiriyor.
Mesela, çok geniş olan memleket-i Rabbaniyenin her tarafını, hususan melâike ve ruhanîler ile semavatı ve ervah ile âlem-i gaybı şenlendirdiği gibi; maddî âlemi dahi hususan hava ve arzı, her vakit ve her tarafını zîruhun, hususan kuşların ve kuşçukların vücudlarıyla şenlendirmek ve ruhlandırmak hikmetiyle ihtiyac-ı rızkî ve rızkın zevki, pek kuvvetli bir kamçı olarak hayvanları ve insanları rızık peşinde koşturmakla tahrik ederek tembellikten ve ataletten kurtarıp gezdirmesi, şuunat-ı rububiyetin bir hikmetidir. Eğer bu hikmet gibi mühim hikmetler olmasa idi, ağaçların erzakını onlara koşturduğu gibi hayvanların da mukannen olan tayinatlarını onlara zahmetsiz bir surette fıtrî hâcetlerini koşturacaktı.
İsm-i Rahîm ve Rezzak’ın cemallerini ve vahdaniyete şehadetlerini tam görmek için zemin yüzünü birden ihata edip müşahede edecek bir göz bulunsa kış âhirinde erzakları bitmek üzere olan hayvanat kafilelerine, imdad-ı gaybî ve ihsan-ı Rahmanî olarak nebatatın ellerine verilen ve ağaçların başlarına konulan ve validelerin sinelerine takılan ve sırf hazine-i gaybiye-i rahmetten gayet leziz ve gayet çok ve gayet mütenevvi taamları ve nimetleri gönderen Rezzak-ı Rahîm’in bu cilve-i şefkatinde ne kadar şirin bir güzellik, ne kadar tatlı bir cemal bulunduğunu görecek ve ondan bilecek ki:
Bir tek elmayı yapıp bir adama hakiki bir rızık olarak mün’imane veren, yalnız öyle bir zat yapar, verir ki mevsimleri, gece ve gündüzleri çevirir ve küre-i arzı bir sefine-i tüccariye gibi gezdirerek mevsimlerin mahsulatlarını onunla zemindeki muhtaç misafirlerine getirir. Çünkü o elmanın yüzünde bulunan sikke-i fıtrat ve hâtem-i hikmet ve turra-i samediyet ve mühr-ü rahmet, bütün elmalarda ve sair meyvelerde ve bütün nebatat ve hayvanatta bulunduğundan o tek elmanın hakiki mâliki ve sâni’i, elbette ve herhalde o elmanın emsali ve hemcinsi ve kardeşleri olan bütün sekene-i arzın ve onun bahçesi olan koca zeminin ve onun fabrikası olan ağacının ve onun tezgâhı olan mevsiminin ve onun terbiyegâhı olan bahar ve yazın Mâlik-i Zülcelal’i ve Hâlık-ı Zülcemal’i olacak, başka olamaz.
Demek, her bir meyve öyle bir mühr-ü vahdettir ki onun ağacı olan arzın ve onun bahçesi olan kâinat kitabının kâtibini ve sâni’ini bildirir ve vahdetini gösterir ve meyveler adedince vahdaniyet fermanının mühürlendiğine işaret eder.
Risaletü’n-Nur ism-i Rahîm ve ism-i Hakîm’in mazharı olduğundan, bu rahîmiyet hakikatinin çok lem’alarını ve çok sırlarını Risaletü’n-Nur çok eczalarında beyan ve ispat ettiğinden ona havale ile bu pek büyük hazineden halimin müsaadesizliği cihetiyle bu kısa işaretle iktifa edildi.
İşte bizim seyyah diyor ki: Elhamdülillah her yerde aradığım ve her şeyden sorduğum Hâlık’ımın ve Mâlik’imin vücub-u vücuduna ve vahdetine şehadet eden otuz üç hakikati gördüm ve dinledim. Her bir hakikat, güneş gibi parlak, karanlık bırakmaz; dağ gibi kuvvetli ve sarsılmaz. Ve her biri tahakkukuyla vücuduna gayet kat’î şehadet eder ve ihatasıyla vahdetine gayet zâhir delâlet eder. Ve sair erkân-ı imaniyeyi dahi içinde kuvvetli ispat etmekle beraber mecmu hakikatlerin icmaı ve ittifakı, imanımızı taklitten tahkike ve tahkikten ilmelyakîne ve ilmelyakînden aynelyakîne ve aynelyakînden hakkalyakîne iblağ ediyor.
