Yirmi Üçüncü Lem'a/hu

A természetről

[A Risale-i Nur e részét, amely először a Tizenhetedik Ragyogás Tizenhatodik jegyzetének íródott, később fontossága miatt önállóan a Huszonharmadik Ragyogássá tettük. Ez az értekezés leszámol a naturalista ateizmussal, esélyt sem adva neki az újjáéledésre, és teljesen szétzúzza a hitetlenség alapköveit.]

Emlékeztető

Ez az értekezés kilenc lehetetlenségen keresztül – amelyek maguk is egyenként legalább kilencven lehetetlenséget tartalmaznak – magyarázza meg, hogy milyen értelmetlen, elnagyolt és hiedelmekkel teli az az út, amelyet az ateista naturalisták választottak. Mivel ezeket a lehetetlenségeket részben már megmagyaráztuk a Risale-i Nur más részeiben, és hogy tárgyalásukat rövidre fogjuk, itt az érvelés egyes lépcsőit átugrottuk. Hirtelen eszünkbe jut, hogy ezek a híres és állítólag rendkívül értelmes filozófusok hogy is fogadhattak el egy ilyen nyilvánvaló, egyértelmű babonát, és hogyan tarthatnak ki ezen az úton.

Nos, valójában nem látják, hogy mi ez az út igazából. És én kész vagyok részletesen elmagyarázni, egyértelmű és döntő érveken keresztül bizonyítani bárkinek, aki kétségbe vonja, hogy ezek a nyers, ellenszenves és értelmetlen lehetetlenségek valójában útjuk szükségszerű és elkerülhetetlen eredményei, sőt, valójában ez hitvallásuk lényege.

بِسْمِ اللّٰهِ الرَّحْمٰنِ الرَّح۪يمِ

قَالَت۟ رُسُلُهُم۟ اَفِى اللّٰهِ شَكٌّ فَاطِرِ السَّمٰوَاتِ وَال۟اَر۟ضِ()

Egy költői kérdésen keresztül hangsúlyozva, hogy semmiféle kétség nem lehet a Mindenható Allahhal kapcsolatban, ez az ája egyértelműen rámutat Allah létezésére és egyedülvalóságára.

Egy pont, amelyet meg kell említenünk, mielőtt belekezdenénk a téma tárgyalásába:

Amikor 1922-ben Ankarába érkeztem, a hívők népének lelkesedése tetőfokára hágott az Iszlám seregének a görögök felett aratott győzelme miatt. De én láttam, hogy az ateizmus visszataszító irányzata áruló módon próbálta felforgatni, megmérgezni és tönkretenni gondolkodásukat. Azt mondtam: „Allah! Ez a szörnyeteg a hit alapjait fogja megrendíteni!”

Ezen a ponton, mivel a fenti ája egyértelművé teszi a Mindenható Allah létezését és egyedülvalóságát, ebből merítettem segítséget, és írtam egy értekezést arabul, amely a Kegyes Koránból vett bizonyítékot tartalmazott, elég erőset ahhoz, hogy feloszlassa és elpusztítsa ezt az ateista irányzatot. Ankarában a Yeni Gün kiadó nyomtatta ki. De, sajnos, azok, akik tudtak arabul, kevesen voltak, és még kevesebben azok, akik komolyan elgondolkodtak rajta. Valamint érvelése rendkívül tömör és rövidített formátumú volt. Ezért az értekezés nem fejtett ki akkora hatást, amekkorát fejthetett volna, és szomorú módon az ateizmus áramlata felduzzadt és megerősödött. Most úgy érzem, el kell magyaráznom a bizonyítékok egy részét törökül is. Mivel egyes elemeit már részletesen kifejtettem a Risale-i Nur más részeiben, itt összegzés formájában írom meg. Az a nagyszámú bizonyíték részben ebben a bizonyítékban egyesül, ezért hát mindegyiket a bizonyíték egy elemének tekinthetjük.

Bevezető

Ó, ember! Tisztában kell lenned azzal, hogy vannak bizonyos kifejezések, amelyeket gyakran használnak, és amelyek a hitetlenség jelei. A hívők is használják ezeket, anélkül, hogy tudatában lennének jelentésüknek. Megmagyarázzuk a legfontosabbakat közülük.

Az első: „Bizonyos okok hozták létre.”

A második: „Saját magát alakítja ki; létrejön, majd pedig megszűnik a létezése.”

A harmadik: „Természeti jelenség; a Természet teszi szükségszerűvé és alkotja meg.”

Mivel az élőlények léteznek, és ezt nem lehet tagadni, és mivel minden élőlény bölcs és művészi módon jön létre, és mivel egyikük sem áll az idő felett, hanem folyamatosan megújul, ezért hát, ó, igazság meghamisítói, muszáj azt mondanotok, hogy a világban jelen lévő okok teremtik az élőlényeket, például ezt az állatot; vagy mondhatjátok, hogy az okok összejátszásnak eredményeképpen jön létre, vagy hogy saját maga alakítja ki magát. Vagy pedig mondhatjuk azt, hogy a Mindenható, a Dicsőséges hatalma által teremtetik meg.

Mivel a józan ész nem találhat más okot e négyen kívül, ha az első háromról döntő módon bebizonyítjuk, hogy lehetetlen, érvénytelen és abszurd, akkor a negyedik út, az Isteni Egyedülvalóság útja szükségszerűen és magától értetődően, minden kétség vagy gyanakvás felett állva igaznak bizonyul.

Az első út

Ez abból áll, hogy azt képzelik, hogy a dolgok, teremtmények létrejötte, kialakulása a Világmindenségben rejlő okok összejátszásával történik.

Csak hármat említünk meg nyilvánvaló lehetetlenségei közül.

Az első lehetetlenség

Képzeld el, hogy van egy gyógyszertár, amelyben tégelyek és fiolák százai vannak, különböző anyagokkal töltve. Hatékony gyógyitalra és hatásos orvosságra van szükség ezekből az alapanyagokból. Elmegyünk hát a gyógyszertárba, és látjuk, hogy bőségben, ám nagy változatosságban találhatók meg az alapanyagok. Megvizsgáljuk mindegyik gyógyitalt, és azt látjuk, hogy az összetevők különböző, ám gondosan meghatározott arányban vannak jelen bennük minden tégelyből és fiolából, egyikből egy gramm, a másikból három, megint másikból hét, és így tovább. Ha egy grammal több vagy kevesebb lenne valamelyikből, a gyógyital nem működne, és nem fejtené ki különleges hatását. Aztán megvizsgáljuk az orvosságot. Összetevői megint csak egy gondosan meghatározott arányban származnak a tégelyekből, úgy, hogy ha csak egy szemernyivel több vagy kevesebb lenne, a gyógyszer elvesztené különleges tulajdonságait.

Bár az összetevők több mint ötven tégelyből származnak, mindegyik különböző mértékben és arányban lett véve belőlük.

Lehetséges vagy valószínű-e, hogy a tégelyeket és fiolákat leverte helyükről valami különleges esemény vagy hirtelen feltámadó szél, és mindegyikből pont akkora mennyiség ömlött ki, amennyire szükség volt, aztán ezek az anyagok elrendezték saját magukat, és orvossággá álltak össze? Létezik-e ennél lehetetlenebb, abszurdabb, babonásabb gondolat? Ha a szamár beszélni tudna, még az is azt mondaná: „Ezt a gondolatot én nem fogadom el!”, és elvágtatna!

Hasonlóképpen, minden egyes élőlényt hasonlíthatunk a példában említett gyógyitalhoz, és minden növényt az orvossághoz. Mert olyan anyagokból állnak, amelyek a legpontosabb mértékben lettek véve számtalan és nagyon különböző összetevőből. Ha ezt az okoknak és elemeknek tulajdonítjuk, és azt mondjuk: „Ezt az okok hozták létre”, az százszorosan értelmetlen, lehetetlen és abszurd, mintha csak azt állítanánk, hogy a gyógyszertárban a gyógyszerek úgy jöttek létre, hogy a fiolákat véletlenül leverte valaki a polcról.

Röviden: A Világmindenség hatalmas gyógyszertárában a nélkülözhetetlen hozzávalók, amelyeket az Isteni Elrendelés, a Mindenható, az Örökkévaló rendelése mér ki, csak határtalan bölcsesség, végtelen tudás és mindent átfogó akarat által jöhetnek létre. Az a szerencsétlen ember, aki azt állítja, hogy a vak, süket, megszámlálhatatlan mennyiségű elemek munkájaként, az okok és a természet által jönnek létre; és az az ostoba képzelgő, aki szerint ez a csodálatos orvosság saját magát öntötte a padlóra, amikor a fiolákat leverték, és kikeverte saját magát, bizony híján van az értelemnek, és logikátlan dolgot állít. Valójában az ilyen tagadás és hitetlenség értelmetlen abszurditás.

A második képtelenség

Ha nem a Hatalmasnak és Dicsőségesnek tulajdonítunk mindent, Aki az Egyetlen Egyedülvaló, hanem az okoknak, az szükségszerűvé teszi, hogy a Világmindenségben jelen lévő elemek és okok közül sok beleavatkozzék minden élő teremtmény létezésébe. Márpedig az, hogy a különböző és kölcsönösen szembenálló okoknak saját akaratukból egyesülniük kellene, tökéletes rendben, kifinomult egyensúlyban és teljes együttműködésben egy egészen apró teremtmény, mint például egy légy testében, olyan nyilvánvaló képtelenség, hogy bárki, akinek csak egy porszemnyi tudata van, azt mondaná: ez képtelenség, nem lehetséges!

A légy apró teste kapcsolódik a Világmindenségben fellelhető elemek és okok legtöbbjéhez, valójában azok összegzése. Ha nem az Örökkévalóság előttől Létezőnek, a Hatalmasnak tulajdonítjuk, akkor maguknak az anyagi okoknak kell jelen lenniük a légy közvetlen közelében, sőt, mind be kell hatolniuk aprócska testébe, még szemének minden egyes sejtjébe is, amelyek testének miniatűr leképezései.

Mert ha egy ok anyagi természetű, szükségszerűen jelen kell lennie okozatának közvetlen környezetében és abban magában is. Ennek alapján pedig el kellene fogadnunk, hogy a Világmindenség valamennyi összetevője és eleme fizikailag jelen van abban az aprócska sejtben, egy olyan helyen, amely még a csápja hegyéhez viszonyítva is kicsi, és hogy gazdaként harmóniában működnek együtt.

Az ilyen gondolkodás még az ostoba szofistákra is szégyent hozna!

A harmadik képtelenség

Elfogadott szabály, hogy اَل۟وَاحِدُ لَا يَص۟دُرُ اِلَّا عَنِ ال۟وَاحِدِ „ha egy lény egységes, akkor csak egyetlen lénytől, egy kézből származhat”. Különösképpen, ha magas szintű élet nyilvánul meg benne, tökéletes rendben és érzékeny egyensúlyban, magától értetődően bizonyítja, hogy nem számos különböző kézből származik, amelyek zavar és konfliktus oka lennének, hanem a Mindenható, a Bölcs kezéből ered. Ezért egy ilyen egységes, rendezett, kiegyensúlyozott lényt a megszámlálhatatlan, élettelen, tudattalan, agresszív, tudatlan, kaotikus, vak és süket természeti erőknek tulajdonítani, amelyek vaksága és süketsége csak növekszik, ha egyesülnek, és a többi végtelen számú lehetőség közé keverednek, ugyanolyan értelmetlen lenne, mint elfogadni az összes megszámlálhatatlan lehetőséget egyszerre.

Ha ezt a képtelenséget nem nézzük, és feltételezzük, hogy az anyagi okoknak vannak okozataik, ezek az okozatok akkor is csak közvetlen érintkezés által következhetnek be. A természeti erők azonban csak az élőlények külsejével képesek érintkezni. Mégis azt figyelhetjük meg, hogy ezeknek a lényeknek a belseje, ahová az anyagi okok nem érnek el, és amit nem képesek megérinteni, tízszer kifinomultabb, rendezettebb és tökéletesebb, mint a külseje.

Ezért, bár a legkisebb élő teremtmények, amelyek túl aprók ahhoz, hogy az anyagi okok megérinthessék őket, sőt, még a külsejüket sem érinthetik, teremtésüket és művészi voltukat tekintve még különlegesebbek, mint a nagyobb teremtmények, ezeket az élettelen, tudatlan, durva, távoli, hatalmas, egymással szembenálló, süket és vak okoknak tulajdonítani annyiszor süketség és vakság, mint az összes élőlény együttes száma.

A második út

Ezt a „saját magát alakítja” kifejezés jellemzi.

Ez is számos képtelenséget foglal magába, és sok szempontból abszurd és lehetetlen. Itt három példát mutatunk be ezekre a képtelenségekre.

Az első képtelenség

Ó, te makacs tagadó! Énközpontúságod oly makaccsá tett, hogy valamilyen módon úgy döntöttél, száz képtelenséget fogadsz el egyszerre. Mert te magad is egy élőlény vagy, és nem valami élettelen, soha nem változó anyag. Olyan vagy, mint egy különösen jól szervezett gépezet, amelyet folytonosan megújítanak, és egy csodálatos palota, amely állandó átalakításon megy át. Tested részecskéi szünet nélkül működnek. Tested kapcsolatban és kölcsönhatásban áll az egész Világmindenséggel, különös tekintettel az ellátásra és a faj fennmaradására, és a benne működő részecskék ügyelnek arra, hogy ne borítsák fel ezt a kölcsönhatást, ne szakítsák meg ezt a kapcsolatot. Ilyen gondosan végzik munkájukat, mintha csak számításba vennék az egész Világmindenséget. Látják a benne elfoglalt helyedet, és annak megfelelően töltik be szerepüket. Külső és belső érzékszerveidnek előnyük származik az általuk elfoglalt szerepből.

Ha nem fogadod el, hogy a testedben működő részecskék olyanok, mint valami apró hivatalnokok, amelyek az Örökkévaló, a Hatalmas törvényének megfelelően mozognak, vagy egy hadsereg, vagy az Isteni Elrendelés tollának írása, amelyben minden részecske egy-egy tollvonás, egy-egy, a Hatalom tollával írott pont, akkor a szemed minden egyes részecskéjében egy különálló szem kellene, hogy legyen, hogy láthassa minden testrészedet és magát a Világmindenséget, amellyel kapcsolatban állsz. Ezen felül minden egyes részecskének száz zseni tudásával felérő intelligenciát kellene tulajdonítanod, amely elegendő ahhoz, hogy ismerjék a múltadat és jövődet, őseidet és leszármazottaidat, létezésed minden elemének eredetét, és ellátásod minden forrását.

Ezer Platón intelligenciáját tulajdonítani egy hozzád hasonló ember minden egyes sejtjének, akinek egy porszemnyi intelligenciája sincs, bizony ezerszeresen ostoba hiedelem lenne!

A második képtelenség

Lényed az ezerkupolájú csodálatos palotához hasonlít, amelyben a kövek felfüggesztve, támasz nélkül állnak össze. Sőt, lényed ezerszer csodálatosabb, mint egy ilyen palota, mert létezésed palotája folyamatosan, tökéletes rendben megújul. Valóban csodálatos lelkedet, szívedet, és egyéb kifinomult képességeidet nem tekintve, minden egyes testrészed önmagában a palota egy-egy kupolás szárnyára emlékeztet. Akár a kupola építőkövei, a részecskék tökéletes egyensúlyban és rendben állnak össze, bizonyítva, hogy a szem vagy a nyelv például önmagában is csodálatos épület, kiemelkedő műalkotás, a hatalom csodája.