اَل۟حَم۟دُ لِلّٰهِ هٰذَا مِن۟ فَض۟لِ رَبّٖى
اَل۟حَم۟دُ لِلّٰهِ الَّذٖى هَدٰينَا لِهٰذَا وَمَا كُنَّا لِنَه۟تَدِىَ لَو۟لَٓا اَن۟ هَدٰينَا اللّٰهُ لَقَد۟ جَٓاءَت۟ رُسُلُ رَبِّنَا بِال۟حَقِّ
İşte bu pür-merak seyyahın bu üçüncü menzilde müşahede ettiği dört muazzam hakikatlerden aldığı envar-ı imaniyeye gayet kısa bir işaret olarak Birinci Makam’ın ikinci babında üçüncü menzilin hakikatlerine dair şöyle denilmiş:
لَٓا اِلٰهَ اِلَّا اللّٰهُ ال۟وَاحِدُ ال۟اَحَدُ الَّذٖى دَلَّ عَلٰى وَح۟دَتِهٖ فٖى وُجُوبِ وُجُودِهٖ مُشَاهَدَةُ عَظَمَةِ اِحَاطَةِ حَقٖيقَةِ ال۟فَتَّاحِيَّةِ بِفَت۟حِ الصُّوَرِ لِاَر۟بَعِ مِاَةِ اَل۟فِ نَو۟عٍ مِن۟ ذَوِى ال۟حَيَاةِ ال۟مُكَمَّلَةِ بِلَا قُصُورٍ بِشَهَادَةِ فَنِّ النَّبَاتِ وَ ال۟حَيَوَانِ . وَ كَذَا مُشَاهَدَةُ عَظَمَةِ اِحَاطَةِ حَقٖيقَةِ الرَّح۟مَانِيَّةِ ال۟وَاسِعَةِ ال۟مُن۟تَظَمَةِ بِلَا نُق۟صَانٍ بِال۟مُشَاهَدَةِ وَ ال۟عِيَانِ . وَ كَذَا مُشَاهَدَةُ عَظَمَةِ حَقٖيقَةِ ال۟اِدَارَةِ ال۟مُحٖيطَةِ لِجَمٖيعِ ذَوِى ال۟حَيَاةِ وَ ال۟مُن۟تَظَمَةِ بِلَا خَطَاءٍ وَ لَا نُق۟صَانٍ . وَ كَذَا مُشَاهَدَةُ عَظَمَةِ اِحَاطَةِ حَقٖيقَةِ الرَّحٖيمِيَّةِ وَ ال۟اِعَاشَةِ الشَّامِلَةِ لِكُلِّ ال۟مُر۟تَزِقٖينَ ال۟مُقَنَّنَةِ فٖى كُلِّ وَق۟تِ ال۟حَاجَةِ بِلَا سَه۟وٍ وَ لَا نِس۟يَانٍ جَلَّ جَلَالُ رَزَّاقِهَا الرَّح۟مٰنِ الرَّحٖيمِ ال۟حَنَّانِ ال۟مَنَّانِ وَ عَمَّ نَوَالُهُ وَ شَمِلَ اِح۟سَانُهُ وَ لَٓا اِلٰهَ اِلَّا هُوَ
سُب۟حَانَكَ لَا عِل۟مَ لَنَٓا اِلَّا مَا عَلَّم۟تَنَٓا اِنَّكَ اَن۟تَ ال۟عَلٖيمُ ال۟حَكٖيمُ
يَا رَبِّ بِحَقِّ بِس۟مِ اللّٰهِ الرَّح۟مٰنِ الرَّحٖيمِ يَا اَللّٰهُ يَا رَح۟مٰنُ يَا رَحٖيمُ صَلِّ وَسَلِّم۟ عَلٰى سَيِّدِنَا مُحَمَّدٍ وَعَلٰى اٰلِهٖ وَاَص۟حَابِهٖ اَج۟مَعٖينَ بِعَدَدِ جَمٖيعِ حُرُوفِ رَسَائِلِ النُّورِ ال۟مَض۟رُوبِ تِل۟كَ ال۟حُرُوفُ فٖى عَاشِرَاتِ دَقَائِقِ جَمٖيعِ عُم۟رِنَا فِى الدُّن۟يَا وَال۟اٰخِرَةِ مَعَ ضَر۟بِ مَج۟مُوعِهَا فٖى ذَرَّاتِ وُجُودٖى فٖى مُدَّةِ حَيَاتٖى وَاغ۟فِر۟لٖى وَلِمَن۟ يُعٖينُنٖى فٖى نَش۟رِ رَسَائِلِ النُّورِ وَكِتَابَتِهَا بِصَدَاقَةٍ بِكُلِّ صَلَاةٍ مِن۟هَا وَ لِاٰبَائِنَا وَلِسَادَاتِنَا وَشُيُوخِنَا وَ لِاَخَوَاتِنَا وَاِخ۟وَانِنَا وَلِطَلَبَةِ رِسَالَةِ النُّورِ الصَّادِقٖينَ وَبِال۟خَاصَّةِ لِمَن۟ يَك۟تُبُ وَيَس۟تَن۟سِخُ هٰذِهِ الرِّسَالَةَ بِرَح۟مَتِكَ يَا اَر۟حَمَ الرَّاحِمٖينَ اٰمٖينَ وَ اٰخِرُ دَع۟وٰيهُم۟ اَنِ ال۟حَم۟دُ لِلّٰهِ رَبِّ ال۟عَالَمٖينَ
İHTAR
Bu risalenin mahall-i zuhuru olan şu memleket muhitinde Risaletü’n-Nur’un sair risaleleri bulunmadığından ve ihtiyarsız olarak burada telif edildiğinden Âyetü’l-Kübra gibi risalelerde, zâhirî bir tekrar suretinde başka Sözlerin ve Lem’aların bir kısım mühim meseleleri zikredilmiş ve buralardaki şakirdlere nisbeten her biri birer küçük Risaletü’n-Nur hükmüne geçmek hikmetiyle böyle yazdırılmış.