Ha ezek a részecskék nem olyanok lennének, mint a Világmindenség építőmesterének parancsára hallgató hivatalnokok, akkor minden egyes részecske egy időben lenne teljes mértékben alárendelve a test összes többi részecskéjének, és teljes mértékben domináns lenne felettük; egyenlő mindegyikkel, és domináns pozícióját tekintve szemben is állna velük; eredete és forrása a legtöbb tulajdonságnak, amelyek csak a Szükségszerűen Létezőre vonatkoznak, és rendkívül korlátozottak; és abszolút formájában, és tökéletesen elrendezett egyedi műalkotás formájában, amely, az Egyedülvalóság misztériuma által, csakis az Egyetlen Egyedülvaló alkotása lehet.

Akiben csak egy atomnyi tudatosság is van, megértheti, hogy milyen nyilvánvaló képtelenség az, hogy ilyen művészetet tulajdonítsanak azoknak a részecskéknek.

A harmadik képtelenség

Ha létezésedet nem az örökké Létező Mindenható tolla „írta”, hanem helyette a természet és anyagi okok nyomtatták, akkor a természetnek annyi nyomdája kell legyen, amennyi felér nemcsak tested sejtjeinek számával, hanem kombinációinak ezreivel, amelyek koncentrikus körökbe vannak rendezve.

Mert például amikor a kezükben tartott könyv megíródik, egyetlen toll megírhatja írója tudására hagyatkozva. Ha viszont nem megírta valaki, és nem az író tollának tulajdonítjuk, és azt mondjuk, hogy saját magától létezik, vagy a természetnek tulajdonítjuk, akkor szükségessé válna, hogy a könyv minden egyes betűje számára létezzen egy külön nyomóforma, hogy ki lehessen nyomtatni. A nyomdában is léteznie kell formának az ábécé minden egyes betűje számára, hogy a könyv betűi létrejöhessenek általa – egyetlen toll helyett a könyvhöz annyi tollra lenne szükség, amennyi betűinek száma.

Mint láthatjuk, előfordul, hogy e betűk közül egy egész oldal íródik le egyetlen hatalmas betűvel, apró tollal és finom kézírással, ebben az esetben ezer tollra lenne szükség egyetlen betűhöz. Ha a tested formáját ölti, koncentrikus körökben egymás köré épülő minden összetevőjével, akkor külön nyomóforma kellene minden egyes körnek, minden összetevőnek, annyi, ahány kombinációban előfordulhatnak.

Hát látod, ha azt állítod, hogy ez az állítás, amely száz képtelenséget tartalmaz, lehetséges, akkor ha nem egyetlen tollnak tulajdonítjuk, akkor ezeknek a jól elrendezett, hibátlan tollaknak és nyomóformáknak az elkészítéséhez további tollakra és formákra van szükség, annyira, mint az eredetiek száma. És azokat is el kellene valahogy készíteni, és azoknak is rendszerezettnek, művészien kialakítottnak kell lenniük. És így tovább, a végtelenségig folytathatnánk.

Értsd hát meg te is! Ez a fajta gondolkodásmód annyi képtelenséget és babonát tartalmaz, mint tested sejtjeinek száma. Ó, te, aki tagadod Allahot! Lásd meg ezt, és hagyj fel a tévelygéssel!

A harmadik út

„A természet teszi szükségszerűvé, a természet hozza létre”.

Ez a kijelentés számos képtelenséget tartalmaz. Ezekből hármat mutatunk be példákkal.

Az első képtelenség

Ha a teremtményekben, kiváltképp az élő teremtményekben megfigyelhető művészetet és kreativitást nem az Isteni Rendelés tollának, és az öröktől fogva létező Nap fényének tulajdonítjuk, hanem helyette a természetnek és vak, süket és nem gondolkodó erőinek, szükségszerűvé válik, hogy a természetnek mindenben meglegyenek a gépei és nyomdái a teremtéshez, vagy hogy mindenben meglegyen a hatalom és bölcsesség, hogy teremtsen, és a Világmindenséget irányítsa. Ennek oka a következő:

A Nap megnyilvánulása és tükörképe megjelenik minden kis üvegszilánkban és vízcseppben a Föld felszínén. Ha ezeket az aprócska, tükröződő Napokat nem az égen látható Napnak tulajdonítjuk, akkor szükségszerűen el kell fogadnunk minden egyes, gyufafejnél is kisebb üvegdarabban egy valós Nap létezését, amely rendelkezik a Nap minden tulajdonságával, és kis mérete ellenére mély jelentéssel bír; tehát el kell fogadnunk, hogy annyi Nap létezik, ahány üvegdarab.

Pontosan ugyanígy, ha a létező dolgokat és az élő teremtményeket nem közvetlenül az öröktől fogva létező Nap Nevei megnyilvánulásának tulajdonítjuk, el kell fogadnunk, hogy minden egyes teremtményben, főleg az élőkben, ott van egy természet, egy erő, vagy egyszerűen egy istenség, amely végtelen hatalommal és akarattal, tudással és bölcsességgel bír. Ez a gondolat a Világmindenség képtelenségei közül a legabszurdabb és legbabonásabb! Azt demonstrálja, hogy az az ember, aki a Teremtő teremtésben megnyilvánuló művészetét valamiféle elképzelt, jelentéktelen, tudattal nem bíró természetnek tulajdonítja, még az állatoknál is kevésbé van tudatában az igazságnak.

A második képtelenség

Ha a legjobban elrendezett és megformált, bölcsen és művészien alakított teremtményeket nem a végtelenül Hatalmasnak és Bölcsnek tulajdonítjuk, hanem a természetnek, akkor minden egyes homokszemben annyi gyár és nyomda kell hogy legyen, mint egész Európában együttvéve, hogy minden homokszem a számtalan virág és gyümölcs létrejöttének eszköze lehessen, amelyeknek műhelyéül és eredetéül szolgál.

A virágok magvait elvetik egy tál földbe, amely virágcserépül szolgál nekik. A tál földben olyan képesség lakozik, amely az összes belé vetett virágnak más és más alakot és formát ad.

Ha ezt a képességet nem a Dicsőségesnek, a Mindenhatónak tulajdonítjuk, akkor ez csak úgy történhetne meg, ha a tál földben minden egyes virág számára létezne egy anyagtalan, eltérő és természetes gép.

Ez azért van, mert az anyag, amelyből a magok, mint például a hímivarsejt és a petesejt felépülnek, ugyanaz. Vagyis az oxigén, hidrogén, szén és nitrogén rendezetlen, formátlan, kenőcsszerű keverékéből állnak. Ezzel együtt, mivel a levegő, víz, hő és fény szintén egyszerű, tudattalan, és egyformán áramlik mindenre, az a tény, hogy a virágok a legtökéletesebb művészi rendben hajtanak ki a földből, egyértelműen és szükségszerűen megkívánja, hogy a földben annyi gyár és nyomda kell hogy legyen, mint egész Európában együttvéve, hogy elkészíthessék ezt a nagy számú élő szövetet és ezerféle hímzett kelmét.

Láthatod hát, hogy a naturalisták hitetlen gondolkodása mily messzire tévedt a józan ész birodalmától. És bár azok az ostoba képmutatók, akik a természetet hiszik teremtőnek, a „tudomány és józan gondolkodás embereinek” nevezik saját magukat, nézd csak, hogy milyen távol áll gondolkodásmódjuk a józan észtől és tudománytól, hogy egy semmiképpen sem lehetséges babonás hiedelmet választottak útjuknak. Nézd csak, és nevess rajtuk!

Ha azt kérdezed: Ha ilyen hihetetlen képtelenségekkel és legyőzhetetlen nehézségekkel jár az, ha a teremtményeket a természetnek tulajdonítják, hogyan válnak semmivé ezek a képtelenségek és nehézségek, ha az Egyetlennek, a fohászok örök Birtokosának tulajdonítjuk őket? Hogyan változik a nehéz képtelenség egyszerű szükségszerűséggé?

A válasz: Az Első Képtelenségben láthattuk, hogy a Nap tükörképei könnyedén és nehézség nélkül jelenítik meg a Nap sugarait és hatását az aprócska, képzeletbeli Napok által mindenben, a legkisebb élettelen részecskétől a leghatalmasabb óceánig. Ha minden egyes részecske Nappal való kapcsolatát elvágják, akkor el kell fogadnunk, hogy létezhet egy valóságos Nap minden egyes apró részecskében – ez pedig oly nehéz, hogy már lehetetlennek minősül.

Hasonlóképpen, ha minden egyes teremtményt az Egyetlennek, a fohászok örök Birtokosának tulajdonítunk, minden, ami az egyes teremtményeknek szükséges, eljuthat hozzájuk ezen a kapcsolaton keresztül, olyan egyszerűen és könnyedén, hogy az már a szükségszerűség szintjére emelkedik.

Ha a kapcsolatot elvágják, és minden teremtmény elbocsáttatik pozíciójából, mint egy megbízás nélküli hivatalnok, és a természetre és saját magára utalva marad, akkor azt kell feltételeznünk, hogy százezer akadályon és nehézségen keresztül, már a lehetetlenség fokát elérve, a vak természetben olyan hatalom és bölcsesség van, amellyel megteremti és irányítja a Világmindenséget, hogy képes legyen létrehozni egy élőlény, például egy légy csodálatos gépezetét, amely önmagában a Világmindenség összefoglalása. Ez nem csak egyszerűen, hanem ezerszeresen lehetetlen.

Röviden: Ahogy lehetetlen és eleve kizárt, hogy a szükségszerűen Létezőnek társa vagy Hozzá hasonló legyen Lényegét tekintve, ugyanúgy lehetetlen és eleve kizárt, hogy mások beavatkozzanak az Ő uralmába, vagy a teremtésbe.

Ami a Második Képtelenségbe foglalt nehézségeket illeti, mint a Risale-i Nur számos részében bizonyítottuk, ha mindent az Egyedülvalónak tulajdonítunk, akkor minden dolog olyan egyszerűvé és problémamentessé válik, mintha csak egyetlen dolog lenne. Míg ha az anyagi okoknak és a természetnek tulajdonítjuk őket, egyetlen dolog is olyan nehézzé válik, mint minden dolog együttvéve. Ezt számos döntő bizonyítékkal támasztottuk alá, amelyek közül egyet az alábbiak szerint foglalunk össze.

Ha egy ember katonaként vagy hivatalnokként kapcsolatban áll egy királlyal, a kapcsolat ereje miatt olyan feladatokat is végrehajthat, amelyek messze meghaladják az ő egyedi erejét. Esetenként akár még egy ellenséges királyt is foglyul ejthet saját királya nevében. Mert neki magának nincsenek meg a felszerelései és erőforrásai, amelyek feladata teljesítéséhez szükségesek, és nem is szükséges, hogy így legyen. A kapcsolat miatt a király kincstára és hadserege, amelyek mögötte állnak és támogatják, biztosítják felszerelését és erejének forrását. Mondhatnánk úgy is, hogy végrehajtott feladatai lehetnek oly grandiózusak is, mint a király ügyei, és olyan hatalmasak, mint egy egész hadsereg cselekedetei.

Valójában hivatalnoki pozíciójánál fogva egyetlen hangya elpusztította Fáraó palotáját. Ez által a kapcsolat által egy légy megölte Nimródot. És ez által a kapcsolat által egy búzaszem méretű fenyőmagból egy hatalmas fenyőfa minden része kifejlődik.

Ha a kapcsolat elvágatna, és az ember elbocsáttatna hivatalnoki pozíciójából, neki magának kellene vállára vennie minden felszerelését, és előteremtenie a feladataihoz szükséges minden erőt. Akkor csak olyan feladatokat lenne képes elvégezni, amelyek arányban állnak a magával cipelt felszerelésével és saját erőforrásával. Ha ebben az esetben a korábbihoz hasonló könnyedséggel akarná feladatait végezni, akkor a hátára kellene vennie egy egész hadsereget, és a király gyárainak minden készletét és felszerelését. Még a bohócok, akik az emberek nevettetésére történeteket találnak ki, is szégyellenék az ilyen képtelen gondolatot!

Röviden: Minden létezőt a szükségszerűen Létezőnek tulajdonítani annyira könnyű, hogy már szükségszerű. De teremtésüket a természetnek tulajdonítani olyan nehéz, hogy az már lehetetlen, és kívül esik a józan ész birodalmán.

A harmadik képtelenség

Az alábbi két hasonlat, amelyek a Risale-i Nur más fejezeteiben is megtalálhatók, magyarázza ezt a képtelenséget.

Egy civilizálatlan vadember belépett egy palotába, amely az üres sivatag közepén épült, és a civilizáció minden gyümölcsével fel volt ékesítve. Megnézte a belsejét, és ezernyi jól elrendezett, művészien kialakított tárgyat látott. Civilizálatlansága és az intelligencia hiánya miatt azt mondta: „Ehhez senkinek nem lehet semmi köze kívülről, biztos a benn található tárgyak egyike alakította ki és rendezte el ezt az egész helyet és mindent, ami benne van!”, és elkezdett vizsgálódni. Azonban bármelyik tárgyra is nézett, még a tanulatlan gondolkodásmódjával sem tudta elképzelni, hogy az hogyan hozhatta létre az összes többi dolgot.

Sonra o sarayın teşkilat programını ve mevcudat fihristesini ve idare kanunları içinde yazılı olan bir defteri görür. Çendan elsiz ve gözsüz ve çekiçsiz olan o defter dahi sair içindeki şeyler gibi hiçbir kabiliyeti yoktur ki o sarayı teşkil ve tezyin etsin. Fakat muztar kalarak bilmecburiye, eşya-yı âhere nisbeten, kavanin-i ilmiyenin bir unvanı olmak cihetiyle, o sarayın mecmuuna bu defteri münasebettar gördüğünden “İşte bu defterdir ki o sarayı teşkil, tanzim ve tezyin edip bu eşyayı yapmış, takmış, yerleştirmiş.” diyerek vahşetini; ahmakların, sarhoşların hezeyanına çevirmiş.

İşte aynen bu misal gibi; hadsiz derecede misaldeki saraydan daha muntazam, daha mükemmel ve bütün etrafı mu’cizane hikmetle dolu şu saray-ı âlemin içine, inkâr-ı uluhiyete giden tabiiyyun fikrini taşıyan vahşi bir insan girer. Daire-i mümkinat haricinde olan Zat-ı Vâcibü’l-vücud’un eser-i sanatı olduğunu düşünmeyerek ve ondan i’raz ederek, daire-i mümkinat içinde kader-i İlahînin yazar bozar bir levhası hükmünde ve kudret-i İlahiyenin kavanin-i icraatına tebeddül ve tagayyür eden bir defteri olabilen ve pek yanlış ve hata olarak “tabiat” namı verilen bir mecmua-i kavanin-i âdât-ı İlahiye ve bir fihriste-i sanat-ı Rabbaniyeyi görür. Ve der ki:

“Madem bu eşya bir sebep ister, hiçbir şeyin bu defter gibi münasebeti görünmüyor. Çendan hiçbir cihetle akıl kabul etmez ki gözsüz, şuursuz, kudretsiz bu defter, rububiyet-i mutlakanın işi olan ve hadsiz bir kudreti iktiza eden icadı yapamaz. Fakat madem Sâni’-i Kadîm’i kabul etmiyorum; öyle ise en münasibi, bu defter bunu yapmış ve yapar diyeceğim.” der. Biz de deriz:

Ey ahmaku’l-humakadan tahammuk etmiş sarhoş ahmak! Başını tabiat bataklığından çıkar, arkana bak; zerrattan, seyyarata kadar bütün mevcudat, ayrı ayrı lisanlarla şehadet ettikleri ve parmaklarıyla işaret ettikleri bir Sâni’-i Zülcelal’i gör ve o sarayı yapan ve o defterde sarayın programını yazan Nakkaş-ı Ezelî’nin cilvesini gör, fermanına bak, Kur’an’ını dinle, o hezeyanlardan kurtul!