Bu müsveddenin birinci tebyizi bir mübarek zat tarafından oldu. O zatın tevafuktan haberi yokken yazdığı nüshada, kayda lâyık şöyle latîf ve manidar bir tevafuk gördük ki: O nüshanın satırları başında “Elif”ler altı yüz altmış altı olarak yazılmıştır.
Bu hal ise Hazret-i İmam-ı Ali radıyallahu anh tarafından bu hususi risaleye verilen Âyetü’l-Kübra namının cifrî ve ebcedî makamı olan altı yüz altmış altı adedine tam tamına muvafakatı ve mutabakatı ile bu risalenin bu nama liyakatini gösterir. Hem âyât-ı Kur’aniyenin adedi olan altı bin altı yüz altmış altının dört mertebesinden üç mertebesine tevafuku dahi bu risalenin, âyâtın bir lem’ası olduğuna bir işarettir diye telakki ettik.
Said Nursî
Bugünlerde, manevî bir muhaverede bir sual ve cevabı dinledim. Size bir hülâsasını beyan edeyim:
Biri dedi: Risale-i Nur’un iman ve tevhid için büyük tahşidatları ve küllî teçhizatları gittikçe çoğalıyor. Ve en muannid bir dinsizi susturmak için yüzde birisi kâfi iken neden bu derece hararetle daha yeni tahşidat yapıyor?
Ona cevaben dediler: “Risale-i Nur, yalnız bir cüz’î tahribatı ve bir küçük haneyi tamir etmiyor. Belki küllî bir tahribatı ve İslâmiyet’i içine alan ve dağlar büyüklüğünde taşları bulunan bir muhit kaleyi tamir ediyor. Ve yalnız hususi bir kalbi ve has bir vicdanı ıslaha çalışmıyor, belki bin seneden beri tedarik ve teraküm edilen müfsid âletler ile dehşetli rahnelenen kalb-i umumîyi ve efkâr-ı âmmeyi ve umumun ve bâhusus avam-ı mü’minînin istinadgâhları olan İslâmî esasların ve cereyanların ve şeairlerin kırılması ile bozulmaya yüz tutan vicdan-ı umumîyi, Kur’an’ın i’cazıyla ve geniş yaralarını Kur’an’ın ve imanın ilaçları ile tedavi etmeye çalışıyor. Elbette böyle küllî ve dehşetli tahribata ve rahnelere ve yaralara, hakkalyakîn derecesinde, dağlar kuvvetinde hüccetler, cihazlar ve bin tiryak hâsiyetinde mücerreb ilaçlar ve hadsiz edviyeler bulunmak gerektir ki bu zamanda Kur’an-ı Mu’cizü’l-Beyan’ın i’caz-ı manevîsinden çıkan Risale-i Nur o vazifeyi görmekle beraber, imanın hadsiz mertebelerinde terakkiyat ve inkişafata medardır.” diye uzun bir mükâleme cereyan etti. Ben de tamamen işittim, hadsiz şükrettim. Kısa kesiyorum.
Said Nursî
- ↑ *Evet, İmâm-ı Ali'nin (R.A.) Âyetü'l-Kübrâ hakkında verdiği haberi, tam tamına Denizli hâdisesi tasdik etti. Çünkü, bu risalenin gizli tab'ı hapsimize bir vesile oldu. Ve onun kudsî ve çok kuvvetli hakikatinin galebesi, berâet ve necâtımıza ehemmiyetli bir sebeb oldu. Ve İmâm-ı Ali'nin (R.A.) kerâmet-i gaybiyesini gözlere gösterdi ve hakkımızdaki وَبِالْآيَةِ الْكُبْرَى اَمِنِّى مِنَ الْفَجَتْ duâsının kabûlünü isbât etti.
- ↑ Korán, 17:44
- ↑ Korán 42:28
- ↑ Korán, 13:13
- ↑ Korán, 24:43
- ↑ Korán 78:7
- ↑ Korán, 50:7
- ↑ Korán, 79:32
- ↑ Korán, 18:109
- ↑ Korán, 15:94
- ↑ Korán, 81:10
- ↑ Korán, 18:109
- ↑ Korán, 3:18
- ↑ Hâşiye: Zaman ispat etti ki o adam, adam değil, Risale-i Nur’dur. Belki ehl-i keşif, Risale-i Nur’u ehemmiyetsiz olan tercümanı ve nâşiri suretinde –keşiflerinde– müşahede etmişler “bir adam” demişler.