İkinci Misal: Gayet vahşi bir adam muhteşem bir kışla dairesine girer. Gayet muntazam bir ordunun umumî beraber talimlerini, muntazam hareketlerini görür. Bir neferin hareketiyle; bir tabur, bir alay, bir fırka kalkar, oturur, gider; bir ateş emriyle ateş ettiklerini müşahede eder. Onun kaba, vahşi aklı, bir kumandanın, devletin nizamatıyla ve kanun-u padişahî ile kumandasını anlamayıp inkâr ettiğinden, o askerlerin iplerle birbiriyle bağlı olduklarını tahayyül eder. O hayalî ip, ne kadar hârikalı bir ip olduğunu düşünür; hayrette kalır.

Sonra gider Ayasofya gibi gayet muazzam bir camiye, cuma gününde dâhil olur. O cemaat-i müslimînin, bir adamın sesiyle kalkar, eğilir, secde ederek oturduklarını müşahede eder. Manevî ve semavî kanunların mecmuundan ibaret olan şeriatı ve şeriat sahibinin emirlerinden gelen manevî düsturlarını anlamadığından, o cemaatin maddî iplerle bağlandığını ve o acib ipler onları esir edip oynattığını tahayyül ederek en vahşi insan suretindeki canavar hayvanları dahi güldürecek derecede maskaralı bir fikirle çıkar, gider.

İşte aynı bu misal gibi Sultan-ı ezel ve ebed’in hadsiz cünudunun muhteşem bir kışlası olan şu âleme ve o Mabud-u Ezelî’nin muntazam bir mescidi olan şu kâinata; mahz-ı vahşet olan, inkârlı fikr-i tabiatı taşıyan bir münkir giriyor. O Sultan-ı Ezelî’nin hikmetinden gelen nizamat-ı kâinatın manevî kanunlarını, birer maddî madde tasavvur ederek ve saltanat-ı rububiyetin kavanin-i itibariyesi ve o Mabud-u Ezelî’nin şeriat-ı fıtriye-i kübrasının manevî ve yalnız vücud-u ilmîsi bulunan ahkâmlarını ve düsturlarını birer mevcud-u haricî ve maddî birer madde tahayyül ederek, kudret-i İlahiyenin yerine, o ilim ve kelâmdan gelen ve yalnız vücud-u ilmîsi bulunan o kanunları ikame etmek ve ellerine icad vermek, sonra da onlara “tabiat” namını takmak ve yalnız bir cilve-i kudret-i Rabbaniye olan kuvveti, bir zîkudret ve müstakil bir kadîr telakki etmek; misaldeki vahşiden bin defa aşağı bir vahşettir!

Elhasıl, tabiiyyunların, mevhum ve hakikatsiz tabiat dedikleri şey, olsa olsa ve hakikat-i hariciye sahibi ise ancak bir sanat olabilir, Sâni’ olamaz. Bir nakıştır, nakkaş olamaz. Ahkâmdır, hâkim olamaz. Bir şeriat-ı fıtriyedir, şâri’ olamaz. Mahluk bir perde-i izzettir, hâlık olamaz. Münfail bir fıtrattır, fâtır bir fâil olamaz. Kanundur, kudret değildir; kādir olamaz. Mistardır, masdar olamaz.

Elhasıl: Madem mevcudat var. Madem On Altıncı Nota’nın başında denildiği gibi mevcudun vücuduna, taksim-i aklî ile dört yoldan başka yol tahayyül edilmez. O dört cihetten üçünün her birinin üç zâhir muhaller ile butlanı, kat’î bir surette ispat edildi. Elbette bizzarure ve bilbedahe dördüncü yol olan vahdet yolu, kat’î bir surette ispat olunuyor. O dördüncü yol ise baştaki اَفِى اللّٰهِ شَكٌّ فَاطِرِ السَّمٰوَاتِ وَال۟اَر۟ضِ âyeti, şeksiz ve şüphesiz bedahet derecesinde Zat-ı Vâcibü’l-vücud’un uluhiyetini ve her şey doğrudan doğruya dest-i kudretinden çıktığını ve semavat ve arz kabza-i tasarrufunda bulunduğunu gösteriyor.

Ey esbab-perest ve tabiata tapan bîçare adam! Madem her şeyin tabiatı, her şey gibi mahluktur çünkü sanatlıdır ve yeni oluyor. Hem her müsebbeb gibi zâhirî sebebi dahi masnûdur. Ve madem her şeyin vücudu, pek çok cihazat ve âletlere muhtaçtır. O halde, o tabiatı icad eden ve o sebebi halk eden bir Kadîr-i Mutlak var. Ve o Kadîr-i Mutlak’ın ne ihtiyacı var ki âciz vesaiti, rububiyetine ve icadına teşrik etsin. Hâşâ! Belki doğrudan doğruya müsebbebi, sebep ile beraber halk ederek, cilve-i esmasını ve hikmetini göstermek için bir tertip ve tanzim ile zâhirî bir sebebiyet, bir mukarenet vermekle, eşyadaki zâhirî kusurlara, merhametsizliklere ve noksaniyetlere merci olmak için esbab ve tabiatı dest-i kudretine perde etmiş; izzetini o suretle muhafaza etmiş.

Acaba bir saatçi, saatin çarklarını yapsın; sonra saati çarklarla tertip edip tanzim etsin, daha mı kolaydır? Yoksa hârika bir makineyi, o çarklar içinde yapsın; sonra saatin yapılmasını o makinenin camid ellerine versin, tâ saati yapsın, daha mı kolaydır? Acaba imkân haricinde değil midir? Haydi o insafsız aklınla sen söyle, sen hâkim ol!

Veyahut bir kâtip; mürekkep, kalem, kâğıdı getirdi. Onunla kendi bizzat o kitabı yazsa daha mı kolaydır? Yoksa o kâğıt, mürekkep, kalem içinde o kitaptan daha sanatlı, daha zahmetli, yalnız o tek kitaba mahsus olarak bir yazı makinesi icad etsin; sonra o şuursuz makineye “Haydi sen yaz!” desin de kendi karışmasın, daha mı kolaydır? Acaba yüz defa yazıdan daha müşkül değil midir?

Eğer desen: Evet, bir kitabı yazan makinenin icadı, o kitaptan yüz defa daha müşküldür. Fakat o makine, aynı kitabın birçok nüshalarını yazmasına vasıta olmak cihetiyle, belki bir kolaylık var?

Elcevap: Nakkaş-ı Ezelî, hadsiz kudretiyle nihayetsiz cilve-i esmasını her vakit tazelendirmekle, ayrı ayrı şekilde göstermek için eşyadaki teşahhusları ve hususi simaları öyle bir surette halk etmiştir ki hiçbir mektub-u Samedanî ve hiçbir kitab-ı Rabbanî, diğer kitapların aynı aynına olamıyor. Alâküllihal, ayrı manaları ifade etmek için ayrı bir siması bulunacak.

Eğer gözün varsa insanın simasına bak, gör ki zaman-ı Âdem’den şimdiye kadar, belki ebede kadar, bu küçük simada, aza-yı esasîde ittifak ile beraber her bir sima, umum simalara nisbeten, her birisine karşı birer alâmet-i farikası var olduğu kat’iyen sabittir.

Bunun için her bir sima, ayrı bir kitaptır. Yalnız sanatın tanzimi için ayrı bir yazı takımı ve ayrı bir tertip ve telif ister. Ve maddelerini hem getirmek hem yerleştirmek ve hem de vücuda lâzım olan her şeyi dercetmek için bütün bütün başka bir tezgâh ister.

Haydi, farz-ı muhal olarak tabiata bir matbaa nazarıyla baktık. Fakat bir matbaaya ait olan tanzim ve basmak, yani muayyen intizamını kalıba sokmaktan başka, o tanzimin icadından, icadları yüz derece daha müşkül bir zîhayatın cismindeki maddeleri, aktar-ı âlemden mizan-ı mahsusla ve has bir intizamla icad etmek ve getirmek ve matbaa eline vermek için yine o matbaayı icad eden Kadîr-i Mutlak’ın kudret ve iradesine muhtaçtır. Demek, bu matbaalık ihtimali ve farzı, bütün bütün manasız bir hurafedir.

İşte bu saat ve kitap misalleri gibi Sâni’-i Zülcelal, Kādir-i külli şey’, esbabı halk etmiş; müsebbebatı da halk ediyor. Hikmetiyle, müsebbebatı esbaba bağlıyor. Kâinatın harekâtının tanzimine dair kavanin-i âdetullahtan ibaret olan şeriat-ı fıtriye-i kübra-yı İlahiyenin bir cilvesini ve eşyadaki o cilvesine yalnız bir âyine ve bir ma’kes olan tabiat-ı eşyayı, iradesiyle tayin etmiştir. Ve o tabiatın vücud-u haricîye mazhar olan vechini, kudretiyle icad etmiş ve eşyayı o tabiat üzerinde halk etmiş, birbirine mezcetmiş. Acaba gayet derecede makul ve hadsiz bürhanların neticesi olan bu hakikatin kabulü mü daha kolaydır? –Acaba vücub derecesinde lâzım değil midir?– Yoksa camid, şuursuz, mahluk, masnû, basit olan o sebep ve tabiat dediğiniz maddelere, her bir şeyin vücuduna lâzım hadsiz cihazat ve âlâtı verip hakîmane, basîrane olan işleri kendi kendilerine yaptırmak mı daha kolaydır? –Acaba imtina derecesinde, imkân haricinde değil midir?– Senin, o insafsız aklının insafına havale ediyoruz.

Münkir ve tabiat-perest diyor ki:

Madem beni insafa davet ediyorsun. Ben de diyorum ki şimdiye kadar yanlış gittiğimiz yol hem yüz derece muhal hem gayet zararlı ve nihayet derecede çirkin bir meslek olduğunu itiraf ediyorum. Sâbık tahkikatınızdan zerre miktar şuuru bulunan anlayacak ki esbaba, tabiata icad vermek mümtenidir, muhaldir. Ve her şeyi doğrudan doğruya Vâcibü’l-vücud’a vermek vâcibdir, zarurîdir. Elhamdülillahi ale’l-iman deyip iman ediyorum.

Yalnız bir şüphem var: Cenab-ı Hakk’ın Hâlık olduğunu kabul ediyorum fakat bazı cüz’î esbabın ehemmiyetsiz şeylerde icada müdahaleleri ve bir parça medh ü sena kazanmaları, saltanat-ı rububiyetine ne zarar verir? Saltanatına noksaniyet gelir mi?

Elcevap: Bazı risalelerde gayet kat’î ispat ettiğimiz gibi; hâkimiyetin şe’ni, müdahaleyi reddetmektir. Hattâ en edna bir hâkim, bir memur; daire-i hâkimiyetinde oğlunun müdahalesini kabul etmiyor. Hattâ hâkimiyetine müdahale tevehhümüyle, bazı dindar padişahlar –halife oldukları halde– masum evlatlarını katletmeleri, bu “redd-i müdahale kanunu”nun hâkimiyette ne kadar esaslı hükmettiğini gösteriyor. Bir nahiyede iki müdürden tut tâ bir memlekette iki padişaha kadar, hâkimiyetteki istiklaliyetin iktiza ettiği “men’-i iştirak kanunu” tarih-i beşerde çok acib herc ü merc ile kuvvetini göstermiş.

Acaba âciz ve muavenete muhtaç insanlardaki âmiriyet ve hâkimiyetin bir gölgesi, bu derece müdahaleyi reddetmeyi ve başkasının müdahalesini men’etmeyi ve hâkimiyetinde iştirak kabul etmemeyi ve makamında istiklaliyetini nihayet taassupla muhafazaya çalışmayı gör, sonra hâkimiyet-i mutlaka rububiyet derecesinde ve âmiriyet-i mutlaka uluhiyet derecesinde ve istiklaliyet-i mutlaka ehadiyet derecesinde ve istiğna-yı mutlak kādiriyet-i mutlaka derecesinde bir Zat-ı Zülcelal’de, bu redd-i müdahale ve men’-i iştirak ve tard-ı şerik, ne derece o hâkimiyetin zarurî bir lâzımı ve vâcib bir muktezası olduğunu kıyas edebilirsen et.

Amma ikinci şık şüphen ki: Bazı esbab, bazı cüz’iyatın bazı ubudiyetlerine merci olsa, o Mabud-u Mutlak olan Zat-ı Vâcibü’l-vücud’a müteveccih zerrattan seyyarata kadar mahlukatın ubudiyetlerinden ne noksan gelir?

Elcevap: Şu kâinatın Hâlık-ı Hakîm’i, kâinatı bir ağaç hükmünde halk edip en mükemmel meyvesini zîşuur ve zîşuurun içinde en câmi’ meyvesini insan yapmıştır. Ve insanın en ehemmiyetli, belki insanın netice-i hilkati ve gaye-i fıtratı ve semere-i hayatı olan şükür ve ibadeti; o Hâkim-i Mutlak ve Âmir-i Müstakil, kendini sevdirmek ve tanıttırmak için kâinatı halk eden o Vâhid-i Ehad, bütün kâinatın meyvesi olan insanı ve insanın en yüksek meyvesi olan şükür ve ibadetini başka ellere verir mi? Bütün bütün hikmetine zıt olarak, netice-i hilkati ve semere-i kâinatı abes eder mi? Hâşâ ve kellâ… Hem hikmetini ve rububiyetini inkâr ettirecek bir tarzda mahlukatın ibadetlerini başkalara vermeye rıza gösterir mi, hiç müsaade eder mi? Ve hem hadsiz bir derecede kendini sevdirmeyi ve tanıttırmayı ef’aliyle gösterdiği halde, en mükemmel mahlukatının şükür ve minnettarlıklarını, tahabbüb ve ubudiyetlerini başka esbaba vermekle kendini unutturup kâinattaki makasıd-ı âliyesini inkâr ettirir mi? Ey tabiat-perestlikten vazgeçen arkadaş! Haydi sen söyle!

O diyor: Elhamdülillah, bu iki şüphem hallolmakla beraber, vahdaniyet-i İlahiyeye dair ve Mabud-u Bi’l-hak o olduğuna ve ondan başkaları ibadete lâyık olmadığına o kadar parlak ve kuvvetli iki delil gösterdin ki onları inkâr etmek, güneşi ve gündüzü inkâr etmek gibi bir mükâberedir.

Hâtime

Tabiat fikr-i küfrîsini terk eden ve imana gelen zat diyor ki: Elhamdülillah, benim şüphelerim kalmadı; yalnız merakımı mûcib olan birkaç sualim var.

Birinci Sual: Çok tembellerden ve târikü’s-salâtlardan işitiyoruz, diyorlar ki: Cenab-ı Hakk’ın bizim ibadetimize ne ihtiyacı var ki Kur’an’da çok şiddet ve ısrar ile ibadeti terk edeni zecredip cehennem gibi dehşetli bir ceza ile tehdit ediyor. İtidalli ve istikametli ve adaletli olan ifade-i Kur’aniyeye nasıl yakışıyor ki ehemmiyetsiz bir cüz’î hataya karşı, nihayet şiddeti gösteriyor?

Elcevap: Evet, Cenab-ı Hak senin ibadetine, belki hiçbir şeye muhtaç değil. Fakat sen ibadete muhtaçsın, manen hastasın. İbadet ise manevî yaralarına tiryaklar hükmünde olduğunu çok risalelerde ispat etmişiz. Acaba bir hasta, o hastalık hakkında, şefkatli bir hekimin ona nâfi’ ilaçları içirmek hususunda ettiği ısrara mukabil, hekime dese: “Senin ne ihtiyacın var, bana böyle ısrar ediyorsun?” Ne kadar manasız olduğunu anlarsın.

Amma Kur’an’ın terk-i ibadet hakkında şiddetli tehdidatı ve dehşetli cezaları ise nasıl ki bir padişah, raiyetinin hukukunu muhafaza etmek için âdi bir adamın, raiyetinin hukukuna zarar veren bir hatasına göre, şiddetli cezaya çarpar.

Öyle de ibadeti ve namazı terk eden adam, Sultan-ı ezel ve ebed’in raiyeti hükmünde olan mevcudatın hukukuna ehemmiyetli bir tecavüz ve manevî bir zulmeder. Çünkü mevcudatın kemalleri, Sâni’e müteveccih yüzlerinde tesbih ve ibadet ile tezahür eder. İbadeti terk eden, mevcudatın ibadetini görmez ve göremez, belki de inkâr eder. O vakit ibadet ve tesbih noktasında yüksek makamda bulunan ve her biri birer mektub-u Samedanî ve birer âyine-i esma-i Rabbaniye olan mevcudatı; âlî makamlarından tenzil ettiğinden ve ehemmiyetsiz, vazifesiz, camid, perişan bir vaziyette telakki ettiğinden mevcudatı tahkir eder; kemalâtını inkâr ve tecavüz eder.

Evet herkes, kâinatı kendi âyinesiyle görür. Cenab-ı Hak insanı kâinat için bir mikyas, bir mizan suretinde yaratmıştır. Her insan için bu âlemden hususi bir âlem vermiş. O âlemin rengini, o insanın itikad-ı kalbîsine göre gösteriyor.

Mesela, gayet meyus ve matemli olarak ağlayan bir insan, mevcudatı ağlar ve meyus suretinde görür; gayet sürurlu ve neşeli, müjdeli ve kemal-i neşesinden gülen bir adam, kâinatı neşeli, güler gördüğü gibi; mütefekkirane ve ciddi bir surette ibadet ve tesbih eden adam, mevcudatın hakikaten mevcud ve muhakkak olan ibadet ve tesbihatlarını bir derece keşfeder ve görür. Gafletle veya inkârla ibadeti terk eden adam; mevcudatı, hakikat-i kemalâtına tamamıyla zıt ve muhalif ve hata bir surette tevehhüm eder ve manen onların hukukuna tecavüz eder.

Hem o târikü’s-salât, kendi kendine mâlik olmadığı için kendi mâlikinin bir abdi olan kendi nefsine zulmeder. Onun mâliki, o abdinin hakkını, onun nefs-i emmaresinden almak için dehşetli tehdit eder. Hem netice-i hilkati ve gaye-i fıtratı olan ibadeti terk ettiğinden, hikmet-i İlahiye ve meşiet-i Rabbaniyeye karşı bir tecavüz hükmüne geçer. Onun için cezaya çarpılır.

Elhasıl: İbadeti terk eden hem kendi nefsine zulmeder –nefsi ise Cenab-ı Hakk’ın abdi ve memlûküdür– hem kâinatın hukuk-u kemalâtına karşı bir tecavüz, bir zulümdür. Evet nasıl ki küfür, mevcudata karşı bir tahkirdir; terk-i ibadet dahi kâinatın kemalâtını bir inkârdır. Hem hikmet-i İlahiyeye karşı bir tecavüz olduğundan, dehşetli tehdide, şiddetli cezaya müstahak olur.

İşte bu istihkakı ve mezkûr hakikati ifade etmek için Kur’an-ı Mu’cizü’l-Beyan, mu’cizane bir surette o şiddetli tarz-ı ifadeyi ihtiyar ederek, tam tamına hakikat-i belâgat olan mutabık-ı mukteza-yı hale mutabakat ediyor.

İkinci Sual: Tabiattan vazgeçen ve imana gelen zat diyor ki:

Her mevcud, her cihette, her işinde ve her şeyinde ve her şe’ninde meşiet-i İlahiyeye ve kudret-i Rabbaniyeye tabi olması, çok azîm bir hakikattir. Azameti cihetinde dar zihinlerimize sıkışmıyor. Halbuki gözümüzle gördüğümüz bu nihayet derecede mebzuliyet hem hilkat ve icad-ı eşyadaki hadsiz suhulet hem sâbık bürhanlarınızla tahakkuk eden vahdet yolundaki icad-ı eşyada nihayet derecede kolaylık ve suhulet hem nass-ı Kur’an ile beyan edilen مَا خَل۟قُكُم۟ وَلَا بَع۟ثُكُم۟ اِلَّا كَنَف۟سٍ وَاحِدَةٍ ۝ وَمَٓا اَم۟رُ السَّاعَةِ اِلَّا كَلَم۟حِ ال۟بَصَرِ اَو۟ هُوَ اَق۟رَبُ gibi âyetlerin sarahaten gösterdikleri nihayet derecede kolaylık, o hakikat-i azîmeyi, en makbul ve en makul bir mesele olduğunu gösteriyorlar. Bu kolaylığın sırrı ve hikmeti nedir?

Elcevap: Yirminci Mektup’un Onuncu Kelimesi olan وَهُوَ عَلٰى كُلِّ شَى۟ءٍ قَدٖيرٌ beyanında, o sır gayet vâzıh ve kat’î ve mukni bir tarzda beyan edilmiş. Hususan o mektubun zeylinde daha ziyade vuzuh ile ispat edilmiş ki bütün mevcudat, Sâni’-i Vâhid’e isnad edildiği vakit, bir tek mevcud hükmünde kolaylaşır. Eğer Vâhid-i Ehad’e verilmezse bir tek mahlukun icadı, bütün mevcudat kadar müşkülleşir ve bir çekirdek, bir ağaç kadar suubetli olur.

Eğer Sâni’-i Hakiki’sine verilse kâinat bir ağaç gibi ve ağaç bir çekirdek gibi ve cennet bir bahar gibi ve bahar bir çiçek gibi kolaylaşır, suhulet peyda eder. Ve bilmüşahede görünen hadsiz mebzuliyet ve ucuzluğun ve her nev’in suhuletle kesret-i efradı bulunmasının ve kesret-i suhulet ve süratle muntazam, sanatlı, kıymetli mevcudatın kolayca vücuda gelmesinin sırlarına medar olan ve hikmetlerini gösteren yüzer delillerinden ve başka risalelerde tafsilen beyan edilen bir ikisine muhtasar bir işaret ederiz.

Mesela, nasıl ki yüz nefer, bir zabitin idaresine verilse; bir neferin, yüz zabitin idarelerine verilmesinden yüz derece daha kolay olduğu gibi; bir ordunun teçhizat-ı askeriyesi bir merkez, bir kanun, bir fabrika ve bir padişahın emrine verildiği vakit, âdeta kemiyeten bir neferin teçhizatı kadar kolaylaştığı gibi; bir neferin teçhizat-ı askeriyesi müteaddid merkezlere, müteaddid fabrikalara, müteaddid kumandanlara havalesi de âdeta bir ordunun teçhizatı kadar kemiyeten müşkülatlı oluyor. Çünkü bir tek neferin teçhizatı için bütün orduya lâzım olan fabrikaların bulunması gerektir.

Hem bir ağacın sırr-ı vahdet cihetiyle, bir kökte, bir merkezde, bir kanun ile mevadd-ı hayatiyesi verildiğinden binler meyve veren o ağaç, bir meyve kadar suhuletli olduğu bilmüşahede görünür. Eğer vahdetten kesrete gidilse, her bir meyveye lâzım mevadd-ı hayatiye başka yerden verilse her bir meyve, bir ağaç kadar müşkülat peyda eder. Belki ağacın bir enmuzeci ve fihristesi olan bir tek çekirdek dahi o ağaç kadar suubetli olur. Çünkü bir ağacın hayatına lâzım olan bütün mevadd-ı hayatiye, bir tek çekirdek için de lâzım oluyor.

İşte bu misaller gibi yüzler misaller var gösteriyorlar ki vahdette, nihayet derecede suhuletle vücuda gelen binler mevcud, şirkte ve kesrette, bir tek mevcuddan daha ziyade kolay olur.

Sair risalelerde bu hakikat iki kere iki dört eder derecede ispat edildiğinden, onlara havale edip, burada yalnız bu suhulet ve kolaylığın ilim ve kader-i İlahî ve kudret-i Rabbaniye nokta-i nazarında gayet mühim bir sırrını beyan edeceğiz. Şöyle ki:

Sen bir mevcudsun. Eğer Kadîr-i Ezelî’ye kendini versen; bir kibrit çakar gibi hiçten, yoktan, bir emirle, hadsiz kudretiyle, seni bir anda halk eder. Eğer sen kendini ona vermezsen, belki esbab-ı maddiyeye ve tabiata isnad etsen o vakit sen, kâinatın muntazam bir hülâsası, meyvesi ve küçük bir fihristesi ve listesi olduğundan; seni yapmak için kâinatı ve anâsırı ince elek ile eleyip hassas ölçülerle aktar-ı âlemden senin vücudundaki maddeleri toplamak lâzım gelir.

Çünkü esbab-ı maddiye yalnız terkip eder, toplar. Kendilerinde bulunmayanı; hiçten, yoktan yapamadıkları, bütün ehl-i akıl yanında musaddaktır. Öyle ise küçük bir zîhayatın cismini aktar-ı âlemden toplamaya mecbur olurlar.

İşte vahdette ve tevhidde ne kadar kolaylık ve şirkte ve dalalette ne kadar müşkülat var olduğunu anla!

İkincisi, ilim noktasında hadsiz bir suhulet vardır. Şöyle ki:

Kader, ilmin bir nev’idir ki her şeyin manevî ve mahsus kalıbı hükmünde bir miktar tayin eder. Ve o miktar-ı kaderî, o şeyin vücuduna bir plan, bir model hükmüne geçer. Kudret icad ettiği vakit, gayet suhuletle o kaderî miktar üstünde icad eder.

Eğer o şey muhit ve hadsiz ve ezelî bir ilmin sahibi olan Kadîr-i Zülcelal’e verilmezse –sâbıkan geçtiği gibi– binler müşkülat değil belki yüz muhalat ortaya düşer. Çünkü o miktar-ı kaderî ve miktar-ı ilmî olmazsa binler haricî ve maddî kalıplar, küçücük bir hayvanın cesedinde istimal edilmek lâzım gelir.

İşte vahdette nihayetsiz kolaylık ve dalalette ve şirkte hadsiz müşkülatın bir sırrını anla وَمَٓا اَم۟رُ السَّاعَةِ اِلَّا كَلَم۟حِ ال۟بَصَرِ اَو۟ هُوَ اَق۟رَبُ âyeti, ne kadar hakikatli ve doğru ve yüksek bir hakikati ifade ettiğini bil!

Üçüncü Sual: Eskiden düşman, şimdi dost olan mühtedi diyor ki: Şu zamanda çok ileri giden feylesoflar diyorlar ki: “Hiçten hiçbir şey icad edilmiyor ve hiçbir şey idam edilmiyor yalnız bir terkip bir tahlildir ki kâinat fabrikasını işlettiriyor.”

Elcevap: Nur-u Kur’an ile mevcudata bakmayan feylesofların en ileri gidenleri bakmışlar ki tabiat ve esbab vasıtasıyla bu mevcudatın teşekkülat ve vücudlarını –sâbıkan ispat ettiğimiz tarzda– imtina derecesinde müşkülatlı gördüklerinden, iki kısma ayrıldılar.

Bir kısmı sofestaî olup, insanın hâssası olan akıldan istifa ederek, ahmak hayvanlardan daha aşağı düşerek, kâinatın vücudunu inkâr etmeyi; hattâ kendilerinin vücudlarını dahi inkâr etmesini; dalalet mesleğinde esbab ve tabiatın icad sahibi olmalarından daha ziyade kolay gördüklerinden hem kendilerini hem kâinatı inkâr edip, cehl-i mutlaka düşmüşler.

İkinci güruh bakmışlar ki dalalette, esbab ve tabiat mûcid olmak noktasında, bir sinek ve bir çekirdeğin icadı, hadsiz müşkülatı var ve tavr-ı aklın haricinde bir iktidar iktiza ediyor. Onun için bilmecburiye icadı inkâr ediyorlar “Yoktan var olmaz.” diyorlar ve idamı da muhal görüyorlar “Var yok olmaz.” hükmediyorlar. Yalnız harekât-ı zerrat ile tesadüf rüzgârlarıyla bir terkip ve tahlil ve dağılmak ve toplanmak suretinde bir vaziyet-i itibariye tahayyül ediyorlar.

İşte sen gel, ahmaklığın ve cehaletin en aşağı derecesinde, en yüksek akıllı kendini zanneden adamları gör ve dalalet, insanı ne kadar maskara ve süflî ve echel yaptığını bil, ibret al!

Acaba her senede, dört yüz bin envaı birden zemin yüzünde icad eden ve semavat ve arzı altı günde halk eden ve altı haftada, her baharda, kâinattan daha sanatlı, hikmetli zîhayat bir kâinatı inşa eden bir kudret-i ezeliye, bir ilm-i ezelînin dairesinde, planları ve miktarları taayyün eden mevcudat-ı ilmiyeyi göze göstermeyen bir ecza ile yazılan ve görünmeyen bir yazıyı göstermek için sürülen bir ecza misillü, gayet kolay o ma’dumat-ı hariciye olan mevcudat-ı ilmiyeye vücud-u haricî vermeyi o kudret-i ezeliyeden uzak görmek ve icadı inkâr etmek; evvelki güruh olan sofestaîlerden daha ziyade ahmakane ve cahilanedir.

Bu bedbahtlar, âciz-i mutlak ve yalnız bir cüz-i ihtiyarîden başka ellerinde olmayan firavunlaşmış kendi nefisleri, hiçbir şeyi idam ve yok edemediklerinden ve hiçbir zerreyi, bir maddeyi, hiçten, yoktan icad edemediklerinden ve güvendikleri esbab ve tabiatın ellerinde hiçten icad gelmediği cihetle, ahmaklıklarından diyorlar: “Yoktan var olmaz, var da yok olmaz.” deyip bu bâtıl ve hata düsturu, Kadîr-i Mutlak’a teşmil etmek istiyorlar.

Evet, Kadîr-i Zülcelal’in iki tarzda icadı var. Biri, ihtira ve ibda iledir. Yani hiçten, yoktan vücud veriyor ve ona lâzım her şeyi de hiçten icad edip eline veriyor. Diğeri, inşa ile sanat iledir. Yani kemal-i hikmetini ve çok esmasının cilvelerini göstermek gibi çok dakik hikmetler için kâinatın anâsırından bir kısım mevcudatı inşa ediyor. Her emrine tabi olan zerratları ve maddeleri, rezzakıyet kanunuyla onlara gönderir ve onlarda çalıştırır.

Evet, Kādir-i Mutlak’ın iki tarzda hem ibda hem inşa suretinde icadı var. Varı yok etmek ve yoğu var etmek; en kolay en suhuletli, belki daimî, umumî bir kanunudur. Bir baharda, üç yüz bin enva-ı zîhayat mahlukatın şekillerini, sıfatlarını, belki zerratlarından başka bütün keyfiyat ve ahvallerini hiçten var eden bir kudrete karşı “Yoğu var edemez!” diyen adam, yok olmalı!

Tabiatı bırakan ve hakikate geçen zat diyor ki: Cenab-ı Hakk’a zerrat adedince şükür ve hamd ü sena ediyorum ki kemal-i imanı kazandım, evham ve dalaletlerden kurtuldum ve hiçbir şüphem de kalmadı.

اَل۟حَم۟دُ لِلّٰهِ عَلٰى دٖينِ ال۟اِس۟لَامِ وَ كَمَالِ ال۟اٖيمَانِ

سُب۟حَانَكَ لَا عِل۟مَ لَنَٓا اِلَّا مَا عَلَّم۟تَنَٓا اِنَّكَ اَن۟تَ ال۟عَلٖيمُ ال۟حَكٖيمُ

---

Yirmi İkinci Lem'a ⇐ Lem'alar | ⇒ Yirmi Dördüncü Lem'a

---